rss      tw      fb
Keres

Andreas Oplatka és Paul Lendvai Magyarországról


Andeas Oplatka írása a Neue Zürcher Zeitungban

Magyarország, a közép és a szemmérték címmel közölt hosszú írást a svájci konzervatív Neue Zürcher Zeitung (NZZ) nemzetközi kiadása szombaton Andreas Oplatka történész, újságíró, a lap korábbi szerkesztője tollából.

Magyarországon a rendszerváltás óta újra mozgásba lendült a hajóhinta, idézte Karinthy Frigyes egyik írását Oplatka. A privatizációval együtt járó vita mellett Magyarországon két, egymással szemben máig ellenséges politikai tábor is kialakult. A történelmi okok egyikét a tárgyalásos átmenetben látja és abban, hogy a kommunisták, „köztük nem egy szélkakas”, politikailag aktívak maradtak, s hogy „szocialista pártjuk vetélytárs nélkül képviselte az egész baloldalt”.

Modern liberális párt nem tudta megvetni a lábát Magyarországon. A Fidesz 1994 után nemzeti konzervatív irányba kanyarodott el; a Szabad Demokraták Szövetsége nem kevésbé kétséges fordulatot hajtott végre, amikor 1994-ben a „szocialista-exkommunista választási győztes” MSZP-nek állandó koalíciós partnerként állt a rendelkezésére.

A 2002 és 2010 közötti baloldali kormányok időszaka a gazdasági sikerekben legszegényebb és a hajmeresztő korrupciós ügyekben leggazdagabb évek voltak a rendszerváltás óta. A számlát a 2010-es választásokon nyújtották be a választók: a Fidesz kétharmados többséget szerzett, a „szélsőjobboldali” Jobbik 17 százalékot. Nyugat-Európa, jelesül a német nyelvű sajtó, amely a magyar baloldalnál csak bocsánatos bűnöket fedezett fel, az első naptól kezdve figyelemreméltó ellenségességgel fogadta az Orbán-kormányt. „A Fideszt keverték a rasszista Jobbikkal, Orbán pártját félig vagy egészen fasisztának tartották”. A szabaddemokraták szellemi mentorai „erőteljesen kongatták a vészharangokat egy állítólag közeledő diktatúra miatt”, „őszinte aggodalmaikat és félelmeiket, de frusztrációjukat és pánikhangulatukat is bevitték a nyugati sajtóba, köztük ebbe a lapba (az NZZ-be) is”.

Azt, hogy a Fidesz-kormány visszaszorította a Magyar Gárdát, csak itt-ott jegyezték meg. A bírálók számára újabb témák kínálkoztak, és az Orbán-kormány szolgáltatott is ilyeneket. Oplatka szerint a bankok és a nagyvállalatok felháborodását elengedhetjük a fülünk mellett, „súlyosabban esik a latba, hogy az állam ráteszi a kezét a magánnyugdíjpénztárak vagyonára, nem azért, mintha veszélybe kerülnének a nyugdíjak, hanem a vállalkozás szabadsága miatt. A kormányra azonban Brüsszel nyomása nehezedik”. A kormány olyan intézkedések után kutat, amelyek – egyelőre – nem fájnak a lakosságnak. Sokáig azonban nem tarthat a türelmi idő.

A tulajdonképpeni botrányt a médiatörvény váltotta ki. A törvény szövege többféleképp értelmezhető megfogalmazásokat tartalmaz. Ezek „magukban foglalják az állami beavatkozás és a kemény bírságok lehetőségét”, s ez egy demokráciában elfogadhatatlan. Pártpolitikailag motivált cenzúra a mai Magyarországon nehezen lenne elképzelhető, de szükség van egyértelmű törvényi szabályozásra, és arra is, hogy a Fidesz megváljon azoktól a támogatóitól, akik a médiatörvényről most fellángolt vitát rasszista felhangokkal kísérik.

