Kornai János írása a Népszabadságban: Számvetés



Kornai János hosszú összegző írása a csütörtöki Népszabadságban jelent meg. Kivonatos összefoglalója:

Nyolc hónapja sincs annak, hogy megalakult az új Országgyűlés – azóta tornádóként forgatják fel a politikai életet, az állam és a gazdaság működését a hatalomra került párt és kormány szavai és tettei. Kapkodjuk a fejünket; még magunkhoz sem térhettünk abból a megrökönyödésből, amit a tegnapi cselekmény idézett elő és már valami új bejelentés vagy intézkedés hökkent meg bennünket. Nehéz feldolgozni magunkban az eseményforgatagot” – írja Kornai János.

Nyolc témát tekint át a legfontosabb változások kiemeléséhez: demokrácia, sajtószabadság, jogállam, kapitalizmus, magántulajdon, növekedés és fejlődés, elosztás, bizalom.

A „Demokrácia” fejezetben Kornai azt írja: „Magyarország az 1989-1990 és 2010 nyara közötti időszakban demokrácia volt. Most már nem az; a politikai formáció, amelyben élünk, autokrácia.” Leírja a demokrácia rendszerének kritériumait, majd így folytatja: „Szinte hihetetlen, hogy milyen mély sebeket ütött máris az Orbán-kormány és a Fidesz a demokrácia arcán, mennyi mindent összerombolt azokból az alapvonásokból, amelyeket az elmúlt húsz év megalkotott.” Sorra veszi ennek a gyakorlatnak a bizonyítékait. Az Alkotmánybíróság jogkörének „brutális szűkítését” például egymagában végzetes csapásnak tekinti a „fékek és ellensúlyok” elvére, és ide sorolja azt is, hogy a „vezető politikusok fenyegető hangú kijelentései a rettegés és a meghunyászkodás légkörét alakították ki az államgépezet munkatársainak körében”. A demokrácia végső vizsgájának tartja, hogy „milyen procedúra keretében megy végbe a kormányon lévő személy, csoport vagy párt leváltása”. Kornai helyzetértékelése: „Hosszú történelmi időszak eltelte után visszatekintve lesz majd csak megállapítható, mi történt a leválthatóság végső procedurális vizsgáin. Ma csak annyit mondhatunk, Orbán Viktor már a választások előtt kijelentette: olyan politikai állapotokat kell teremteni, amelyek biztosítják, hogy uralmuk akár 15-20 évig is fennmaradjon. Amióta hatalomra kerültek, visszafordíthatatlan lépéseket tettek ennek a tervnek a megvalósítására.”

A „Sajtószabadság” című fejezet egyik megállapítása: „A média új szabályozása – a médiahatóság újjászervezése és a médiatörvény – olyan mértékű központosítást hoz létre a közszolgálati hírközlés és a politikai töltésű kommunikáció világában, amely csak a kommunista diktatúra propagandagépezetéhez hasonlítható.” És összegzése: „A sajtószabadsággal kapcsolatos háború még korántsem ért a végéhez, de az első csatát az Orbán-kormány megnyerte. Még ha mostanáig nem is éltek retorziókkal a médiavilág felé, a retorziók puszta lehetősége is elrettentő hatású.”

Lesújtó az a kép is, amelyet Kornai a „Jogállam” című fejezetben rajzol fel: „…ha az érvényben lévő törvény az útjukban van, akkor megváltoztatják a törvényt. Ha egy favorizált személlyel vagy csoporttal kivételt akarnak tenni, akkor a testére szabott, számára kiváltságot biztosító törvényt hoznak. Ha az általuk diktált törvény ellenkezik az alkotmánnyal, akkor megváltoztatják az alkotmányt. (Pár hónap alatt tízszer került erre sor!) És ha az alkotmány, összes rögtönzött toldalékaival egyetemben útjukban van, akkor félreteszik az útból és új alkotmányt erőltetnek az országra. Nem is egy esetben trükkökkel játsszák ki a törvényt, pl. azzal, hogy a törvényjavaslatot képviselői indítvány formájában terjesztik elő a törvény által előírt egyeztetési kötelezettség elkerülése érdekében. Ráadásul lényeges kérdésekben nyíltan szembehelyezkednek a magyar és az EU-törvényekkel, az alkotmánnyal és a jogállamiság elemi követelményeivel. Példátlan, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítő határozata után újra elfogadtak egy visszamenőleges hatályú, retroaktív törvényt.” Noha „a jogállamiság azt jelenti, hogy jogbiztonság érvényesül; az állampolgár biztos abban, hogy jogait az állam szavatolja, és hogy ezek a jogok állandóak, tartósak; nem kurtíthatók meg a politikai döntéshozók szeszélyei és rögtönzései szerint.

