A magyar szellem
- Részletek
- 2011. február 10. csütörtök, 05:07
- Bauer Tamás
Üresnek, tartalmatlannak, frázisgyűjteménynek mondja a legtöbb kommentátor Orbán Viktor hétfői beszédét. Hiányolják, hogy nem ismertette a kormány elképzeléseit a februárra ígért állítólagos reformokról. Valóban nem ismertette, feltehetően azért, mert nem volt még mit ismertetnie. (Hogy lesz-e, azt majd meglátjuk.) Alátámasztani látszik ezt az értékelést, hogy Orbánnak szemmel láthatóan nem sikerült úgy kontaktust teremteni a közönségével, saját híveinek e csoportjával, mint a korábbi hasonló alkalmakkor. Mintha a közönség is, sőt ő is unta volna az egész dolgot: letudtak egy kellemetlen kötelezettséget, alig várták, hogy vége legyen. Rövidebb is volt a szokottnál, mindössze 37 perc.
Mégse tévesszen meg bennünket a látszat: Orbán beszédének volt tartalma. Benne volt, hogy miként látja a maga teendőit, és hogy mi mire készülhetünk.
Sokaknak feltűnt, hogy miként tért újra meg újra vissza a szövegben a harc, a küzdelem, sőt „utolsó, sorsdöntő küzdelem”. Mi, idősebbek még emlékszünk: egykor a kommunisták retorikájában játszott ilyen központi szerepet a harc, egészen a békeharcig menően. Harci kérdés volt a tervteljesítés, harci kérdés volt a jó bizonyítvány az iskolában, természetesen harc volt az aratás, de már a szántás és a vetés is. Természetesen harc folyt a belső ellenség ellen. Egy normális országban nem harc folyik, hanem munka, gazdálkodás, kereskedés, gyógyítás, tanítás, ügyintézés, kormányzás. A harc szó csak választási kampányok idején kerül elő. Orbánnál viszont állandó téma a harc, amelynek tétje, hogy vissza ne térjen a múlt („ha nem sikerül a megújulás, visszatér a múlt, ránk szakad az ég”). Ez a fordulat megmagyarázza, hogy miért érzi magát állandóan csatamezőn: a maga hatalmi harcát nagyítja fel a nemzet, az egész magyar társadalom közös harcává a túlélésért. Korábban csak a szélsőséges nacionalistáktól hallottuk, hogy a tét a nemzeti megmaradás, most valami hasonlót fejeznek ki Orbán fordulatai a végső harcról. Elvégre, ha „a haza nem lehet ellenzékben”, akkor az ő hatalomra kerülése, illetve hatalmon maradása a nemzet megmaradásának záloga. E mögött az húzódik meg, hogy ő a kormányzati hatalmat valójában nem az ország javának szolgálatára, hanem hatalmának megőrzésére, támogatottságának megtartására használja, és csak arra. Jószerivel a kormány minden intézkedése erről szól: az emlékezetes huszonkilenc pont is, a bankadó, a különadó, majd a magánnyugdíjak államosítása is. Annak elkerüléséhez volt ezekre szükség, hogy az államháztartási egyensúly eléréséhez a saját választók érdekeit érzékelhetően sértő lépéseket kelljen tenni (az, hogy mennyi lesz évtizedek múlva a nyugdíj, a neki fontos fiatal és középkorú aktívak többségét kevéssé izgatja), és ehhez csatlakoztak a célzott intézkedések, amelyekkel a neki leginkább fontos csoportok kedvében jár: családi adókedvezmény, örökösödési és ajándékozási illeték eltörlése, a pálinkafőzés szabadsága. A választói támogatottságot közvetlenül nem érinti, hogy hogyan rontja a multik megadóztatása a befektetési kedvet, hogy mit jelent a magánnyugdíjrendszer felszámolása a majdani nyugdíjasok megélhetése szempontjából. Így volt ez már az első Orbán-kormány idején is, gondoljunk csak a lakáshitel-támogatási rendszerre, amely a fiatal aktívak tömegeiben keltette fel a lakásszerzés reményét és részben esélyét is. Hogy micsoda károkat okozott a gazdaság stabilitásának, az Orbánt nem érdekelte. Minden lépése mögött a hatalmi harc van, ezért vonul végig a szövegen a háborús retorika.
