Mit tegyünk nyugdíj-ügyben?
- Részletek
- 2011. január 03. hétfő, 04:14
- Bauer Tamás
1. Ahhoz, hogy megérthessük a Fidesz-kormánynak a második nyugdíjpillér felszámolására tett intézkedéseit, és ki-ki megalapozottan dönthessen arról, hogy mit kezd a neki meghagyott döntési lehetőséggel, mindenekelőtt világosan kell látni, hogy miért is vállalkozott a Horn–Kuncze-kormány 1997-ben a nyugdíjreformra. Sokan csak arról beszélnek, hogy öngondoskodásra akarták nevelni, szoktatni az embereket, és erősíteni akarták a tőkepiacot. Ezek valóságos érvek a második nyugdíjpillér bevezetése mellett, de volt emellett két, ennél fontosabb szempont is.
1.1. Az egyik, hogy azzal, hogy közvetlen kapcsolat jött létre a járulék és a majdani nyugdíj között, abban reménykedtek, hogy erős ösztönzés jött létre a mellett, hogy az emberek a valódi keresetüket vallják be, és az után fizessenek járulékot. Tehát nem egyszerűen az öngondoskodásról volt szó (mint amikor olyan országok vezetnek be tőkefedezeti elvű nyugdíjpillért, ahol nincs kiterjedt fekete gazdaság), hanem többről: a gazdaság kifehérítéséről.
Ez a várakozás, a valóságos keresetek bevallása és a járulékfizetés utánuk sajnos csak fölöttébb korlátozottan igazolódott. Eleve gyengítette a dolgot, hogy a járuléknak nem a tervezett harmada, hanem csak negyede került a magánpénztárakba, és így a majdani nyugdíjnak is csak kisebb része függ közvetlenül a bevallott keresettől. Közben a magánpénztárakba kerülő járulékot az Orbán-kormány be is fagyasztotta, a Medgyessy-kormány pedig önkényesen emelte az állami nyugdíjat a tizenharmadik havi nyugdíj bevezetésével. Mindez újra azt a benyomást keltette, hogy a nyugdíjat az állam tetszőlegesen alakíthatja, nincs korlát, nincs miért arra törekedni, hogy az embernek magasabb magánnyugdíj-jogosultsága legyen majd. Történtek más intézkedések is a gazdaság kifehérítésére – a minimálbér kétszeresének járulékalapként történő megjelölése vagy az, hogy komolyan ellenőrzik, az orvosnál jelentkező után fizetnek-e egészségbiztosítási járulékot –, és ezeknek együttéve volt is némi hatásuk, de messze nem akkora, amekkorában reménykedtünk.
1.2. A másik szempont az volt, hogy éppen azzal, hogy létrehoztak a felosztó-kirovó elvű állami nyugdíjalap mellett egy tőkefedezeti elvű magánnyugdíj-pillért, rákényszerítették az országot egy társadalmi méretű előtakarékosságra, hiszen tizenhárom évig egyszerre kellett a felosztó-kirovó elven működő állami nyugdíjalapban a mindenkori nyugdíjasok nyugdíját finanszírozni, és az éppen aktívak, a járulékfizetők majdani magánnyugdíjának finanszírozását szolgáló tagdíjakat is félretenni.
Erre a társadalmi méretű előtakarékosságra azért volt, van és lenne a továbbiakban is szükség, mert az aktívak és idősek aránya a következő évtizedekben rendkívüli mértékben romlik. A Nyugdíj- és Idősügyi Kerekasztal számára készült becslés szerint, míg ma 100 aktív korúra 37 nyugdíjas korú esik, ez negyven év múlva 81-re, több mint kétszeresére emelkedik. Ma a 100 aktív korúból 55 legálisan foglalkoztatott után fizetnek járulékot. Még ha ez emelkedik is, és negyven év múlva – tegyük fel optimistán – eléri a 65-öt, akkor is a mai 57:37-ről 65:81-re romlik a járulékfizetők és nyugdíjjogosultak aránya. (Ez azért nagyon optimista becslés, mert a kibontakozó globalizáció, a világméretű konkurencia következtében egész Európa azzal fog küszködni a következő évtizedekben, hogyan tud a saját lakossága számára foglalkoztatási lehetőséget találni, miközben mind több termékcsalád előállítása lesz olcsóbb Ázsiában és másutt. Így kevéssé valószínű, hogy mi tudunk a foglalkoztatásban a nálunk ma szerencsésebb európai országokhoz felzárkózni, inkább az várható, hogy náluk is csökken a foglalkoztatottsági arány.) Ezért kellett létrehozni a második pillért. Ha ugyanis csak a majdani nyugdíjasok nyugdíjának 75 százalékát kell az állami nyugdíjalapból fizetni, akkor az állami nyugdíjalapot tekintve a negyven év múlva várható arány 65:60-ra javul, ami persze még mindig rosszabb a mai 57:37-nél, még mindig az eddig megszokottnál alacsonyabb nyugdíjakat kapnak majd a húsz, harminc, negyven év múlva nyugdíjból élők, de a romlás kisebb lenne annál, mint ami akkor következne be, ha nem marad fenn a tőkefedezeti nyugdíjpillér révén elért társadalmi előtakarékosság, és az arány 65:81 lesz.
