Bíró D. Péter sajtószemléje - 2011. 02. 13.
- Részletek
- 2011. február 13. vasárnap, 03:12
- Bíró D. Péter
Válogatás az elmúlt hetek fontosabb írásaiból
FÓKUSZBAN:
2011. február 7.
Orosz István: A hatalom szelleme és a szellem hatalma
Népszabadság online
„’Fáj nekem, ami Misuékkal történik’, írta egyik barátom e-mailben, aki egyébként önmagát rendes keresztény konzervatívnak tartja, szereti Scrutont…Konzervatívként is Bibó szelleme élteti, aki talán a liberális demokrácia egyik legkritikusabb híve volt….”
„Bibó szelleme éltette azokat a kritikai gondolkodókat is, akik Donáth Ferenc szerkesztésében 1981-ben megalkották a Bibó-emlékkönyvet, és vállalták, hogy ezért kirúgják őket az állásukból. Voltak közöttük liberálisok és szocialisták, konzervatívok és népiek, akik úgy gondolták, hogy érdemes összefogniuk az ellen az autoriter kádári rendszer ellen, amelyben éltünk. Később az első ellenzéki találkozóra is ezért, ebben a szellemben került sor Monoron.
Misut – Vajda Mihályt – akkor már persze legfeljebb a Gül Baba utcai lakásából tudták volna kirúgni,… Rendes, értelmiségi állása, úgy emlékszem, egyikőnknek sem volt. Misut a többi Lukács-tanítvánnyal együtt már csaknem egy évtizede kitessékelte magából a párt, mert szellemük nem fért össze a hatalom szellemével. Az akkori kultúrpolitika leginkább persze azt szerette volna, ha az országból is sikerül elűzni őket, engedélyezték, hogy külföldön taníthassanak, abban a reményben, hogy talán végleg kinn maradnak. De Misu makacsul mindig visszajött. ’Ez sokkal inkább az én országom, mint az övék, menjenek el ők’ – szokta voltmondogatni.”
„Visszajött például az én személyes szerencsémre is, annyit tanultam tőle, mint talán senki mástól. Nem csupán filozófiát. Hanem leginkább olyan gondolkodói és emberi magatartást, amely igyekszik rákérdezni a legnyilvánvalóbb dolgokra is, feszegeti amagától értetődőnek tűnő tényeket is. Miért? Nos, a kritikai szellem érdekében. Hogy ez a szellem ne hunyjon ki bennünk. Mert különben mi más is maradna nekünk a hatalom szellemével szemben? A puszta, erőtlen kiszolgáltatottság.”
„Misuval lehetett egyenrangú félként beszélgetni, mi több, együtt gondolkodni. Sőt, csak így lehetett. Semmi nem állt tőle távolabb, mint a tekintélyelvűség.”
„A … rendszerváltás után…nem szűnt meg kritikai szellemben bírálni a mindenkori hatalmat. Ellenezte például, hogy az SZDSZ koalícióra lépjen Horn Gyula pártjával. Horn a maga részéről erre úgy reagált, hogy ’nálunk kicsit sok a filozófus’.”
„Most a filozófusokat célozta meg a hatalom. No nem úgy általában, hanem jól megválogatva, csakis a liberálisokat, akik közül jó néhányan ráadásul nyíltan vállalják zsidó identitásukat is.”
Vajda szerint „…a zsidóságot mint olyat az igazi közép-európai magas kultúra képviselőjének tekinteni teljesen elfogadhatatlan túlzás. Szemellenzős dolog lenne azonban, ha nem akarnánk belátni, hogy Közép-Európában az az akarat, hogy szembehelyezkedjünk a kis nemzetek bornírt nacionalizmusával, valahogy zsidó dolog – s ez nem egyszerűen az antiszemiták előítélete…”
„Hadd áruljam el: ragaszkodom Misuhoz és mindahhoz, amit az ő jelenléte képvisel éppen itt, Magyarországon. Fáj, hogy alantas vádakkal illetik, amikor őt bántják, engem bántanak. És hadd forrasszam gyorsan a torkára mindenkinek a kaján kacagást: magam nem kaptam semmiféle támogatást semmiféle hivataltól. Misutól sem. De ha kaptam volna, azt tőle örömmel elfogadom, és legjobb tudásom szerint igyekszem elvégezni a rám bízott munkát. Mint ahogy Misuék is tették. Könyveket, interjúkat, fordításokat tettek le az asztalra, a szellem asztalára, amit most lesöpörni igyekszik a hatalom szelleme.
