Háttércsend a filozófusok izolálásához
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. január 19. szerda, 05:51
- Lévai Júlia
Ketten beszélgetnek, a közszolgálati m1 reggeli műsorában. Az egyikük az államot képviseli – amennyiben az egyik legjelentősebb intézmény elnöke –, a másikuk a gondolkodást és az állam kontrollját – amennyiben riporter, újságíró. Részlet a beszélgetésből, melynek témáját a „Káosz uralta a Filozófiai Intézetet” (igencsak tárgyszerű) címmel vezették fel a Ma Reggel műsorában:
„– Maradjunk a tényeknél, és nézzük a szekértáborokat, amelyek sokkal nagyobbak, mint ahogyan az látszik. Nyilván szükség van filozófiára, na de egy ilyen szegény országban, ha a nézők meghallják, hogy milyen irgalmatlan pénzek mennek ki szépészeti [!!!] kutatásokra, akkor joggal kapnak a szívükhöz, ahogyan én is a szívemhez kaptam, mert ezt álmomban sem gondoltam volna” – így a riporter.
„– Igen, itt a pályázati rendszer hazug voltáról van szó – veszi föl a szálat a jelentős intézmény elnöke. – Biológiai-fizikai kutatásokra sem lehet elnyerni ekkora pénzeket, amelyeket egyébként természetesen nem az OTKÁ-tól nyertek*, hanem a Nemzeti Kutatási és Technológiai Alaptól, ahol látszik, hogy ez az egész egy pályázati dzsungel. Azt, hogy az egyes kutatásoknak mi az értéke, nem az én feladatom eldönteni, de most képzelje el azt a biológus vagy orvos kutatót, akinek ugyanabból az alapból kellett volna finanszírozni a technológiai fejlesztéseit…”
A mondatot a riporter fejezi be:
„– …amiből esztétikai kutatásokat finanszíroztak.
– Nem az a baj, hogy társadalomkutatásokat finanszíroznak, hanem az, hogy ők kapják meg azokat a hatalmas pénzeket, amelyekből technológiai kutatásokat kellett volna finanszírozni.”
Összefoglalom mindazokat az állításokat, amelyek a riporter és az ország egyik legfontosabb intézménye elnökének idézett párbeszéde alapján körvonalazódtak, a nézők szeme előtt:
– A riporter nem azért ül a képernyőn, hogy kérdezzen, hanem hogy továbbgerjessze az általa kedvelt párt keltette, egy irányba ható indulatokat.
– A Filozófiai Intézet ügye szekértáborok ügye.
– Egy országban a szegénység jelenléte felháborítóvá teszi a gondolkodás tudományának támogatását.
– A filozófiai kutatásokat nevezhetjük szépészeti kutatásoknak is: ezek a tudományágak teljes átfedésben vannak egymással.
– A Filozófiai Intézetben irdatlan pénzek mentek el – szépészeti kutatásokra. Hogy hány ember részvételével, konkrétan mire és mennyi idő alatt költötték el ezt a pénzt, az lényegtelen, hiszen erre egyetlen kérdés sem vonatkozott.
– Az, hogy szellemi jellegű kutatásokra is szánnak jelentős összegeket, rettentő drámai erejű hír, hiszen a riporternek a szívéhez kellett kapnia a meglepetéstől.
– A fenti állításból következően az irdatlan pénzeket csakis nagyon gyorsan és nagyon rövid időn belül költhették el, s a leleplezésük is hirtelen, váratlan jelenség volt, amely megrázta az esemény szemtanúit.
– A Nemzeti Kutatási és Technológiai Alapnál [pontosabban: Hivatalnál, L.J.] káosz uralkodik, nem úgy, mint az Országos Tudományos Kutatási Alapnál, ahol természetesen rend van.
– Hogy mi történt ugyanebben az időszakban az egyéb szakterületek pályázataival (például a csillagászat, a fizika, a matematika vagy a kémia területén), az nyilván lényegtelen, hiszen erre sem tért ki a műsorban senki.
– A biológiai és orvosi kutatásokat azért lehet közvetlenül szembe állítani a társadalomtudományokkal, mert az előbbiek haszna azonnal érvényesül a társadalomban, a technológiákon keresztül. Valószínűleg minden biológiai-orvosi kutatás azonnali technológiai fejlesztésekhez vezet.