Struggle – flickr/Roy’sWorld
Természetesen a hatalomnak első számú kérdésként való kezelése tükröződik abban is, hogy a legfontosabb, érdemben tárgyalt kérdés a beszédben az alkotmányozás volt. Az alkotmányozás két dolgot jelent: egyrészt szimbolikus jelentősége van, jelzi az új, orbáni korszakot, kifejezi az ország elfoglalását, ebben az értelemben a „forradalom” egyenes folytatása. Ennél is fontosabb az új alkotmány tartalma. A közzétett alkotmánykoncepció lényege a demokratikus garanciák kiiktatása vagy meggyengítése, a polgárok újbóli alattvalóvá süllyesztése. Azt, ahogy Orbán arról beszél, hogy az eddig hatályos alkotmány „nem a magyarok alkotmánya”, „szovjet minta alapján készült”, hogy „nem vert benne tanyát a magyar szellem”, amiről mellesleg nem tudunk meg semmi közelebbit, csak egyféleképpen értelmezhetjük. Az eddigi, a nyolcvankilences alkotmányról tudjuk, hogy modern, európai mintákat követő, a hatalmi ágak elválasztását garanciákkal alátámasztó, az emberi és politikai jogokat védő, a társadalom érdek- és értéktagoltságát adottságnak tekintő jogállami alkotmány. Ha ez nem felel meg a „magyar szellemnek”, és ha tudjuk azt is, hogy mit művelt Orbán és kétharmados parlamenti többsége május óta, akkor be kell látnunk: a „magyar szellem” a kötcsei beszédben felvázolt, értékviták nélküli berendezkedés, a társadalom életének érdek- és értéktagoltságát mellőző, a homogén közösségnek tekintett társadalmat monolit szerkezetben irányító tekintélyelvű hatalomgyakorlás, magyarul önkényuralom. Amit Orbán – aki korábban elmondta, hogy „egy évünk van” – az alkotmányozásról mint 2011 legfontosabb teendőjéről beszédében előadott, az világossá teszi: a plurális politikai berendezkedésnek monolit berendezkedéssel, önkényuralommal való felváltását, annak mielőbbi visszafordíthatatlanná tételét tekinti az év fő kérdésének. Ez nála a „megújulás”. Ez a beszéd első fontos tartalmi üzenete.
A második fő üzenet: „Ahhoz, hogy Magyarország legyűrje az államadósságot, mindenkinek, aki munkaképes, dolgoznia kell.” Természetesen az államadósságnak is „hadat üzenünk”, aminek azonban valójában a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítása a csodafegyvere, amit ezúttal is „a nyugdíjrendszer megmentésének” nevez, miközben valójában eddig volt – korábban általa is elismerten – biztonságos a magyar nyugdíjrendszer, és most vált kiszámíthatatlanná. A második üzenet lényege azonban nem ez, hanem az, hogy az államadósság elleni harc fő eszközeként a foglalkoztatás növelését tünteti fel (a fő ígéret az „egymillió új munkahely” volt), amit így fogalmaz meg: „A magyar ember tisztességes, és a munka számára becsület dolga, nem segélyből akar élni, nem ügyeskedni, hanem dolgozni akar.” A cél, hogy „akit csak lehet, visszahozzanak a legális munka világába, és ott is tartsák”, és ennek eszköze, mint tudjuk, a „nagyvonalú” munkanélküli ellátások további csökkentése a jelenlegi, valójában eleve alacsony szinthez képest. A magyar szellem tehát azt kívánja, hogy mindenkit valamilyen munka elvállalására kényszerítsenek, és Orbán ellenfélnek tekinti azokat, akik „tudnának ugyan dolgozni, de úgy gondolják, hogy segélyen vagy egyéb állami juttatáson élni mégiscsak kényelmesebb, és amellett ebből-abból pénzt is lehet csinálni. Ha másból nem, hát