Szükséges és hasznos volna azonban egy kicsivel több arányérzék Nyugat-Európában is. Az utóbbi hetekben „egy totalitarizmus felé haladó országról” beszéltek, Magyarországot „bacilusnak” nevezték, Budapestet „az európai antiszemitizmus fővárosának”. Ebben a környezetben azok a vélemények, hogy Magyarországon bevezették a cenzúrát és megszüntették a sajtószabadságot, mérsékeltnek számítanak. „Az, hogy Magyarországon a közmédiában politikailag motivált cserék zajlottak le, mindenesetre igaz és zavaró. Hihetőbb volna azonban a hangos európai kritika, ha például Franciaország ellen is irányulna, ahol a hatalomváltások után hasonló eljárás szokásos.”

Magyarországon a politikát egyik oldalon sem kompromisszumkeresésként fogják fel, a sajtóban és a parlamentben a két oldal gyakran kölcsönösen megpróbálja elvitatni egymás létjogosultságát. A Fidesznek éppen most, erőteljes többsége birtokában jó tenne, ha a régi tanácsot követné: „dac a vereségben, nagyvonalúság a győzelemben”.

Az ország ugyanakkor még mindig átmeneti időszakot él, vádaskodásokkal és kemény adok-kapokkal. „Ezt lehet nem szépnek találni és helyteleníteni. Azonban tudomásul kell venni Kelet-Európának a konszolidált Nyugatétól eltérő történelmi helyzetét, egy kicsit hátradőlni és a magyar esetben megpróbálni ugyanazzal a mércével mérni a baloldalt és a jobboldalt.” Mindenekelőtt bízni kell a fiatal demokrácia önkorrekciós képességében és a megoldást rá kell bízni a magyarokra – írta Andreas Oplatka.

***

Paul Lendvai írása a Die Weltben

A Fidesz sokáig szabad folyást engedett a zsidógyűlöletnek. Most nem tesz semmit, hogy visszaszorítsa – írja a német konzervatív napilap, a Die Welt honlapján olvasható írásában Paul Lendvai.

Magyarországon él Kelet-és Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége, Budapesten ma becslések szerint 80-100 ezer zsidó él, az ország teljes lakosságának 1 százaléka. A kontinens legnagyobb és legszebb zsinagógája, amelyet Rudolf Förster épített 1859-ben, s amelyet a második világháború után nagy költségekkel renováltak, minden évszakban a turisták egyik fő attrakciója a Dohány utcában. Itt kezdődik az egykori zsidó negyed is, ahol nagyon sok nem zsidó vendég látogatja a zsidó nyári fesztivál rendezvényeit.

Orbán Viktor kétharmados többséggel tetszése szerint politizáló jobboldali konzervatív, nemzeti és hangsúlyozottan keresztény kormánya nemrég kifejezte készségét a zsidó intézmények további anyagi támogatására. Orbán január végén, az Európai Zsidó Kongresszus képviselővel Brüsszelben tartott találkozóján hangsúlyozta, hogy kormánya fellép az olyan jelenségek ellen, amelyek sértik az emberi méltóságot vagy a zsidóságot. Orbán szerint az európai országokban jelentkező, fokozódó antiszemitizmussal szemben Magyarországon a korábbi időszakhoz képest a zsidóságra vonatkozó politikai hangulat is javult.

Az ilyen és hasonló jelentések láttán nincs mit csodálkozni, ha még a Fidesz mérsékelt hívei is temperamentumuktól függően meglepetten, irritáltan vagy dühösen reagálnak, ha külföldi barátok, látogatók felhozzák a Magyarországról a világsajtóban kialakult aggasztó képet, a magyarországi roma-ellenes, rasszista és antiszemita tendenciákról szóló sok jelentést. Tekintettel a magyar soros uniós elnökség negatív sajtóvisszhangjára, a ma domináló jobboldali konzervatív és jobboldali radikális újságokban, tévékben és rádiókban központilag irányított kampány folyik a külföldi bírálók ellen. Eszerint a „torz” Magyarország-képről a nemzetközi pénzügyi tőke ügynökei és helytartói tehetnek, akik mindent fel akarnak vásárolni, és főleg a zömmel zsidó származású fészekbe piszkító magyarok, akik szándékosan félrevezetik az idegen újságírókat kül- és belföldön.

Hosszú ideje szakadéknyi ellentét tátong Magyarország hősök és áldozatok nemzetéről szóló, hivatalos, már-már idilli önképe, valamint a tegnapi és mai valóság között. Ránki György magyar történész mutatta ki, hogy a zsidók Kelet-Európában sehol máshol nem azonosultak annyira egy nemzettel, mint Magyarországon. Ezért a magyar zsidóság tragédiája – 1944-45-ben 560 ezer zsidót öltek meg –, a magyarság tragédiája is volt.

