Hanák András
- Részletek
- 2011. január 10. hétfő, 04:22
- Hanák András
Shakespeare in Love, Borromini in Despair
2010 végén Róma lett az én Bakonyom, ahová családommal egy hétre ellátogattunk. Rendszerint ebben az időben, a karácsony első napját követő héten keresünk fel egy-egy közép-európai várost, ám az utóbbi években három lányom meggyőzött arról, hogy Berlin, Párizs és Róma is jelentős szerepet töltött be régiónk, történelmünk és kultúránk formálásában. Amikor két éve lankadtam, és vitattam, hogy Párizs legyen az úticélunk, egyik lányom arra figyelmeztetett, hogy végtére is a költő Batsányi János, feleségem egyik felmenője, és ha Tapolcán mindig fejet hajtunk a szobra előtt, akkor ideje, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük. A másik lány pedig azt mondta, Párizs a mi igazi Bakonyunk. Kitoltam velük, mert beismertem, hogy Párizs megér egy misét, és a helyszínen már minden utcasarkon IV. Henrik és korának emlékeit idéztem fel számukra. Volt mit: mind a Saint-Germain-l’Auxerrois templom, mind a Louvre egyik kápolnája mögé helyezett Gaspard de Coligny szobor majdnem a szomszédságunkban volt. Szent Bertalan éjszakáján de Colignyt is lekaszabolták, majd bebalzsamozott fejét Rómába küldték. A könyökükön jött ki IV. Henrik és a hugenották. Amikor ennek az évnek az exodusa közelgett, mindhárman ráleltek ugyanarra a szólamra: minden út Rómába vezet. Igazuk lett, én vezettem Rómába.
A Borromini-oszlopcsarnok – flickr/antmoose
Egyik komoly adósságom volt, hogy ezúttal alaposabban szemügyre vegyem Borromini építész barokk újításait. Mivel a Via Giulia egyik délkeleti szegletén, szinte a Farnese palota szomszédságában vertük fel tanyánkat, nem volt nehéz dolgom. Könnyen be tudtam jutni a szintén közeli Palazzo Spadába, akár hajnali sétáim befejezéseként reggel nyolckor is, holott az olasz Államtanács székel az épület északi szárnyában. A másik oldalon elhelyezkedő szárnyban található Borromini mester perspektívát növelő oszlopcsarnoka, amely több és más, mint a jezsuiták építészeti illuzionizmusa. Borromini oszlopcsarnoka négyszer hosszabbnak tűnik valódi méreténél, ezáltal a csarnok végén levő szobor is jóval nagyobbnak látszik. Merjünk kicsik lenni, de nagynak látszani. A palota egyébként sem sovány házi macskája így valóban szinte tigrisnek látszott, amikor az oszlopcsarnok végébe menekült a látogatók elől. Ennél jóval nehezebb és merészebb munka volt a San Carlo alle Quattro Fontane templomot arra a kicsinyke saroktelekre beépíteni, amelyen jószerivel egy bakterház sem férne el. Borromini 1667-ben, halának évében fejezte be homlokzatot; talán ez volt a legmerészebb és legszínvonalasabb alkotása.
San Carlo alle Quattro Fontane – Wikipedia
Innen alig néhány percre található a Palazzo Barberini; építése során Borrominit végül másodhegedűs szerepre kárhoztatták, az egyik oldalon ő építhette meg az ovális és spirálisan felfelé törő emelkedő lépcsőházat. Természetesen benéztünk a palotába is, mivel – szakmai ártalom – itt írták alá 1950-ben az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Ennek alapján ítél azóta is a strasbourgi székhelyű bíróság. Hamarosan türelmetlenül kémleltem, merre lehet Borromini lépcsőháza. A jelzőtáblák segítségével ráleltünk, ám előttünk egy hatalmas tölgyfaajtó tornyosult. Úgy tűnt számomra, hogy a lépcsőház nem vagy csak ritkán látogatható. A földszinten a névtábla azt jelezte, hogy a sokadik emeleten székel a helyi numizmatikai társaság. Aznap zárva volt. Aztán a legkisebb lányom megnyomta, vagy az is lehet, hogy meghúzta, a hatalmas tölgyfaajtót, amely az érintésre kinyílt. Jó, ha van az embernek legkisebb lánya is, mert vele történnek meg ilyen csodák.