tyúklopásból” Világos beszéd: a magyar szellem a ma nem dolgozóknak a foglalkoztatásba való visszakényszerítését követeli, mintha a fő akadály az lenne, hogy annak a hatszázezer embernek egyszerűen nem akaródzik dolgozni. Minden hozzáértő tudja, hogy a mai magyar munkanélküliségnek nem a lustaság, hanem a munkaadó számára jövedelmező munkahelyek hiánya (valamint az állás nélküliek alulképzettsége) az oka. Vajon ezt Orbán tényleg nem tudja, vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná? Azt is tudnia kellene, hogy ahhoz, hogy a foglalkoztatás növekedése a gazdasági teljesítmény érdemi javulásához vezessen, és így valóban megalapozza az államadósság fokozatos csökkenését, csak olyan új munkahelyek létrejötte járul hozzá, amelyeken versenyképes termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő. Ez azzal nem érhető el, hogy a ma állás nélkülieket bármiféle munka elvállalására kényszerítik a segélyek megnyirbálásával. Vajon Orbán és munkatársai valóban nem tudják ezt? Úgy tűnik, Orbán nem reális gazdaságpolitikai megoldást keres, hanem a szegények, a cigányok ellen kelt hangulatot.
Van még egy harmadik, bár kevésbé feltűnő, gazdaságpolitikai jellegű üzenet a beszédben. A nyugati világot fenyegető lavináról beszél, ismét harci terminusokat használ, és megállapítja: „Görögország elhasalt, Írország térdre esett, és újabb országokat méricskélnek leplezetlen és félreérthetetlen pillantásokkal a spekulánsok”, majd megjegyzi: „Az eurózónához tartozó országok… közös gazdasági kormányzást, szinte közös költségvetési politikát hoznak létre közös pénzük megvédése érdekében. De mi kívül rekedtünk a biztonságot adó övezeten. Mi elszalasztottuk a biztonságos kikötőbe jutás nagyszerű lehetőségét.” Igen, valóban kívül rekedtünk, és ebben a 2000 és 2006 közötti időszak mindhárom kormányának megvan a maga sara. Csakhogy ő az így kialakult helyzet megoldását abban és annak folytatásában látja, amit kormánya eddig tett, a protekcionista politikában. „A magyar ember a maga lábán akar állni. A maga ura akar lenni”, ezek a mondatok ugyan a munkanélküliség, a segélyezés ellen hangoztak el a szövegben, de Orbánnak az eurócsatlakozástól idegenkedő attitűdjét is jellemzik. A beszédben nem szól semmit arról, hogy mit gondol a csatlakozásról, de más alkalommal elmondta: nem szándéka, tíz éven belül nem akar eurót Magyarországon. Nem véletlenül nem akar. Nem akar közös gazdasági kormányzást, nem akar közös költségvetési politikát. Azt is tudjuk, hogy a monetáris politikát is ellenőrzése alá akarja vonni, ezért támadja az MNB-t, márpedig ha euró lenne Magyarországon, a Magyarországon érvényesülő monetáris politikáról Frankfurtban döntenének. Ott pedig nincs, nem lehet kétharmada. Az Orbán-féle magyar szellemnek az eurócsatlakozás kimondatlanul is egyértelmű, másutt ki is mondott elutasítása felel meg, ez a beszéd harmadik fontos állítása.
Nem volt üres tehát Orbán beszéde, sokat és fölöttébb tanulságosat mondott nekünk.
Bauer Tamás közgazdász - Déri Miklós felvétele
Korábban a Galamusban:
A nemzeti kérdés két évtized magyar politikájában (előadás)
Bauer Tamás beszéde (a Körcsarnokban)
„Hiába itt Cicero, Diderot…”
G-7
Mi folyik itt kormányzás gyanánt?
„Nyaltam. Szar ember vagyok”
Mit tegyünk nyugdíj-ügyben?
Lásd még:
Alkotmánybírósági beadványok tára