A történészek az asszimilációra kész zsidóság „aranykorát” – 1880 és 1910 között 700 ezer zsidó lett magyarrá – a sikeres egyenjogúsítás egyedülálló példájának tekintik. A magyar zsidók többsége a németországi német zsidókhoz hasonlóan valósággal bele volt bolondulva Magyarországba. Valójában a szerelmi viszony itt is és ott is ugyanazon a tévedésen alapult: egyoldalú maradt. Az Osztrák-magyar Monarchia összeomlása lerombolta a liberális nemesség politikai elitje és a magyar állameszme iránt lojális, felemelkedett zsidók paktumát is. Magyarország elvesztette területének kétharmadát és lakosságának háromötödét. Több mint hárommillió magyar kényszerült ettől kezdve idegen fennhatóság alatt élni az utódállamokban. A rövid életű 1919-es tanácsköztársaság vezetői többségükben zsidó származásúak voltak, s ez a tény hamarosan ürügyül szolgált ahhoz, hogy egyenlőségjelet tegyenek a zsidóság és a kommunizmus közé, noha a legtöbb zsidó nem szövetkezett a bolsevizmussal. A „vörös terrort” hamarosan a tiszti kommandók és félkatonai szervezetek kíméletlen „fehér terrorja” követte Horthy Miklós tengernagy védelme alatt, aki aztán negyed évszázadon át állt a konzervatív, klerikális és tekintélyelvű rezsim élén.

A „belső ellenségről” szóló magyar legendának köszönhetően „a zsidó” a magyar nemzet halálos ellensége lett, noha az első világháborúban mintegy tízezer magyar zsidó esett el a fronton. Ám a magyar-zsidó szimbiózist nem a zsidók forradalmi változásokban való szerepe zúzta szét. Jászi Oszkár tárta fel a tényleges okot a monarchia széthullásáról szóló nagy művében: már nem volt szükséges és kívánatos a zsidók segítsége a nemzetiségek elleni harcban, ezért változott meg olyan radikálisan a közvélemény is. Magyarországon hirtelen már nem léteztek nagy nemzeti kisebbségek, de ott volt az elszegényedett, kisnemesi középréteggel és az utódállamokból érkezett sok menekülttel konkuráló zsidó középréteg. A nemzetiségi kísértet helyére a zsidó kísértetet állították.

A monarchiában elért hihetetlen felemelkedése után a magyar zsidó közösség vált Európában elsőként a zsidóellenes törvények áldozatává. A két világháború közötti féktelen antiszemitizmus előkészítette a talajt a zsidókkal való példátlanul brutális leszámoláshoz. Az 1920-as trianoni szerződés nyomán elvesztett területek közel felének (átmeneti) visszanyerésével 80 százalékkal, 725 ezerre megnőtt a zsidók létszáma is. A szintén zsidóknak minősített áttértekkel együtt az „Endlösung” (végső megoldás) 825 ezer embert fenyegetett. Közép- és Kelet-Európában sehol máshol nem küldték olyan gyorsan a halálba a zsidókat, mint Magyarországon: a német bevonulás után hét hét alatt 147 szerelvényen minden Budapesten kívül élő zsidót, összesen 437 ezer embert Auschwitzba deportáltak.

A lakosság többsége és az államapparátus kollaborációját a zsidók elleni tömeges rablógyilkosságban számtalan dokumentum bizonyítja. Christian Gerlach és Götz Aly német kutatók „Az utolsó fejezet. A magyar zsidók meggyilkolása” című, 2002-es alapmunkájukban leírták, hogyan tették „a németek szinte észrevétlenül a magyarokat az orgazdák népévé, amely végül mégis csupán a zsákmány kisebb részét tarthatta meg magának”. Bibó István, a nagy polgári gondolkodó már 1948-ban a társadalom jelentős részének kapzsiságot, gátlástalan hazugságot és számító stréberséget mutató ijesztő képéről írt. Gerlach és Aly mind a zsidók deportálásával, mind a magyarországi németek kitelepítésével és vagyonuk újraelosztásával kapcsolatban utal a háború utáni Magyarországon „a lakosság többsége és a magyar vezetés eltökélt, minden rendszerváltást túlélő hallgatására”.