A Fidesz most kifogásolja, hogy a pályakezdők számára kötelező volt a magánpénztárba lépés. Amikor a reformot előkészítették, nem tudták még, hogy milyen lesz a reform fogadtatása, mennyien lépnek át önként a már foglalkoztatottak közül. Éppen azért kellett a tőkefedezeti pillérben való részvételt a pályakezdők számára kötelezővé tenni, hogy jelentős mértékben megvalósuljon a kívánatos előtakarékosság. A kötelezésben nincs különösebb kivetnivaló: a társadalombiztosításban való részvétel a fejlett országokban általában is kötelező, kötelező a befizetés a felosztó-kirovó nyugdíjalapba is, miért ne lehetne kötelező a részvétel a tőkefedezeti elvű magánpénztárakban.
Az elérni kívánt országos előtakarékosság az elmúlt tizenhárom évben megvalósult. A pályakezdőkön kívül (akiknek kötelező volt) kétmillióan léptek át önként a magánpénztárakba, mert úgy ítélték meg, hogy bennük jobban bízhatnak, mint az államban. Ennek nyomán kisebbek lesznek az állami nyugdíjalap terhei tíz, tizenöt, húsz év múlva. Igaz, hogy a dolog finanszírozásához (ahhoz, hogy egyidejűleg takarékoskodjunk a tőkefedezeti pénztárakban, és finanszírozzuk a felosztó-kirovó rendszerben a mai nyugdíjasok nyugdíját), a költségvetésnek kellett nagy összegekkel, több mint évi 300 milliárd forinttal támogatni az állami nyugdíjalapot, és mivel a költségvetésben nem volt ehhez nélkülözhető pénz, hanem ettől függetlenül is hiánya volt, a többpilléres nyugdíjrendszer finanszírozásához további hitelfelvételre volt szükség, ami növeli az államadósságot. A számítások szerint a mai államadósságnak tíz százaléka vezethető vissza erre. Az, hogy a költségvetésből támogatni kell az állami nyugdíjalapot, egyáltalán nem volt meglepetés: a nyugdíjreform indításakor mindenki tudta, hogy a költségvetésnek meg kell majd támogatnia az állami nyugdíjalapot. Amivel nem számoltak, az az, hogy a nyugdíjreform bevezetését követő években olyan mértékben költekezik túl más ügyekben az Orbán-, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány, ahogyan ez 2000 és 2006 között történt. Emiatt kell a nyugdíjalap támogatását is hitelfelvétellel finanszírozni. Így sem állítható azonban, amit Orbán Viktor mond, hogy a nyugdíj-előtakarékosság lenne az eladósodás fő oka, és az sem, hogy az eladósodásnak éppen ezt az okát kellett volna elkerülni. Az, hogy a nyugdíjreform további állampapírok kibocsátásával – melyeket jó részt maguk a magánpénztárak vásároltak meg – így is finanszírozható volt, azt mutatja, hogy a koncepció bevált. Az, hogy ennek pótlólagos kamatköltségei voltak, a társadalmi méretű előtakarékosság költsége volt, aminek van értelme. Sikerült enyhíteni így a következő évtizedekben a nyugdíjak miatt az államháztartásra nehezedő terhet. A szocialisták és az egykori szabad demokraták büszkék lehetnek arra, hogy 1997-ben ezt a felelős, a biztonságos jövőt szolgáló döntést hozták.
2. Amit ezzel szemben most a Fidesz tesz, az rendkívül súlyos felelőtlenség. Egyfelől durva, önkényes beavatkozást jelent az emberek szabad döntésébe, hiszen elveszi tőlük a saját öregkoruk biztonságát. Nem kevésbé súlyos a dolog makroökonómiai vetülete: feléli a tíz év alatt képződött megtakarítást, és megakadályozza a további előtakarékosságot. A cél: most és a következő néhány évben enyhíteni az államháztartás terheit, hogy ne kelljen népszerűtlen intézkedéseket hozni, nem törődve azzal, hogy mi történik az országgal tíz vagy húsz év múlva. Hatalmi szempontból ugyanis csak a következő választás érdekli őket. Ezzel azonban a következő évtizedekre visszaállítja az aktívak és idősek, a járulékfizetők és nyugdíjjogosultak közötti rendkívül kedvezőtlen, jó esetben is 65:81-es arányt, amit a tőkefedezeti pillér bevezetése mondjuk 65:60-ra enyhített volna, elviselhetőbbé téve az elkerülhetetlen romlást. Ez igazi bűn a következő évtizedek magyar társadalma ellen.