Ám ez eddig, szerencsére, semmiféle világi hatalomnak nem sikerült.”
2011. február 6.
Az értelmiség megfélemlítése – Interjú Szalai Erzsébet szociológussal
168 óra online
„A nyugdíjazásomban nem volt semmi jogszerűtlen. Körösényi András, az intézet új igazgatója nem is a szakmai tevékenységem gyengeségével indokolta döntését. Azt mondta, hogy azért kell távoznom, mert akadályozom őt a koncepciójának megvalósításában, amit egyébként akkor még senki sem ismert. Elsősorban azzal, hogy aknamunkát folytatok ellene az intézetben… néhány alkalommal nyíltan és kemény szavakkal bíráltam diktatórikus vezetési stílusát. És azt, hogy egész tudományterületek száműzésével egy falanszter intézetet akar létrehozni a régi PTI helyén.”
„Számára csak egyfajta tudományos irányzatnak van létjogosultsága, nevezetesen a mainstreamet jelentő pozitivista politikatudománynak. Mely a politikai szférára elsősorban hatalomtechnikai szempontból tekint, ezzel összefüggésben közömbös az iránt, hogy a politikai szféra működését milyen átfogóbb társadalmi mechanizmusok – is – mozgatják.”
„A mélyebb ok az lehetett, hogy magam deklaráltan baloldali szociológus-politológus vagyok, de ezen belül is nyíltan antikapitalista. Így például többször kifejtettem, hogy Magyarország problémái valójában a kelet-európai újkapitalista félperiféria válságából fakadó jelenségek. Ezt a tézisemet fejtettem ki például az elbocsátásom előtt fél évvel rendezett intézeti konferencián. Ez még a parlament választások és az új igazgató érkezése előtt történt. Az előadásom után a folyosón odalépett hozzám Stumpf István, és azt mondta, vigyázzak, mert Orbán Viktor nagyon nem szereti az olyan értelmiségieket, mint amilyen én vagyok. Ezt akkor elengedtem a fülem mellett – de mint utólag kiderült, ez tulajdonképpen már komoly figyelmeztetés lehetett. Renitens magatartásommal persze ezt követően sem hagytam fel, így lehettem én a múlt év májusában az első áldozata annak a felülről vezérelt folyamatnak, melynek célja az értelmiség megfélemlítése és a hazai társadalomtudomány felszámolása.”
„Más akadémiai intézetben is elhangzik ma már a vezetés részéről, hogy csak az számít publikációnak, ami angolul jelenik meg, a hazai közönséghez szóló társadalomtudományra nincs többé szükség. A politikai indítékai ennek nyilvánvalóak: a magyar közönségnek címzett elemzések könnyen és bármikor kritikaiba válthatnak át – márpedig a kritikát a jelenlegi hatalom nem tűri.”
„A mostani folyamatok lényege: útban a laissez faire-ből a diktatúrába.”
„Az erős apa által elnyomott gyerekek az apa távollétében szétszedik a lakást, egymást csépelik, majd a nagyobbak és erősebbek megfosztják tárgyaiktól és szabadságuktól a kisebbeket és gyengébbeket. Utóbbiak ezért sürgősen visszahívják az apát, hogy csináljon végre rendet. Ez a mechanizmusa a társadalom által támogatott diktatórikus rendszerek létrejöttének. Esetünkben az első erős apa a létező szocializmus hatalmi elitje volt, a mostani pedig a hatalomra került jobboldali politikai, gazdasági és kulturális elit. Hozzáteszem: a mostani magyar rendszert egyelőre helyesebb féldiktatórikusnak nevezni, mivel a kisebbségeknek is jogot és lehetőséget adó polgári demokratikus intézményrendszer számos eleme még létezik és hat.”
