Egy magánnyugdíjpénztár-tag töprengései
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2011. január 05. szerda, 04:06
- Németh Tamás
Németh Tamás
Tisztelt Galamus-csoport!
Örömmel láttam, hogy megjelentették alkotmánybírósági beadványomat, szerintem itt több haszna lesz, mint annak, ha az Alkotmánybíróság elolvassa (talán). Megjegyzem, azonos szöveggel valószínűleg az önkéntes nyugdíjpénztáramnak több tagja is elküldte ezt a beadványt.
A közölt „aláíráshoz” csak annyi megjegyzést fűznék hozzá, hogy én nemcsak egy önkéntes magánnyugdíjpénztár tagja vagyok, hanem egy magánynyugdíjpénztár önkéntes tagja is, és egyelőre erősen gondolkodom azon, hogy tag maradjak-e a magánnyugdíjpénztárnál (58 éves vagyok, tehát elég kevés ledolgozott évet veszítek az állami pénztárban).
A számításaim szerint rosszabbul járok, ha maradok – de ez CSAK az állami nyugdíjszámítás mai módjának változatlanul maradása esetén igaz, ami – figyelembe véve a befizetések várható alakulását – valószínűleg változni fog, és nem pozitív irányba. Gondolom ugyanilyen dilemma előtt áll mindenki, ezért nem csinál semmit – ami persze az automatikus kilépést jelenti.
Nekem személy szerint 4,1 milliós vagyonom bánja ezt a húzást, ha nem maradok. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem „egészen” az én vagyonom volt, hiszen ennyivel kevesebből fizette az állam a jelenlegi nyugdíjakat. Nem állítom, hogy a régi pénzügyi konstrukciót teljesen értettem – nem vagyok pénzügyi szakember –, de annyit láttam belőle, hogy az egyrészt az államnak egy olcsó, biztos kölcsönt jelentett a magánnyugdíjpénztárak kötelező állampapírvásárlása révén, másrészt az államnak ez a „előtakarékossága” kb. három év múlva ténylegesen termőre fordult volna, hogy utána 20–30 év alatt fokozatosan lekerüljön a nyugdíjteher jelentős része az állam válláról (eközben a felhalmozott magánvagyonok, gondolom, évről évre a törvényben meghatározott módon, egyre nagyobb hányadát tették volna ki a nyugdíjasok nyugdíjának). Tisztán látom, hogy nem az én jövőmet temetik most, hanem a mai 20-50 évesekét, akiket persze ez a dolog még nem érdekel, mert a nyugdíj még oly messze van. De amíg az önkéntes nyugdíjpénztárakat nem államosítják – igaz, erre most már nem sok garanciát látok – én nem fogok éhen halni.
El kell ismernem, „ügyesen” kitalálták ezt az aljasságot, a kormány oldaláról nézve jól működik. De remélem, még én is megérem, hogy egy valóban független bíróság előtt feleljenek ezért a tettükért, nem beszélve a már készülőben lévő koncepciós perek szításának felelősségéről, a sajtószabadság eltörléséről, és még ki tudja, milyen újabb ötletükről a (remélem, csak) néhány éves ámokfutásuk során. Ezek a bűnök az egész népet károsítják meg, ezért – a háborús bűnökhöz hasonlóan – szerintem elévülhetetlenek (bár jogász sem vagyok). De ha jog szerint nem is lehet őket majd elítélni, már az is méltó büntetés lesz nekik, hogy az utókor és a nemzetközi sajtó hogyan ítéli meg őket. Mert úgy gondolom, egy politikusnak az a legfontosabb, hogy mit írnak róla, milyen nyomot hagy a világban, és én nem szívesen olvasnék a 60 éves Orbán Viktor helyében a 2040-es évek könyveiben, valamint a „korabeli” sajtóvisszhangokban a saját tetteimről... Valami hasonlót érezhetett gróf Teleki Pál az utolsó perceiben...
Elolvastam egyébként Bauer Tamás cikkét. Mindenben igaza van, nálam sokkal pontosabban írta le a „második pillér” működési elvét, csak abban nincs igaza, hogy komoly esély lenne rá, hogy tömegesen nyilatkozzanak az emberek a magánpénztárban maradásuk mellett. Ehhez ez a nép nem elég öntudatos – és nem elég intelligens. Ha az lenne, Orbán Viktor már rég sehol sem lenne a politikai színpadon.
Orbán Viktor hülyének néz minket – de sajnos igaza van, már ami a többséget illeti.
Remélem, még sokáig olvasójuk maradhatok (és itt nem magamat látom veszélyben).
Németh Tamás