Orbán és az egész Fidesz csak arról beszél, hogy mi történt a magánpénztárakban, és mindenféle valótlanságot állít eltőzsdézett megtakarításokról, spekulánsokról és így tovább. Ugyanakkor mélyen hallgatnak arról, hogy mit terveznek az állami nyugdíjalappal. Azt állítják, hogy az stabil és megbízható. Semmilyen számítást, előrebecslést nem közölnek. Nem véletlenül.
A Fidesz-kormány illetékesei többször is céloztak rá: olyan nyugdíjrendszert akarnak, ahol a nyugdíjjárulékból fedezik a nyugdíjakat, az állami nyugdíjalap egyensúlyban van. Viszont ha megszűnik a tőkefedezeti magánpillér, akkor ahogy haladunk az 57:37 aránytól a – jó esetben, javuló foglalkoztatási arány mellett – 65:81 felé, a beszedett járulékokból egyre kisebb nyugdíjat lehet majd fizetni. Ne felejtsük el Varga Mihály év eleji Figyelő-nyilatkozatát, aki akkor kendőzetlenül kimondta az elvet, hogy nyugdíjat csak nyugdíjjárulékból fizessenek, aminek kapcsán elő is került a svéd modell példája. Ha sikerül nekik szétverni a tőkefedezeti pillért, és ugyanakkor érvényesítik azt az elvet, hogy a nyugdíjalap önfenntartó legyen, akkor a nyugdíjak óhatatlanul a mai érték kétharmadára, akár felére csökkennek a következő évtizedekben. (Akkor is csökkennie kell valamelyest a nyugdíjaknak, ha megmarad a tőkefedezeti elem, ez a demográfiai arányok alakulása miatt elkerülhetetlen, de a tőkefedezeti elem jelenléte nélkül sokkal gyorsabb lesz a csökkenés.) Orbánéknak sikerült elérniük, hogy a közbeszéd az elmúlt hetekben kizárólag a magánpénztárakról, az ott elért hozamokról, a költségeikről szól, és szóba sem kerül az, hogy mi lesz az állami nyugdíjalappal.
Figyelemre méltó, hogy a magánnyugdíjpénztárban maradást január 31-ig kell bejelenteni, és aki nem jelentkezik be, az automatikusan átkerül az államiba. Tehát február elejéig meg akarják kaparintani a pénztártagok megtakarítását, mindaddig hallgatva arról, hogy mit terveznek a felosztó-kirovó rendszer szabályozásáról. Mint Matolcsy már közölte, februárban jelentenek be „szerkezeti reformokat” – feltehetően akkor árulják el egyebek mellett azt is, hogy mit kezdenek az állami nyugdíjak szabályozásával. Legutóbb a Magyar Televízió Este című műsorában Orbán Viktor azt mondta: „Még nem értünk a végére, még kell néhány fontos döntést hoznunk” a következő hónapokban a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében. Arról azonban hallgatott, hogy mire készülnek. És mindenki tudomásul veszi, hogy miután a választások előtt hallgattak arról, hogy mit terveznek tenni a nyugdíjrendszerben (ahogy minden szándékukról hallgattak), még most is hallgatnak róla, amíg nem hagyta magát több millió ember visszaléptetni az állami nyugdíjrendszerbe.
liquid experiment – flickr/neilbetter
3. De vajon nem azért kényszerülnek-e a Fidesz politikusai a második, tőkefedezeti nyugdíjpillér felszámolására, mert kényszerhelyzet van, ami miatt a különadókat is ki kellett vetni, de az sem elég? Nem, nem ez a helyzet, kényszerhelyzet két évvel korábban volt, de a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány intézkedései nyomán a kormányváltás időpontjában már nem indokolt kényszerhelyzetről beszélni. A hiányt sikerült radikálisan csökkenteni, az eladósodás folyamata megállt. Orbán a tőkefedezeti pillér létrehozásával hozza összefüggésbe az államadósságot, megkerülve a kérdést, hogy miközben valóban ezzel függ össze az államadósság egytizede, miből fakad a másik kilenctized, és miért nem ott próbálnak megoldást keresni.