2011. február 5.
Debreczeni József: Alternatíva nélkül
Népszabadság online (Hétvége-melléklet)
„Az autokratikus hatalmi nyomulás újabb akadályba ütközött, immár a másodikba. Az elsőt, még tavaly nyáron, az a nyugati gazdasági-pénzügyi stop képezte, ami blokkolta a 3,8 százalékos költségvetési hiány túllépésére alapozó újraelosztási terveket. Az akadály áttörhetetlen volt, de megkerülhető. Gyors rögtönzés nyomán jött a B verzió: extrém adókkal és a nyugdíjpénztári vagyon rekvirálásával teremtve elő a gazdagokat preferáló adópolitika rövid távú forrásait.”
„A második akadályt most a szabad világ sajtója támasztotta, ez már nyílt politikai nyomással egészül ki; ám a tartóssága és hatékonysága ma még talány. A világsajtó kitartó pergőtüze s a nyugati kormánykörökből, illetve az EU különböző szintjeiről érkező politikusi figyelmeztetések mindenesetre meglepték Orbánékat. Most úgy tűnik, nincs B terv, csak dac, meghökkenés és elbizonytalanodás...”
„Komoly baj azonban – mármint a hatalom szemszögéből – egyelőre nincs… Orbánnak itthon továbbra sincs ellenfele: politikai alternatívának a halvány körvonalai se látszanak”
„Mert végül minden azon a fránya választáson múlik. El kell hát érni, hogy ne múljon rajta semmi. Hogy eleve ne képződjön versenyképes politikai alternatíva, ami kérdésessé teheti a választás kimenetelét. Minden erről szól, ami tavasz óta történt.”
„A Jobbiktól nem kell tartania. A Jobbiknak önmagában sose lesz esélye, össze pedig nem foghatnak vele a demokraták. (Orbán – fű alatt – igen: ez még talonban van.) Az MSZP – bár a támogatottsága nem csökkent, sőt kissé nőtt tavasz óta – továbbra is válsággal küszködik. Morális válsággal, identitásválsággal, vezetési válsággal, finanszírozási válsággal. Gyurcsánnyal nem tud mit kezdeni a párt. Le is nyelné, ki is köpné egykori győztes, majd bukott miniszterelnökét, ám egyikre se képes. Nem tud szembenézni a második Gyurcsány-kormány örökségével. Gyáva megtagadni is, vállalni is…”
„Noha látni kell (s ezt zömmel a volt kormányfő aktivitását kárhoztatók is elismerik), hogy invenciója, karizmája, mozgósító ereje, roppant teherbírása csak Gyurcsánynak van, legtöbben mégis azt mondják a baloldalon, hogy ő már nem alternatíva. Bár nincs más, aki Orbán ellenfele lehetne, ő mégse lehet. A soft verzió szerint csak átmenetileg kéne visszavonulnia, ahogy 1905-ben Tisza István tette, aki öt évre rá diadallal térhetett vissza. Csakhogy azok más idők voltak. Nem volt tévé, rádió, internet: a feledés jótékony homálya magától borult a bukott politikusra. S ami a fő: az akkori kormány (nem létező) propagandagépezete nem idézte föl naponta Tisza bűneit. Továbbá nem akarták őt vád alá helyezni és lecsukni sem! Komolyan hiheti bárki, hogy Gyurcsányt békén hagynák, ha csöndben maradna? Ugyan!...”