A Barberini-palota lécsőháza – flickr/Mauro Orlando
Előttünk állt, felettünk kanyargott az oszlopokkal díszített ovális spirál, vagy öt emelet lendület, fény és tág perspektíva. Egyedül lépkedtük fel az ovális tetőablakig, majd a helyhez méltó módon koreografált tánclépésekben szaladtunk le körbe-körbe. Francesco Borromini bizonyára elégedett volt velünk, és mi is csodáltuk az építőmestert, aki élete utolsó éveiben kedélybeteggé vált. Ezt ma depressziónak nevezik, okairól és tüneteiről megoszlanak a vélemények. Feltehetően ezzel, vagy valami igen hasonló kórral küzdött a dán királyfi is, aki egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztette minden kedvét, kinek számára a föld, ez a gyönyörű alkotmány csak kopár hegyfok, dicső mennyezet, a lég, no meg az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat maradt. Mily remekmű az ember! – incselkedett Shakespeare mester a dán királyfival, és talán velünk is. Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei!
Igen, voltaképpen a tehetségről kívántam ma írni, amely túlnő a nap hírein, harcain, hősködő hőzöngőin. Az úgy volt, hogy jó tíz éve láttam a Shakespeare in Love című filmet, amely pusztán szórakoztató, de nem igazán emlékezetes alkotás lett volna, ha egy rövid jelenetében nem jelent volna meg Erzsébet királynő, az akkori világ ura (alig tíz perc Judy Dench számára), aki maga is tudta, hogy ennek a William nevű ifjú nyikhajnak a színháza túlél mindent. A művészet mindent túlél és legyőz, jól tudta ezt a királyi fenség is, udvartartásának komolyabb főurai is sejtették, hogy a szavak, versek, színpadi toposzok tovább élnek, mint a nagy spanyol armadát legyőző gépezet. Ki emlékszik ma a Tudor királynőre? Néhány történész, iskolamester és admirális. Ez mind. Shakespeare történeteit szinte mindenki ismeri, szonettjeit szavalják és még az is megesett vele, hogy a Hair című, korszakot nyitó musical egyik betétdalát (What a Piece of Work is Man) ő írta. Csak énekhang, instrumentum nélkül. Akárhányszor hallom a depresszió dalát, erőt merítek belőle. Így volt ez Borromini mesterrel is. A Barberini palotát VIII. Orbán pápa építtette, állítólag ő volt az utolsó katolikus egyházfő, aki a megszokott nepotizmus etikettje keretében hatalmas vagyont, palotát és műkincseket passzolt át a családja számára. A pápa sokat várt el építészeitől. Borromini nagybátyja, Carlo Maderno kezdte el az építkezést, amelyben az ifjú Borromini segítette. Maderno halála után Bernini vette át a munka irányítását, Borromini megelégedett a lépcsőházzal. És ugyan ki emlékszik ma VIII. Orbánra, miközben Borrominit szinte mindenki ismeri, legalábbis az alkotásai között él. Lépcsőházában továbbra is ott él a szellem, amely lendületbe hoz, lebeg, lót és fut.
Borromini a svájci százfrankoson (1980-as évek) – Wikimedia
Az út egyik utolsó napjára hagytam a római magyar intézetnek is helyet adó Palazzo Falconieri loggiájának megtekintését, amely szintén Borromini tervei alapján készült el és ad méltó kontrasztot a Palazzo Farnese reneszánsz erkélyének. Egy darabig kopogtam, csengettem a palota ajtaján, de senki sem válaszolt. Kisvártatva egy arra menő csendes férfi szólított meg bennünket, igen törékeny magyar akcentusával azt mondta, hogy az isten áldja meg magukat. Ezzel ugyan nem jutottunk be a magyar intézetbe, de az áldás akkor mindenképpen erőt adott, hogy visszasétáljak a Via Giulia másik végén található San Giovanni (Battista) dei Fiorentini templomba, ahol Borromini tervezte meg a Falconieri család kriptáját. Lementem a kriptába, minden a helyén volt.
Francesco Borromini (1599-1667) (ismeretlen festő) – Wikipedia
A kripta befejezését követően Borromini feladta a küzdelmet és önkezével vetett véget életének. Az egyház ezúttal nem csupán megbocsátó, de egyben megértő is volt, bár egyesek szemében elvtelen: hagyta, hogy a mestert a San Giovanni templom egyik szegletében temessék el. Jó döntést hozott az egyetemes egyház. Köztünk maradt Borromini.
Requiescat in pace.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő