A Csárdáskirálynő mint a kommunista mákony megtestesítője



Beszéljünk olykor arról is, hogy miként kúsznak be a mindennapokba a legjellemzőbb kurzusüzenetek, és mi kell ahhoz, hogy alattomosan, ám annál maradéktalanabbul érvényesülhessenek. Vegyük egy példát: egy kereskedelmi tévé – RTL Klub – magas nézettségű, bulvár-dokumentarista műfajú sorozatában, a XXI. század – A legendák velünk élnek február nyolcadiki adásában éppen az operett, azon belül a Csárdáskirálynő és a Kádár-korszak pártpolitikájának összefüggéseivel foglalkoznak.

Mivel a műsorban sem háttéranyag-készítőként, sem hozzászólóként nem alkalmaztak zene-, illetve kultúrtörténetben jártas szakértőt, úgy kell tekintenünk, hogy a speciális szakértelmet is igénylő téma feldolgozását az újságírók evidens módon vállalták magukra. Ami azt jelenti, hogy a szerkesztőség tagjai elég felkészültnek tartották és tartják magukat ehhez. De azok voltak-e?

A kérdés megválaszolásához először is azt kell tudnunk, hogy milyen ismereteket kíván meg a szóban forgó téma, tehát az operett műfaja, a Csárdáskirálynő és sorsa a pártpolitikák változásaiban, s hogy elméletileg elég-e ehhez pusztán jól tájékozott újságírónak lenni. A válaszom erre az, hogy elméletileg elég.

Megkerülhetetlen, de nem különösebben nehéz kérdés, hogy mit jelentett az operett Magyarországon. (Tetszik, nem tetszik: a magyarok kevés nemzetközi sikertörténetének egyik fejezetét, s ezen keresztül a nemzeti önérzet fontos részét.) Az sem mellőzhető, de szintén könnyen kikutatható, hogy ezen belül mit jelentett a Csárdáskirálynő (a sikerek csúcsát), és hogy mikor volt a bemutatója (1916-ban).

Könyvtárnyi szakirodalma révén gyorsan feltárható, miképp viszonyult a Rákosi-korszak az operetthez (a kispolgári ízlés káros megnyilvánulásának tartotta, amelynek azonban 1953-tól óhatatlanul engednie kellett), és miként akarta „átnevelni” (részben a szereplők átírásával „haladóakká”, részben új operettekkel, amelyek a termelés és az üzemek világát jelenítik meg, a fejlődés- és irányregények stílusában). Hozzáférhetők kifejezetten szórakoztató dokumentumok a Csárdáskirálynő fergeteges, 1953-54-es moszkvai fogadtatásáról, fotókkal illusztrálva. Az persze pikáns kérdés, hogy amikor például Honthy Hanna kiöregedett a darab fiatal dívájának szerepköréből, akkor (1954-ben) miért éppen a kor egyik legnagyobb humoristája, Kellér Dezső, valamint legjelentősebb szövegírója, Békeffi István tették úgy főszereplővé az addigi mellékszereplőt, hogy szerepét Honthy énekelhesse. Ám ehhez is csak azt kell földeríteni, hogy akkoriban mindenki – az operettet életében nem néző polgár is – tudta: a darab a maga műfajában telitalálat, Honthy a maga műfajában kuriozitás, és így mindkettő folyamatos jelenléte nemzeti érdek.


Fried Pál: Honthy Hanna – axioart.com

Mindebből különösebb erőfeszítés nélkül kideríthető, hogy az egypárti hatalom már ekkor és végérvényesen megkötötte a maga kompromisszumát operett-ügyben. Beletörődtek, hogy az operettet illetően meg kell adni a népnek, ami a népé, s ha létezett valami, amivel kapcsolatban a hatalom látványosan engedményt tett, az az operett és a Csárdáskirálynő volt. Így állt elő az a kétségtelenül vicces helyzet, hogy a Csárdáskirálynő ügye kevés, nemzeti konszenzussal megoldott kérdéseink kifejezője.

A Kádár-rendszernek az operetthez való viszonyát illetően adódhatnak nehézségek az adatgyűjtésben, azon egyszerű oknál fogva, hogy a hatvanas évek közepétől az operett a kultúrpolitika számára marginálissá vált, hiszen a beat és a rock betörésének drámájával voltak elfoglalva. (Egyszer lángolt fel csupán valamiféle vita, a hetvenes évek elején, amikor Nyugaton megjelent a musical: menjen-e ebbe az irányba a magyar operett, vagy ne menjen, de mivel a magyar operett nem ment sehová – csupán rokona, a dalmű éledt újra, rockosított formában –, a vita hamvába holt.)

Éppen ezért egyvalami még felületes újságírók számára is biztosan jól érzékelhető: a Kádár-rendszer hetvenes évekbeli politikáját minden jellemezte, csak az nem, hogy a hatalom önpropagálásában a Csárdáskirálynő egyáltalán tényező lett volna.

Ezek után nézzük a gyakorlatot, vagyis hogy érvényes-e a szóban forgó, „A Kádár-rendszer kifelé vidám arcot mutatott…” alcímű műsorra az a tétel, hogy elkészítéséhez elméletileg elég pusztán jól tájékozott újságírónak lenni.

Mint kiderült, nemhogy „nem elég”, de már a fölvetés is irreleváns: a műsorkészítés és a „jól tájékozottság” között egyszerűen nincs is összefüggés. Az újságírónak nem „jól tájékozott”-nak, hanem „jól irányzatos”-nak kell lennie ahhoz, hogy műsorokat készítsen az operett és a pártpolitika viszonyáról.