„Bajnai viszont láthatóan Tisza taktikáját követi – amennyiben vannak még politikusi tervei. Az alapítvány, amit létrehozott – s ami csak látszólag áll ellentétben személyes némaságával –, erre utal. Az ő esetében ez okszerű magatartás. Hisz őt – bár politikája szintén népszerűtlen volt – személy szerint nem amortizálták oly mértékben, mint Gyurcsányt, mert korántsem félnek tőle annyira. Róla elképzelhető, hogy az idő múlása igazolja, mint egykor Bokros Lajost. …S ha a keserű kijózanodás után lesz igény egy európai konzervatív liberális politikai alakulatra a magyar jobboldalon (ahogy Lengyelországban, ahogy Csehországban), annak az élén momentán aligha képzelhető el más, mint a tavaly leszerepelt MDF ’miniszterelnök-jelöltje’.”
„A jövő kérdése talán ez: együtt tud-e működni Gyurcsány, Bajnai és Bokros? Együtt tudnak-e működni az ellenzéki pártok?”
„…az ellenzéki pártoknak – legyenek bármilyenek – a jövőben sokkal szorosabban kell majd együttműködniük, mint ma képzelik…Mert arra bizton számíthatnak, hogy [a hatalom] minden eszközzel gátolni fogja az együttműködésüket… Arra is számítani lehet, hogy az egyéni körzetekben (ezek aránya nőni fog) sem lesz két forduló. Nem lesz első megmérettetés, ami megmutatná: kiknek, kinek a javára kell visszalépni a második menet előtt. Látatlanban (a helyi viszonyokra aligha mérvadó országos közvélemény-kutatási adatok nyomán), óriási önmérsékletet tanúsítva kell eleve egy közös jelöltben megállapodniuk, s az egyetlen lista befutóhelyeit is hasonlóképpen kell betölteni.”
„Orbánnak egyelőre nincs mitől tartania.”
„Annak ellenére sem, hogy az internet révén immár a fiatalabb korosztályokat is megérintő civil tiltakozás tízezres tömeget mozgósított a Kossuth térre a minap…A politikai pártok és személy szerint a politikusok eltiltása a szabadságjogok korlátozása miatti tüntetéseken való részvételtől éppúgy a szabadság korlátozását valósítja meg, mint az a hatalom, amely ellen tiltakoznak. Aki a parlamentáris demokrácia védelmében akar föllépni, az nem léphet föl annak működési módja: a képviselet ellen. A pártok ellen sem, minthogy a modern demokráciákban a politikai képviselet pártkeretekben valósul meg, ha tetszik, ha nem. A pártellenes civilkedés ráadásul kontraproduktív is. Akaratlanul a hatalom malmára hajtja a vizet. Mert a hatalomra az ellenzéki pártok és a civilek összefogása jelentene valós veszélyt. Így viszont még az „’oszd meg és uralkodj’ politikájával sem kell bíbelődnie: a ’csináld magad mozgalom’ keretében az előbbit megteszik maguk az érintettek.”
2011. február 3.
Váradi Balázs: Csak semmi politika! - Társadalmi vita
Magyar Narancs online
„’Már az elnevezés is gyanús.’ A minisztérium társadalmi vitára bocsátja a törvénytervezetet.” „Vajon hogyan csinálja ezt? Berongyol a kormány a kocsmába: ’Hé, társadalom, szeretnél-e még egy blokkot Paksra?’ Esetleg közvélemény-kutatást rendel meg? Szokott ilyet tenni, de attól se várjunk sok jót. A kérdezőbiztos fogalmazhat úgy is, hogy ’támogatja-e Ön Magyarország légszennyezés nélküli energiabiztonságát?’, meg úgy is, hogy ’szeretne-e Ön egy főre eső adóforintok tízezreiből egy fél Magyarországot kiirtani képes ipari monstrumot bővíteni? ’ – és ugyanarra lenne kíváncsi.”
„Sok politikus meg minisztériumi kodifikátor így is tekint a társadalmi vita műfajára: értelmetlen bohóckodás, amit ki kell pipálni, majd elfelejteni.”
„Van azonban két ok, ami miatt igenis érdemes lehet a jogalkotás során szélesre tárni az ajtót.
Az első az információ. Néhány év a minisztériumi íróasztal mögött, esetleg néhány nap a bársonyszékben könnyen a mindentudás magabízó hitével ruházza fel a törvény íróját. Pedig az illetőnek nap mint nap rá illene ébrednie, hogy a világ sokszínűbb és kiszámíthatatlanabb, mint amit ő a szövegezéskor sejtett.”