3.1. Mint tudjuk, az elmúlt években elutasítottak minden olyan törekvést, hogy az államháztartás különféle alrendszereiben olyan átalakítás (reform) történjen, amely a működést hatékonyabbá (és mellesleg társadalmilag méltányosabbá) tenné. Ilyen intézkedés lett volna a felsőoktatási tandíj, az egészségügyben a vizitdíj és a kórházi napidíj, a gyógyszerfelhasználás olyan szabályozása, amely ugyanolyan egészségügyi ellátást kisebb költséggel tett volna (és egy időre, a bevezetést követően 2007-ben tett is) lehetővé, a kórházi átalakítás, a vasúti szárnyvonalak megszüntetése, a falusi iskolahálózat átalakítása stb. stb. Ezek körül a legfontosabbak (tandíj, vizitdíj, felsőoktatási intézmények gazdasági érdekeltségének megteremtése, gyógyszertörvény) azért tekinthetők igazi szerkezeti reformoknak, mert a rendszerek szereplőit (a felhasználókat és részben a szolgáltatókat) teszik érdekeltté abban, hogy maguk bánjanak takarékosabban az erőforrásokkal. Most a Fidesz nem érdekeltségi alapú, hanem adminisztratív korlátozást készít elő a felsőoktatásban és az egészségügyben, ami – ötven év tapasztalata mutatja – legfeljebb átmenetileg biztosít megtakarítást.
3.2. A második dolog, ami miatt a Fidesznek pénzre van szüksége, a kiadások növelése olyan, számukra fontos, a társadalom szempontjából azonban nélkülözhető vagy kifejezetten felesleges területeken, mint a Terrorelhárító Központ, az egyházi támogatások számottevő növelése, a hadsereg kiadásainak teljesen értelmetlen növelése (tankbeszerzés Ausztriából, önkéntes tartalékos alakulatok felállítása).
3.3. A harmadik dolog pedig, ami miatt pénzhez akarnak jutni, a költségvetési bevételek csökkentése, az adócsökkentés, ami kisvállalkozásokra és a magas jövedelműek személyi jövedelemadójára koncentrálódik. Azt állítják, hogy ennek érdekében érdemes máshol adókat kivetni vagy a nyugdíj-megtakarításokat erre felhasználni, mert az adócsökkentés majd gyorsítja a gazdasági növekedést. Azzal, hogy az adórendszerrel is a gyerekvállalást ösztönzik, a majdani – húsz-harminc-negyven év múlva – aktívak számát növelik. Ezért hivatkozik Orbán Az estében arra, hogy „a nyugdíjrendszer hosszú távú jövője nem a nyugdíjrendszerben van, hanem a foglalkoztatásban és a családtámogatásban”, vagyis a nyugdíjrendszer finanszírozhatatlansága a munkahely-teremtést és gyermekvállalást serkentő kormányintézkedésekkel belátható időn belül („egymillió új munkahely” és „egymillióval több gyerek”) áthidalható. Ez azonban megalapozatlan feltételezés, Európa-szerte mindenütt változtatni kénytelenek a nyugdíjrendszer szabályain, miért lenne Magyarország ez alól kivétel? Az Orbán-kormány által kitalált adócsökkentés növekedési hozadéka fölöttébb kérdéses. Ott csökkentik a foglalkoztatás költségeit, ahol nincs számottevő munkanélküliség, és ott nem csökkentik (az alacsony keresetű iskolázatlanoknál), ahol kiugróan magas. Miért bővülne ettől a foglalkoztatás? A kisvállalkozások nyereségadójának csökkentésével újrateremtik a különbséget a személyi jövedelemadó és a társasági adó között, és ezzel azt az érdekeltséget is, hogy személyi jövedelmeket társasági jövedelemként számoljanak el, ami a fekete gazdaság egyik motorja. Az is fölöttébb kérdéses, hogy a családi adókedvezménynek az egyéb feltételek változatlansága mellett van-e olyan gyerekvállalást ösztönző hatása, amit feltételeznek. Az 1998 és 2002 közötti időszak tapasztalata ezt nem támasztja alá. Nem mondható tehát megalapozottan, hogy a családi adókedvezményekkel és az adócsökkentéssel generált foglalkoztatás-bővítéssel reálisan emelhető lenne a majdani járulékfizetők száma, és ezért megengedhetné magának az ország, hogy lemondjon arról, hogy a nyugdíjrendszer előre látható súlyos feszültségét a tőkefedezeti pillér biztosította előtakarékossággal enyhítse. Ezek tehát megalapozatlan feltételezések, az viszont biztos, hogy a rövid távú államháztartási feszültség enyhítésére felélik a magánpénztárakban felhalmozott megtakarításokat, és ezzel a következő évtizedekre sokkal súlyosabbá teszik a helyzetet, ami óhatatlanul a nyugdíjak zuhanásához vezet majd.