A február nyolcadikai adásból ugyanis a következők derültek ki:

A Csárdáskirálynőt 1971-ben mutatták be, egy filmen. (Ez megy a háttérben is, színpadi képet nem látunk, csak filmest.) Éspedig azért, hogy elkábítsák vele a közönséget. A kommunista politikai hatalom erőltette az országra azt az álomvilágot, amelyben grófok és bárók szerepelnek. A nézők olyasmit látnak, amiben se pénz, se semmi nem számít, csak a szerelem, és azért mutogatták nekik ezt, hogy ne figyeljenek oda a rettenetes társadalmi valóságra és az elnyomásra, például arra, hogy március tizenötödikén embereket tartóztatnak le a magyarságukért. És a filmen még idegen nyelven is énekelnek! (Hogy ennek pontosan mi volt a szerepe az elnyomásban, azt a tyúkeszemmel nem sikerült megértenem, de várom a megfejtéseket.)

A Csárdáskirálynő témája tehát a fölvezetése volt annak az összeállításnak, amelyben a hetvenes évek eleji március tizenötödikéket érintő politikai megmozdulások szereplőinek szűk körét láttuk. (Ennek a résznek a hazugságai és csúsztatásai szintén megérnének egy elemzést, de az egy másik téma.) Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni, a műsornak ez volt a sugalmazása: A Csárdáskirálynő a kommunisták hatalmaskodásának és mákonyozásának olyan szimbóluma, amely szerves módon képez ellenpontot a nemzeti érzelmek kifejeződésével és a nemzeti érzelműek üldözésével.

A műsor felelősei: Kotroczó Róbert főszerkesztő és Lázs Sándor felelős szerkesztő.

Ők azok, akik egyúttal bekenték a hatalom propagandisztikus, politikai képviseletének sarával mindazokat, akik a magyar-német koprodukcióban készült, 1971-es film szereplői voltak: Psota Irént, Németh Sándort, Latinovics Zoltánt, Mensáros Lászlót, Anna Moffót és René Kollót, valamint a rendező Szinetár Miklóst.

(Említették az előző, 1961-ben készült filmet is, amelyben a Fővárosi Operettszínház  előadását vette föl a Magyar Televízió, olyan szereplőkkel, mint Honthy Hanna, Németh Marika, Feleki Kamill és Rátonyi Róbert. A rendező szintén Szinetár volt.)

A „mi kell ahhoz, hogy alattomosan, ám annál maradéktalanabbul érvényesülhessenek a legjellemzőbb kurzusüzenetek” fölvetésre pedig azt tudjuk elmondani, hogy ehhez irányzatossággal párosuló, szándékolt és konzekvens újságírói szakszerűtlenség kell.

Ez a hozzáállás egyébként folyamatosan jellemzi a sorozatot. Csak egy példa a régebbi műsoraik közül: Tavaly Cserháti Zsuzsáról és a Hungaroton egykori sajtóosztály-vezetőjéről majd márkamenedzseréről, Erdős Péterről készítettek összeállítást. Ebben Erdőst utólag megtették a vállalat igazgatójának (Bors Jenő volt az, akiről viszont szót sem ejtettek), és azt állították: Cserháti Zsuzsával azért készült kevés lemez, mert az énekesnő nem feküdt le a vállalat „igazgatójával”. Ennek igazságát Nagy Feró többször megismételt és a műsor címébe is átemelt feltételezése bizonyította: „Csak úgy lehetett, mást nem tudok elképzelni, minthogy Cserháti visszautasította Erdős szexuális ajánlatait”.

Tevékenységük olyasmit példáz, ami egyáltalán nem szükségszerű velejárója egy csatorna kereskedelmi jellegének. Abból, hogy egy adó nem kap állami pénzeket kultúrára, még egyáltalán nem következik, hogy ha mégis kulturális jellegű (történelmi-dokumentarista) műsort vállal, akkor a téma feldolgozása helyett a politikai agitációt, propagandát kell választania.

A statisztikák szerint ezt a műsort az éppen tévét nézők 30-31 százaléka szokta nézni. A nézők egy része akár rokoni, baráti kapcsolatban is állhat mindazokkal, akik ma is rendszeresen járnak operettbe, és ezért nagyon jól tudják, hogy a Csárdáskirálynő azóta is, folyamatosan műsoron van. A hangosan antikommunista Fidesz-kormányok ideje alatt is műsoron volt, és most is folyamatosan játsszák. Ezek szerint jelenleg is kommunista mákonyozás zajlik, miközben nemzeti érzelmű embereket tartóztatnak le?! (Más kérdés, hogy ha a jelzőket felcseréljük – „nemzeti érzelmű mákonyozás zajlik, és kommunista embereket tartóztatnak le” –, már csak egy idézőjel kell a „kommunista” mellé, és akkor tényleg megérkeztünk mai valóságunk egyik szeletéhez.)

Ha van egy kis szerencsénk, az operettbe járók felvilágosítják legalább a tévét nézők egy részét arról, hogy mit is jelentett és jelent a Csárdáskirálynő. Esetleg még arról a tényről is, hogy a Föld valamelyik pontján szinte minden pillanatban szól valahol – filmen, tévében, rádióban – Kálmán Imre valamelyik fülbemászó, ötletes és fordulatos dallama. (Amely úgy is kiválóan fütyülhető, hogy valakitől amúgy végtelenül idegen az operettvilág.)

Belátom, ehhez azt is kell tudni, hogy a Csárdáskirálynőt Kálmán Imre írta, ám a tény ismerete a műsor felelőseitől kevésbé elvárható. De talán a nép, amely az egypártrendszer urait képes volt legyőzni legalább a maga Csárdáskirálynőjével, ezzel a sok, a műveltséghez és szellemi körültekintéshez szükséges munkát politikai kurzuslovaglással kiváltó újságíróval csak meg tud birkózni valahogyan.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!