„Ha a törvény megalkotója legalább ama szereplők néhány megfontolását figyelembe veszi, akik képesek keresztbe tenni a kormányzati terveknek vagy elakasztani a bevezetésüket, nagyobb eséllyel sikerül elfogadtatni és a valóságba átültetni őket. Az orvosok egyöntetű ellenállása megcsáklyázta az egészségügyi reformot…”
„Az elmúlt háromnegyed év során a törvényjavaslatok képviselői beterjesztésével elkerülték a formális egyeztetési kötelezettséget. Nyilván nem akarták, hogy a fülkeforradalmi motorcsónak propellerére holmi egyeztetések hínárja csavarodjon. Némelyik műremekről aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy hibás - ezeket csendben módosították is.”
„Időközben a Fidesz a társadalmi egyeztetésről egy törvényt is elfogadott… A 2010. évi CXXXI., a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló törvény nem kötelezi a kormányt társadalmi vitára olyan apróságokkal kapcsolatban, mint az uniós vagy az állami támogatásokról szóló jogszabályok, vagy bármely sürgősnek kikiáltott törvény. Nem kényezteti el a törvénycsinálásba belekotyogni kívánókat azzal sem, hogy határidőket szabna a kormánynak. Nem kényszeríti az egész egyeztetést egyetlen, átlátható honlapra sem….”
„Cselesen viszont, és ez újdonság, egy új csatornát is létrehoz, amit ’közvetlen egyeztetés’-nek hív. Ez nagyjából az, amit a médiatörvénynél láttunk: a kormányzat önkezével kiválasztja az úgynevezett ’stratégiai (társadalmi) partnert’, legyen az kamara, civil szervezet vagy egyház: vele fog tárgyalni és megállapodni, s ennek a kiválasztottnak lesz a dolga minden további érintettet a folyamatba bevonni, az ő ’véleményüket megjeleníteni’. Márpedig az, hogy a kormány választja ki a stratégiai partnert, nem technikai apróság: a stratégiai partner kiválasztása nagyon is stratégiai döntés lesz.”
„Aki pedig kimarad a jóból, vagy többre vágyik, szervezhet társadalmi vitát maga.”
2011. február 2.
Tóta W. Árpád: Magyar Ellenállók és Antifasiszták
Tóta W. Árpád blogja
„Százezer bizony, ennyi maradt. Hárommillió pénztártagból ez nagyon kevés, az országnak pedig egy árva százaléka.”
„Egyiptom egy százaléka nyolcszázezer ember. Kedden körülbelül ennyi vette a fáradságot és felháborodást, hogy utcára menjen Mubarak ellen.”
„A létszám kicsi, de meg kell szorozni a pálya lejtésének négyzetével (zsarolás hatása × a zsarolás miatti felháborodás). Ezek az emberek meghallgatták a szöveget nemzeti együttműködésről, kiiratkozásról, nyugdíjvédelemről és a fenyegetésekről, aztán felcuccoltak, iratokat ellenőrizték, odabumliztak, aláírtak névvel, címmel.”
„Százezer aktív, regisztrált ellenzéki, az nem elhanyagolható tömeg. Ha ennyi valós tagja lenne bármelyik ellenzéki pártnak, akkor az a párt keményen szorongatná a Fideszt…”
„Ha ezer emberen vesz erőt a pulykaméreg, az kezelhető; kezelése úgy néz ki, mint ami 2006 őszén történt Budapesten. Tízezer zavargó akkor bemattolta volna a rendőrséget. Százezernél az történne, ami Egyiptomban, leszámítva, hogy a magyar honvédség nem tudna ennyi erőt se mutatni. De még ott sem mernek szembeszállni az egy százaléknyi tüntetővel. Egy százaléknyi makacs ellenállóval nem bír el az egyiptomi együttműködés rendszere, az irányított választások, a szólásszabadság korlátozása és a rendőrterror.”
