Baccák meg!



Talán mégsem úgy kellene értelmeznünk a jelenlegi helyzet logikáját, mintha tényleg forradalom zajlana. Annak ugyanis valóban sajátos, a történelmi előzményekből ismert íve van, néha felemelő, néha meglehetősen tragikus, de konszolidációval, kompromisszumokkal, az új rend megszilárdulásával és a régivel való együttélés módozatainak kikristályosodásával fejeződik be. Aminek éppen most részesei vagyunk, nem hasonlít semmilyen forradalomhoz, mert ahogy már többen többször megírtuk, a silányság uralmából nem lesz konszolidált rendszer, csak rombolás.

Mára Magyarország szégyenteljes hely Európában, a szégyenkezés lett a legfőbb érzelmi élményünk. Többekkel ellentétben azonban én nem hiszem, hogy ez az érzelem megfelelő alapja lesz egy valamikori felemelkedésnek, ebből nem származik semmilyen progresszív közösség. A szégyen ugyanis akkor képes pozitív folyamatokat generálni, ha a saját tettek miatti megbánáson alapul. Akik miatt most szégyenkeznünk kell, nem képesek ilyen intellektuális feladatra. Lesz tehát jelentősége annak, hogy az egyeduralomra törő párt a sok vakon elkötelezett pártharcos mellett gyenge képességű figurákkal szórta tele a közintézményeket. Az állam lényeges helyein, a média irányításában a hozzáértés és az alkalmasság súlyosan háttérbe szorult. Ennek egyszerű és már korábban jelzett következménye az intézményi működés további romlása, irányítási válság. Kicsit bonyolultabb és csak hosszabb távon jelentkező további folyomány a teljes rugalmatlanság, a valósághoz való alkalmazkodás hiánya, következésképpen a robbanás. Demokratikus körülmények között ezért nem maradhat fenn tartósan a nagyon silány minőség döntési pozíciókban tartása: a demokrácia alapesetben nem robbanásokkal, kataklizmákkal, összeomlásokkal változik. A populizmus minden primitivizáló hatása ellenére a modern demokráciák igyekeznek korlátozni a butaság térnyerését. Számos példával lehetne érzékeltetni a fejlett demokráciák jelenkori történetéből, hogy milyen következményei vannak az emberi butaság politikai térnyerésének, lehetne sorolni azokat a tragikus következményeket, amelyeket a különböző típusú intelligenciák hiánya okozott. Tisztában vagyok azzal is, hogy nagyon okos emberek is képesek borzalmakra, az intelligencia nem ment meg a szörnyeteggé válástól. A demokrácia talán éppen arra jó, hogy korlátot szab a felvilágosult akarat számára is, megakadályozza erőszakossá válását, mások akaratára való rátelepedését.


Dream of a shame – flickr/AlicePopkorn

A szólásszabadság durva korlátozása azért szükséges, hogy a butaságnak ne legyen akadálya, különben a mindennapos nevetségessé válás kikezdi a silányság uralmát. Végső soron ez majd persze kudarchoz vezet, de akár nagyon sokáig is eltarthat. Az abszolutizmus fénykorában, a francia napkirály uralma (legitimitása) akkor rendült meg, amikor az udvar promiszkuus és bornírt szokásairól piaci bökversek, röplapok terjedtek, a legszigorúbb cenzúra mellett. Igaza van tehát azoknak, akik nem hajlandók a cenzúra logikáját belsővé tenni. Az esély a valamikori változásra akkor marad meg, ha mi magunk, értsd: a demokratikus érzelműek, nem hajlandók magatartásukat a butaság korlátozó akaratának alárendelni. A megfélemlítés, fenyegetés, egzisztenciális ellehetetlenítés változatos módszerei persze adott esetben nehézzé teszik az ellenállást. Így nem ítélkezhet senki egyéni alkalmazkodási stratégiák felett. Mégis érdemes világossá tenni: az a helyes magatartás, ha úgy teszünk, mintha létezne sajtószabadság; és nem mellékesen: nem használjuk az elfogadhatatlan minőségű emberekkel vezetett elfogadhatatlan hatáskörű hivatalt semmire.

Szóval ennek a jelenlegi kis magyar bornírt forradalmi színjátéknak az a logikája, hogy a szélsőjobboldal szellemi akarata szivároghat be az intézményekbe, miközben a szabadságok korlátozását legalább részben e szélsőjobboldallal szembeni védekezés legitimálja. Teljesen hamisan. Ez a hamisság azzal kezdődött, hogy szellemileg ép emberek sem tudtak különbséget tenni az alpári demokráciatagadó és a következetes szabadelvű között, két szélsőségnek beállítva őket. Több mint egy évvel ezelőtt, ennek a lapnak a próbaszámában, ezzel kezdtem. Mára jócskán beérett.

A primitív hazugságok leleplezése fárasztó feladat, és gyakran kétes az eredménye. Az egyszerűbb, bár korántsem veszélytelen butaságok szóvá tétele némileg könnyebb, hamarabb válnak nevetség tárgyává. Így a köztársaság első emberének nyelvhelyességi és fogalmazási gyengeségei többet hozhatnak a demokrácia számára. Ebbe a kategóriába tartozik a fiatal kereszténydemokrata képviselő ajánlata arról, hogy a családellenes, erkölcstelen műsorokat sugárzó kereskedelmi médiával szemben a cenzúrahivatal eddig nem ismert mértékű bírságot szabjon ki.  A politikus szerint az lenne jó, ha az emberek bejelentéseket tennének ilyen esetekben, mert a kereskedelmi médiát olyan műsorokra kell kötelezni, amely a magas kultúra segítségével például gyermekvállalásra ösztönöz. A számos ilyen hatású műalkotás közül a politikai helyzetnek megfelelően egy rögtön eszembe is jutott: A kétfejű fenevad, Weöres Sándor egyszer már betiltott, zseniális színműve.

Baccál vélem, Szűz tisztán élnem,
Minek nékem?
Én a mindent félem, nagy mindenféleségbe,
Mi lesz vélem?

Selyemzsinór rengő teste,
Hinta-palinta történelme,
Kötögeti minden jött-ment,
Senki nem az, amitől fenn
felragyognak angyalarcok,
szobabicikliken vagytok,
a végtelenbe eltekertek,
félelmektől egybe lesztek.

Ölelkeztek megrettenve,
Kétfejű vadállattá össze,
Búvik itt most nő és férfi,
Annyi mindent kell túlélni.

 Szívesen alakítom ezt a kis írást egyszerű kulturális ajánlóvá: vegyék elő a zseniális költő művét! Vagy/és nézzék meg a Katonában Máté Gábor fantasztikus rendezését. És akkor rá fognak jönni: hinta-palinta történelmünk mostani alakítói milyen mintákat is követnek újra, milyen fenevad veselkedik itt. Tényleg inkább az irodalom és az erotika segít túlélni.


Fleck Zoltán                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!