4. Mindebből az következik: a magánnyugdíj-rendszer sorsa nemcsak a pénztártagok ügye. Ha sikerül szétverni a magánnyugdíj-rendszert, ezzel azoknak az öt, tíz, húsz év múlva esedékes nyugdíját is súlyosan veszélyezteti, akik sosem voltak pénztártagok, köztük azokét is, akik már nyugdíjasok, és akik arra számítanak, hogy még sokáig élnek, és ehhez tisztes, évről-évre valamelyest emelkedő nyugdíjat remélnek. Az ő nyugdíjuk is jóval kisebb lesz annál, ami a tőkefedezeti pillér fennmaradása esetén lehetett volna!
Ha ezért azt kérdezi valaki, aki magánnyugdíjpénztár tagja, hogy mit tegyen, nem mondhatunk mást, hogy a pénztártagoknak nemcsak saját önérdeküket követve, de merő hazafiságból is a magánpénztárakban indokolt maradni. Ezzel a döntésükkel fékezhetik az Orbán-féle felelőtlenség következményeit. Egyénenként mindenki egy morzsányival csökkentheti, de ha minden magánnyugdíj-pénztártag a maradás mellett döntene, akkor a nép akadályozná meg, hogy a kormány felélje a jövőnket. (A kormánynak pedig új költségvetést kellene készítenie, másutt mérsékelve a költekezést, illetve lemondva az igazságtalan adócsökkentésről.) Ha ez valószínűleg nem is érhető el, ha sokan, ha milliónyian maradnak a magánpénztárakban, a kár jelentős mértékben csökkenthető.
De vajon nem árt-e önmagának az, aki a magánpénztárban marad? Nemcsak az állam illetékesei – mint a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság vezetője – mondja, hogy szinte mindenkinek érdemes átmenni az állami nyugdíjpénztárba, de sok független szakértő is így nyilatkozik, és a magánnyugdíj-pénztárak szövetségének vezetői is óvatosak. Az késztet mindenkit ilyen állásfoglalásra, hogy a törvény egyik rendelkezése a magánpénztárakban maradókat kizárja abból, hogy a továbbiakban szolgálati éveket szerezzenek az állami nyugdíjhoz, noha munkáltatójuknak továbbra is ugyanolyan mértékű hozzájárulást kell teljesítenie az állami nyugdíjalapba, mint azok után a munkavállalók után, akik már nem magánpénztári tagok. Ez nagyon súlyos hátrányt fűz a magánpénztári tagság fenntartásához.
Ha ettől a fenyegetéstől eltekintenénk, akkor azt kellene mondanunk: saját önérdeke miatt is érdemes az embernek a magánpénztárban maradnia. Amit a magánpénztárba eddig fizetett, és a nyugdíjas koráig hátralevő években fog fizetni, abból biztosan nyugdíj lesz. Azt viszont ma nem lehet tudni, hogy az után, amit a munkáltató az állami alapba fizet, mennyi nyugdíjat kap majd tíz, húsz év múlva. Könnyen lehet, hogy jóval kevesebbet, mint amennyit ma az új nyugdíjasok, vagy a néhány éve nyugdíjba mentek kapnak. Ezért szinte mindenkinek érdemes maradni.
Az a fenyegetés pedig, amely miatt sokan azért hajlanak arra, hogy hagyják magukat átléptetni az állami nyugdíjalapba, Orbánék intézkedésének az a súlyosan méltánytalan, diszkriminatív eleme, amit még a mostani, korlátozott hatáskörű és megváltozott összetételű alkotmánybíróság is megsemmisíthet, és ha kicsit is ad magára, meg kell semmisítenie. Ha pedig mégsem tenné, kötelezheti a megváltoztatására a kormányt az Európai Bíróság, és legkésőbb egy másik kormány bizonyosan visszaállítja majd az állami nyugdíjalapba fizetett összegek utáni nyugdíjjogosultságot. Ettől a fenyegetéstől tehát senkinek sem érdemes megijednie, s lemondania az eddigi magánnyugdíj-pénztári megtakarításról, illetve annak lehetőségéről a további években.
Bauer Tamás közgazdász - Déri Miklós felvétele
Korábban a Galamusban:
A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
G-7
Mi folyik itt kormányzás gyanánt?
„Nyaltam. Szar ember vagyok”
Lásd még:
Alkotmánybírósági beadványok tára