Einstein-bikeshop – flickr/wonderlane
Ezt az utolsó állítást pedig azért kell kiemelnünk, mert sugalmazása egybe esik azzal a kifejezetten elmaradott országokra jellemző, hamis dogmával, amely szerint a természettudományok kutatásai minden egyébnél sokkal hasznosabbak, mert azonnal átvihetők a gyakorlatba. Ez ügyben készséggel elhisszük, hogy a riporter nem olvasta mondjuk A. Maurois-nak a Fleming és a penicillin regénye című, egykor igen nagy sikerrel forgalmazott könyvét, s így műveltségéből hiányoznak azok a tudások, amelyek birtokában föltehetné az állítás hamisságát megvilágító kérdéseket. A jeles intézmény elnökéről azonban nem feltételezhetjük, hogy ne tudná: ha létezik szakterület, amely hatalmas redundanciával dolgozik, és ahol sok ezer, látszólag fölösleges és mellékvágánynak látszó kísérleti utat kell bejárni ahhoz, hogy azután esetleg egy véletlen folytán a százezredikben feltalálják a penicillint, az a természettudományok szakterülete. De hogy egy időszerűbb példát is mondjak: genetikai kísérleteket a 19. század végétől végeznek, folyamatosan. A borsószemektől induló kutatások során csak a múlt század közepén jutottak el az igazi áttörésig: a DNS felfedezéséig, és csak ennek alapján kezdhettek el dolgozni az örökítőanyag térképszerű feltárásán. Amellyel azóta sem végeztek. Néhány technológiai eljárás kétségtelenül megszületett, de csak részterületeken. Azóta már egy még későbbi században járunk, ám azt még ma sem lehet elmondani, hogy ha ezzel megyek be egy rendelőbe: „legyenek kedvesek csinálni valamit a ZIG 135 jelű génkombinációmmal, mert már nagyon zavar az allergiám”, akkor beültetnek egy székbe, és rövid úton elintézik a szóban forgó haplotípust. Magyarán: szó sincs arról, amit az interjúalany ezzel a szembeállítással sugalmazott, hogy a természettudományos kutatások azonnal hasznosíthatóak volnának a technológiáik révén, és ezért ezekre nézve kedvező rangsort lehet felállítani köztük és a bölcsésztudományok között. Ez egyáltalán nincs így: egyik tudományág kutatásai sem hasznosulnak gyorsabban vagy közvetlenebbül a többinél. Az interjúalany tehát eltorzította a valóságot. Ám ugyanazt a tudatlanságot nem feltételezhetjük róla, amit a riporterről (Obersovszky Péter), ő ugyanis nem más, mint Pálinkás József, az MTA – ráadásul természettudományos végzettségű – elnöke.
A helyzet ezek szerint úgy áll, hogy van egy ingatag műveltségű, ám annál erősebb pártelkötelezettséggel rendelkező riporterünk, aki stabilan ül a közszolgálati televízióban. Emellett van egy, az elnöki székében ugyancsak stabilan tartózkodó akadémiai elnökünk, aki viszont megingathatatlan magabiztossággal hivatkozik egy képzeletbeli, közvetlen társadalmi hasznosulásra, s ennek alapján hasznos természettudósokra és haszontalan bölcsészekre vágja ketté a magyar tudós társadalmat. A riporter és az elnök ez ügyben egyazon oldalon állnak, s közösen billentik el a médiában a kérdés feldolgozását – a hamisság térfelére.
Természetesen az igazságnak is létezik térfele: azon áll maga a magyar tudós társadalom. Amelyben nyilván vannak alulfizetett és kevésbé alulfizetett, netán kielégítően megfizetett kutatók is – a kép az ő differenciált összességüktől teljes. Ez a tudós társadalom azonban ma hallgat, mint a sír. Sem egy biológiai, sem egy vegyészi, sem egy kutatóorvosi szerveződés, érdekképviselet nem áll fel, és nem mondja el, hogy ácsi: ismerjük a leszalámizás technikáját, és nem kérünk belőle, semelyik szakterületen sem. Aki a bölcsészeket támadja, az az egész tudományosságot támadja. A kutatási pénzek elosztása körüli gondokkal – ha voltak ilyenek, ha nem voltak – nem lehet megosztani minket.
Nem folytatom, mert nem szeretnék senki fölött sem ítélkezni, megelégszem azzal, hogy megállapítsam: ez ügyben is csak a csend mérhető. A társadalom szétesettsége mérhetetlen.
* Az OTKA vezetőit az interjúalany nevezi ki, a mindenkori oktatási miniszterrel egyetértésben. Az intézmény kiemelése a szóban forgó ügyből tehát a mosdatását jelentette.