A gazdasági szférát érintő fejezetekben Kornai János leszögezi: „Még ha van is hasonlóság a bolsevik pártok és a mai kormányzó erők hatalomgyakorlási stílusa között, nyilvánvaló, hogy a Fidesz nem marxista-leninista párt. Nem az a programja, hogy felszámolja a kapitalizmust… Száz szálon kötődik hozzá, élvezi nem is egy nagykapitalista oligarcha és sok kiskapitalista vállalkozó segítségét. Kész a gazdasági és politikai támogatásért cserébe gazdasági és politikai támogatást adni.” Ennek ellenére „az elmúlt nyolc hónap gazdaságpolitikája csökkentette a magyarországi kapitalizmus hatékonyságát, gyengítette életerejét, rontotta fejlődési esélyeit.” A kapitalista rendszernek azonban fundamentuma a magántulajdon, s „ami most a magánnyugdíjpénztárakkal történt, súlyosan megrendíti a bizalmat abban, hogy az állam tiszteletben tartja a magántulajdont”. „Nem vádolom a mai nyugdíjreform kiagyalóit és végrehajtóit azzal, hogy feltett szándékuk lenne a kapitalizmus felszámolása – írja Kornai. – Mégis, amit tettek, súlyosan sérti a magántulajdon elvét, és nem sokban különbözik az erőszakos konfiskálástól.” Nem lát azonban koherens gazdaságpolitikát sem. S mivel „nincs koherens terv, amit összefüggően és intellektuális szigorral elemezni és bírálni lehetne”, a továbbiakban arra szorítkozik, hogy élesen felvet néhány homályban hagyott kérdést, és megkísérel cáfolni néhány félrevezető állítást. Például azt, hogy „a bankszektorra kirótt, elfogadhatatlanul súlyos adóteher nem a ’gazdag bankárokat’ sújtja a lakosság kímélése érdekében, hanem a gazdaság eleven vérkeringését lassítja le”. Kornai kérdéseket tesz fel ennek kapcsán: „…tulajdonképpen a magyar kapitalizmus néhány hozzájuk közelálló oligarcháját akarják kedvező pozícióba hozni a saját versenytársaikkal szemben?” És: „A nemzeti elzárkózás, önmagára hagyatkozás gazdaságpolitikáját akarják folytatni a források előteremtésében is – és ezzel a politikával szeretnének gyors növekedést elérni?... a nemzeti elzárkózás nem több gőgös, de üres szólamnál, ha a gazdaság végeredményben rászorul a tőkebehozatalra. Könnyen belátható, hogy (1) az alacsony megtakarítás (az öngondoskodás alóli fokozott felmentés), (2) a gyors növekedéshez és a technikai fejlődéshez szükséges nagy beruházás és (3) a külföldi tőkétől való elzárkózás - ez a három követelmény nem fér össze egymással. Ezek egymásnak nem csak tapasztalatilag, de logikailag is ellentmondó követelmények. Melyiket akarják igazán – és mi, amiről csak üres beszéd folyik?” A magyar gazdaságpolitika irányítóit szerinte „vulgár-keynesizmus” jellemzi, amelynek egyik eleme, hogy a sokszor hivatkozott keynesi megállapítást a vállalkozókat motiváló optimizmusról nem lehet úgy megvalósítani, csak lelohasztani lehet, „ha kiszámíthatatlan, mikor és hogyan sértik meg a magántulajdon elvét, mikor és mennyi adót vetnek ki rá, mikor és miért vetik alá diszkriminációnak”. Kornai szerint a „nem lesznek megszorítások” választási ígérete is merő propaganda. „Mondjuk meg magyarán: a kormány eddigi intézkedései és azok a tervek, amelyeket már bejelentettek, igenis kézzelfogható veszteségeket okoznak a lakosság egy részének jelenlegi és jövőbeni reálfogyasztásában, továbbá csökkentik a lakosság egy része által birtokolt vagyon és megtakarítás értékét, illetve növeli adósságterhüket. Folyamatos újraelosztás megy végbe, amelynek nyomán folyamatosan változik a vesztesek és nyertesek köre, változik veszteségük, illetve nyereségük nagysága és összetétele. Azokat, akik veszteséget szenvedtek és fognak elszenvedni a jövőben – és sokan, nagyon sokan tartoznak ebbe a körbe – igenis ’megszorították’.” Felsorolja azokat – hosszú a lista –, akik biztosan veszítenek, miközben „immár markánsabban kezd kirajzolódni a jövedelem, az adóterhek és a kiváltságok újraelosztása a tehetősebbek javára”.

A bizalomról, annak politikai formájáról Kornai nem kíván jóslásokba bocsátkozni. Fontos megállapításokat tesz azonban az üzleti bizalom természetéről: „Valljuk be őszintén, ez a fajta bizalom nem attól függ, vajon a szóban forgó állam kormányzati formája demokrácia-e vagy szélsőséges diktatúra, vagy valamilyen közbeeső fokozatú autokrácia. A kapitalizmus olyan rendszer, amely képes működni az alapvető emberi jogokat sértő diktatúra körülményei között is. Sőt, előnyben részesít egy stabil és erőskezű diktatúrát egy ingatag és gyengekezű demokráciával szemben - feltéve, hogy az előbbi szilárdan kiáll a magántulajdonért, kikényszeríti a magánszerződések betartását és garantálja a jogbiztonságot. A tőke szívesen látja az olyan vaskezű rezsimet, mint amilyen Szingapúr vagy akár a kommunista Kína.” Ami viszont megrendíti az üzleti élet bizalmát: „ha a kormány szavain nem lehet eligazodni… Bármennyire próbálja is bagatellizálni a kormányzat a nagy tekintélyű hitelminősítő intézetek által adott kedvezőtlen bizonyítványokat, az ismételt lefokozásokat - ezek tükrözik az üzleti élet kollektív ítéletét.”

Kornai János írásának összegezése: „A politikai szférában, adatván a machiavellista cél – a hatalom megragadása és hosszú időre való megtartása – a megvalósítás mesteri módon történt. Világos és egyértelmű volt a terv. Ha közben akadály merült fel, azt késlekedés és habozás nélkül takarították el az útból. A gazdasági szférát illetően nem tudnám rekonstruálni, mi volt a cél. Mintha nem is lettek volna kidolgozott tervek arra, hogy mit kell tenni. Talán pár hónap múlva, amikor a kormány ígéretei szerint végre megismerjük a ’strukturális reformok’ terveit, jobban megértjük a gazdaságpolitika céljait. De bármi volt is a cél, a megvalósítás kontár módon történt. Minden okunk megvan arra, hogy aggódva nézzünk az ország jövője elé.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!