„Ez a százezer ember, aki most megtartotta a pénzét, abban érdekelt, hogy ez a kormány minél előbb tűnjön el. Anyagilag, a jövőjük biztonsága miatt az az érdekük, hogy a jövőben, de legkésőbb, mire nyugdíjba mennek,..”
„További kellemetlen, zavarbaejtő fejlemény, hogy a magánnyugdíjpénztárakban maradók legrövidebb gyűjtőneve a polgár. Nagyjából ezt várjuk egy citoyentől: menjen a saját esze után, ragaszkodjon jogos tulajdonához, ne ijedjen meg a kormányok pöffeszkedő arroganciájától, hanem minden pillanatban tudja, hogy ő az erősebb. Megáll a polgár anyagi definíciója is: aki végiggondolta a dolgot, és a maradás mellett döntött, az valószínűleg aktív, viszonylag jól kereső, képzett középosztálybeli. A Fidesz hagyományos, klasszikus célcsoportja - illetve amilyennek azt képzelni szeretik. Ha ezt elvesszük a képből, akkor tényleg csak egy bumfordi utódpárt marad, de a komcsik tapasztalata nélkül.”
2011. február 1.
A szegénység elmélete és gyakorlata
Metazin, The New York Times
„’A feltételekhez kötött segélyezés rácáfol azokra a véleményekre, amelyek szerint a szociális támogatások nem lehetnek hatékonyak a szegény országokban, mivel a segélyeket úgyis ellopják. Igenis lehetséges a leginkább rászorulók támogatása pazarlás, korrupció és politikai beavatkozás nélkül’ – írja Tina Rosenberg, a New York Times latin-amerikai tudósítója.”
„Az amerikai jobb- és baloldal lassan fél évszázada vitatkozik a szegénység okairól. A jobboldal a hatvanas évek óta előszeretettel magyarázza a szegénységet kulturális sajátosságokkal: az alkoholizmussal, az iskolakerüléssel, a macsó értékvilággal, és egyéb, a szegény családokban nemzedékről nemzedékre szálló szokásokkal, amelyek akadályozzák a felemelkedést.”
„A baloldal rasszistának bélyegzi ezt a megközelítést…A liberálisok szerint a szegénység kultúrája nem ok, hanem következmény: a nyomor, a kilátástalan társadalmi helyzet eredménye. A baloldal ezért a szociális támogatástól reméli a szegénység felszámolását.”
„Latin-Amerikában viszont nem sok szót vesztegetnek az elméleti kérdésekre. Inkább a józan észt követve igyekeznek feltételekhez kötött segélyekkel segíteni a szegényeken. A programok legfontosabb újítása, hogy a résztvevő szegény családok készpénzben folyósított rendszeres segélyt kapnak, ha gyerekeiket iskolába küldik, és a család tagjai rendszeresen járnak egészségügyi vizsgálatokra és oktatásra. Van, ahol a középiskolát sikeresen elvégző fiatalok egyszeri bónuszt is kapnak. A pénzt többnyire a nők kapják, mert ők inkább a családra költik. Mexikóban a lakosság 30 százaléka, közel hatmillió ember jogosult a családonként és havonta akár 123 dolláros segélyre. A brazilok negyede – 50 millió ember – kap támogatást: itt iskolába járatott gyerekenként 15-19 dollár jár, de legfeljebb két gyerek után lehet igénybe venni a segélyt.”
„Bár a programok még csak néhány éve működnek, az eredmény máris nagyon bíztató – írja Rosenberg. A mélyszegénységben élőknek a havi néhány dolláros támogatás is sokat segít.”
„Brazíliában 2003 óta 22-ről 7 százalékra csökkent a szegények aránya…Csökkent a gyerekhalandóság, nőtt a fogamzásgátlók használata és javult a csecsemőgondozás színvonala.”
„Rosenberg szerint a legnagyobb akadályt az jelenti, hogy a legmélyebb nyomorban élő államoknak gyakran még a havi néhány dolláros támogatásra sincs módjuk, és nem tudják felállítani a kulturális szokások megváltoztatásához szükséges oktatási és egészségügyi intézményeket.”