A kommunista rezsim évtizedei, amelyek kiürítettek minden etikai és erkölcsi normát, a kollektív amnézia politikájával látszólag kiegyensúlyozott szenvedésmérleget teremtettek. Valójában azonban nem hasonlíthatók össze a magyarok nagy többségének – azaz az Orbán-kormány nacionalista, klerikális, jobboldali konzervatív kurzusát támogatóknak – és a kivétel nélkül a túlélők gyermekeiből és unokáiból álló kicsiny zsidó közösség tagjainak érzelmei.

Richard Wagner romániai német író joggal hangsúlyozta nemrég, hogy Kelet-Európában a múltról szóló vitába csak a kommunista bűnt vonják be: „a kelet-európaiak problémájának lényege nem a Nyugathoz, hanem a saját történelmükhöz való viszony”. Ez érvényes Magyarországra is, talán mindenki másnál inkább.

Az elmúlt években készült sok felmérés megerősítette Nádas Péter író már hét évvel ezelőtt tett megállapítását „a horthyzmus és a kádárizmus házasságáról” a magyar társadalomban és politikában. A Kádár-korszak biztonságára, a (többi akkori keleti-tömbbeli államokhoz viszonyított) szerény jólétére való nosztalgikus emlékezés kéz a kézben jár a demokrácia fordulat óta elért vívmányainak differenciálatlan elítélésével. Ez a „szocializmus kommunisták nélkül és kapitalizmus magántulajdon és verseny nélkül” csalóka képét állítja elő. Vásárhelyi Mária kommunikáció-kutató e következetése magyarázza a Fidesz 2010 áprilisában aratott elsöprő győzelmét.

Vásárhelyi Mária sokatmondó saját kutatásokkal és nemzetközi felmérésekkel bizonyítja a múlttal kapcsolatos tudatlanság, valamint a rasszista és zsidóellenes érzelmek drámai fokozódása közötti összefüggést.  A 2005-2009 közötti időszakban 10 százalékkal, 56 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik szerint „a zsidók túl sokat beszélnek arról, hogy mi történt velük”. A megkérdezettek kétharmada elfogadja a jobboldal tételét, hogy a holokauszt áldozatairól csak a kommunizmus áldozatait is említve lehet beszélni.

A holokauszt jelentéktelen színben való feltűntetése a legelterjedtebb sztereotípia. A németek a felelősök a zsidók elleni tömeggyilkosságért – állítja a megkérdezettek 58 százaléka, a magyarok védték a zsidókat, amíg csak lehetséges volt. Az állítással egyetértők aránya a felsőfokú képzettséggel rendelkezőknél 68 százalékra ugrik. E háttér előtt meg kell említeni Komoróczy Géza orientalista bátorságát, aki nemrég azt állította, hogy a lakosság nagy többsége szadista élvezettel nézte a zsidók szervezett megsemmisítését az 1944-es német megszállás után.

Hogyan lehetséges, hogy a 18-30 éves korosztályban csupán 4 százalék tudja, mit jelent a holokauszt szó, és csak 13 százalék tudja megnevezni a zsidó áldozatok számát? Ehhez tudni kell, hogy az érettségihez 2009-ben előírt atlaszban a tanulók egyetlen szót sem találtak a zsidótörvényekről, a holokausztról és a deportálásokról. Ugyanakkor újra megjelennek azok a szakkönyvek, regények és versek, amelyek 1920 és 1944 között a zsidókkal szembeni gyűlöletet szították. Ezeket a Skitia könyvesbolt-lánc négy budapesti boltjában kínálják, a Nagy-Magyarországot ábrázoló matricák és divatékszer mellett, és a jobboldali radikális lapokban reklámozzák.

A legfrissebb felmérések megerősítik Vásárhelyi Mária figyelmeztetését, amely szerint feltartóztathatatlanul erősödnek a szélsőségesen antiszemita nézetek. Az elmúlt két évben 7 százalékkal, a megkérdezettek kétharmadára nőtt azoknak az aránya, akik szerint a zsidók túl nagy hatalommal bírnak az üzleti életben, és 40 százalék állítja, hogy a zsidók számára Izrael érdekei fontosabbak, mint Magyarországéi.