2011. január
Niedermüller Péter: A létezés magyar minősége (Kultúra, Oktatás)
Mozgó Világ online
„Az elmúlt két évtized hazai modernizációs törekvéseinek egyik súlyos, koncepcionális és egyben gyakorlati politikai következményekkel járó problémáját az jelentette, hogy a gazdasági és részben a politikai modernizáció mellett háttérbe szorult a kulturális modernizáció ügye.”
„Hogy mindez miért történt így, annak elemzése nem lehet ennek a rövid írásnak a feladata. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a magyar társadalom jelenlegi állapotában, abban a tényben, hogy Magyarországon a környező országokénál sokkal kisebb mértékű a demokrácia iránti érzékenység; hogy egy szélsőjobboldali politikai párt kétszámjegyű választási eredményeket képes elérni; hogy a politikai kultúrában egyre erősebbé válik az aljas indulatok keltése; hogy ebben az országban igen jelentős a tekintélyelvűség tisztelete, s ennek megfelelően az erős politikai vezető iránti igény; hogy a társadalomból legfeljebb vállrándítást, jobb esetben közönyt vált ki a ’centrális politikai erőtér’ erőszakos kiépítése, a sajtószabadság megcsúfolása, az alkotmányos demokrácia intézményeinek korlátozása stb., jelentős részben a kulturális modernizáció hiányosságai, sikertelensége tükröződik vissza.”
„…a kulturális modernizáció Európában mindenütt elválaszthatatlan a liberális demokráciák alapvető értékeitől, a nyitott társadalmak meghatározó normáitól – a demokrácia iránti elkötelezettségtől, nyitottságtól, a toleranciától, a teljesítmény, a tudás tiszteletétől, az öngondoskodástól, a szolidaritástól, a befogadástól, a kulturális sokféleség elfogadásától, a konszenzusos demokrácia eszméjétől stb… amikor kulturális modernizációról beszélünk, akkor nem valamiféle egységes állapotról, hanem egy állandóan változó, állandóan mozgásban lévő, és a társadalom különböző szegmenseiben eltérő jellegű, tartalmú folyamatról beszélünk…”
„(Mi van most?) Most tél van és csend és hó és halál – mondhatnánk Vörösmartyval, de ez persze túlzás lenne.”
„…a ’létezés magyar minősége’, amit éppen kóstolgatunk, s közben azon gondolkozunk, hogy mi olyan ízetlen, sőt keserű rajta/benne. Az eredeti eszmefuttatás, Orbán kötcsei beszéde abból indult ki, hogy van ’magyarok közössége’, és ennek van ’saját, csak ránk jellemző látásmódja’, amiben gyökerezik az a „’kulturális minőség… amit egy kormányzatnak meg kell őriznie, illetve ezt a közösséget abban az állapotban kell megtartania, hogy a bennünket az összes többi nemzeti közösségtől megkülönböztető kulturális minőség fennmaradjon’. „…kihegyezettebben fogalmazva, a kulturális minőség nem esztétikai kérdés és kategória, hanem a nemzeti hovatartozás megnyilvánulása. S ennek természetesen megvannak a maga ártatlannak tetsző gyakorlati következményei is – például a médiatörvényben, amely előírja a ’magyar’ dalok és zeneszámok arányát a rádióműsorban. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy amit a kötcsei beszéd megfogalmaz, s ami ma a kulturális politika alapelve, az a kulturális nacionalizmus eklatáns megnyilvánulása.”
„… a jelenlegi kultúrpolitika alapvető szándéka a kulturális sokféleség korlátozása, valamint a kormányétól eltérő ideológiákat közvetítő kulturális tevékenységek hátrányos megkülönböztetése, azaz egyfajta határozott, ’nemzeti színű’, gyakran egyszerűen ’magyarkodó’ kulturális egyneműsítés, egy zárt kulturális világ megteremtése.”