Nem csupán nézetekről van azonban szó, hanem nyílt rasszista uszításról és aggasztó következményekről is. Például a kurucinfo című, jobboldali radikális, a romák és zsidók ellen nyíltan uszító internetes platformnak hiteles becslések szerint  napi több mint százezer látogatója van. A Duna partján, nem messze attól a helytől, ahol a nyilasok 1944-ben a zsidók ezreit lőtték a folyóba, ma az áldozatok emlékére 60 bronz cipő áll. Tavaly valaki sertéslábakat tett a cipőkbe. Egy kelet-magyarországi községben nemrég minden tiltakozás és leleplező tudósítás ellenére iskolaigazgatóvá neveztek ki egy tanárt, aki előzőleg „viccből” SS-egyenruhában fényképezkedett és az interneten a holokausztról viccelődött. Történelmet tanít, s kollégái azt mondták az újságíróknak: semmi közül hozzá, hogy az illető mit tesz szabadidejében.

Ezzel szemben a szélsőjobboldali lapokban és internetes portálokon nem egyszer névvel, címmel, fényképpel támadják az olyan középiskolai igazgatókat, akik merészelik megtiltani a nacionalista vagy jobboldali radikális jelképekkel díszített sapkák és pólók viselését. Budapesten az ismerősöktől és barátoktól gyakran hallja az ember, hogy gyerekeik, unokáik maguk is szembe kerültek rasszista tanárokkal és iskolatársakkal, illetve ilyen zsidókat vagy romákat illető incidensek tanúi voltak.

A legutóbbi választások megerősítették a jobboldali radikálisok feltartóztathatatlan előretörését, különösen a fiatalok körében. A 18-29 éves korosztály majd minden negyedik, a 30-39 évesek között közel minden ötödik szavazó a szélsőjobb Jobbik pártot választotta, amely 47 képviselővel foglal helyet a parlamentben. Becslések szerint a történelemszakos egyetemisták közel 40 százaléka képvisel antiszemita nézeteket. A Political Capital független kutatóintézet a napokban megállapította, hogy a szélsőjobbal rokonszenvezők száma „nemzetközi összehasonlításban példátlan módon megnőtt”, 2002 és 2009 között 10 százalékról 21 százalékra duplázódott meg. Mindez a liberálisok által támogatott szocialista kormányok (2002–2010) totális kudarcának és a nyomtatott, valamint az elektronikus sajtó éles jobboldali fordulatának a következménye is. A vitatott médiatörvény a jobboldali konzervatívok és a nacionalisták értelmezési jogát legalább kilenc évre bebetonozná.

Nemrég beindult egy nemzetközi felháborodást kiváltó, undok és alig leplezett kampány kimagasló magyar művészek, írók és tudósok ellen is. Schiff András világhírű pianistát, Fischer Ádám karmestert, Heller Ágnes filozófust, Konrád György írót hazátlan, kozmopolita-liberális fészekbe piszkítóknak szidalmazzák, sőt fenyegetik, amiért a nemzetet, amely őket és őseiket befogadta, a rasszizmus, nacionalizmus és antiszemitizmus alaptalan és hazug vádjával diszkreditálni akarják. Amint Schiff találóan fogalmazott, a csőcseléknek, amelynek ma döntő szava van, nagy szerencséje, hogy Európában csak kevés megfigyelő tud magyarul. Ha értenék például Bayer Zsolt, a Fidesz alapító tagja és Orbán Viktor barátja cikkeit, a kontinensen olyan felháborodás söpörne végig, amilyet ritkán láttak.

Magyarországon húsz évvel a rendszerváltás után masszív, aggasztó és alig kódolt antiszemitizmus uralkodik. A kis zsidó közösségben ez a félelem és a kirekesztettség légkörét hozza létre. Mindeddig sem Orbán Viktor, sem legközelebbi munkatársai nem utasították rendre a romák, zsidók és a másként gondolkodók ellen uszítókat nyilvánosan, a kormánypárthoz közvetlenül vagy közvetve kötődő média útján. Legfőbb ideje. Amennyiben Orbán hallgatna, az is jelzés lenne.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!