„Vessünk most egy pillantást az oktatáspolitikára, amely a világon mindenütt a kulturális modernizáció egyik legfontosabb eszköze.”
„Az oktatási államtitkár egyes megnyilvánulásai azonban így is sokat mondanak: nemzeti alaptantervre van szükség, mondja, amely … ’meghatározó fontosságúnak tartja a rendet, a fegyelmet és a fegyelmezést, a kötelességteljesítést, valamint az engedelmességet’; a ’normaszegő tanulók’ megbüntetését helyezi kilátásba, a ’problémás’ fiatalokat pedig külön osztályokba szervezné; ellene van a szolgáltató iskola elképzelésének és a kompetenciaalapú oktatásnak is; tagadja a világnézetileg semleges oktatást, sőt harcot hirdet ellene, s a keresztény értékrend oktatására helyezné a hangsúlyt. Különösen felháborító a halmozottan hátrányos helyzetű és a sajátos nevelési igényű gyerekeknek az összemosása. A törvénytervezet szerint ez utóbbi kategóriába tartozik ugyanis minden halmozottan hátrányos helyzetű gyerek. Halmozottan hátrányos helyzetet pedig akkor állapítanak meg, ha a felsorolt nyolc kritériumból – jövedelmi szegénység, azaz a család egy főre jutó jövedelme a mindenkori minimálbér alatt van; hajléktalanság; egyik szülőnek sincs általános iskolánál magasabb végzettsége; egészségtelen lakáskörülmények; árva vagy félárva gyermek; tartós rokkantság a családban; bűnözés a családban; rendezetlen állampolgári státus – legalább kettő megállapítható. Ha ez a javaslat törvénnyé válik, akkor ez azt jelenti, hogy az iskolai osztályokat ’megtisztítják’ azoktól a gyerekektől, akik a ’felső-középosztályba’ tartozó gyerekek tanulását esetleg hátráltathatják, akik olyan társadalmi problémákat és konfliktusokat hoznának be az osztályokba, amelyek nem illenek bele a ’Nemzeti Együttműködés Rendszerének’ ideológiájába.”
„(Mi lesz?) …mindannak alapján, ami eddig történt, vannak valószínűsíthető tendenciák…A kormány mind a kultúra, mind az oktatás esetében olyan további intézkedéseket, változásokat fog bevezetni, olyan törvényeket fog elfogadtatni, amelyek elsődleges célja saját ideológiai pozíciójának az erősítése, nem pedig a kulturális modernizáció elősegítése, a sokféle környezetben használható, korszerű, minőségi tudás és az ahhoz szükséges kulturális készségek fejlesztése. Az oktatáspolitika a maga eszközeivel továbbra is elsősorban a felső-középosztály igényeinek a kielégítésére fog törekedni, s következetesen – bár különböző retorikai bűvészmutatványok kíséretében – folytatni fogja a szegény sorsú családok gyermekeinek, illetve az alacsonyabb társadalmi rétegekből származó gyerekek elkülönítését, sőt tudatos szegregációját. Mindehhez társul majd az új, jobboldali elit szimbolikus és hatalmi pozícióinak a megerősítése, a másfajta ideológiai meggyőződésű művészek és tudósok – hol nyílt, hol rejtett – kiszorítása, megbélyegzése, nemzetközi elismertségük lebecsülése.”
„(Mit csináljunk?) Mármint ballibek, értelmiségiek, kultúrmunkások. … nincs más esély, mint folyamatosan elmondani – ott, ahol lehet –, hogy ezek a törvények, törvénytervezetek miért rosszak, miért elfogadhatatlanok, miért hátrányosak az egész társadalom szempontjából. Meg kell próbálni olyan civil egyesületeket, alapítványokat létrehozni, amelyek esetenként, a helyi körülmények figyelembevételével igyekeznek korrigálni a kormány oktatás- és kulturális politikájának baklövéseit. Röviden: akármilyen kilátástalan is, (ismét) ki kell állni a művészet, a kultúra szabadsága, az oktatás európai minősége, az ész és az értelem mellett.”