Nagytakarítás

           Fazekas Csaba


Már korábban is épp eleget hüledeztünk azon, hogy miniszterelnökünk azonosítja magát Magyarországgal, és amit eddig csak óvatoskodva mondtunk ki, a legfrissebb parlamenti Orbán-beszéd alapján teljes bizonyossággá érhetett a leginkább tamáskodók számára is. Arról van szó, hogy „az ország én vagyok” Orbán számára végképp nem egyszerűen egy önszuggeráló stratégia része, szimpla kommunikációs panel – a Fidesz elnöke teljes meggyőződéssel vallja, hogy a kormányát, illetve a nemzetét ért támadások egylényegűek, sőt: ugyanazok. Lassan, kimérten, hatásszünetekkel súlyosbítva megállapításait, így beszélt: „A médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen. A magyarok demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezték, a Magyarországnak és a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták. A kormány ezt a támadást visszaverte. [Taps.] A támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük. Ideje, hogy mindenhol megértsék, vége annak a korszaknak, amikor Magyarország […] eljátszotta a nemzetközi megbecsülését. […] A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, mint ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették.”

A mondatfüzér minden egyes elemét érdemes ízlelgetni kissé. Általánosságban annyit, hogy hasonló győzelmi megnyilatkozásokra nem demokratikus országok parlamentjében, hanem többé-kevésbé visszataszító tekintélyuralmi rendszerek pártkongresszusain szokott sor kerülni. A kormány intézkedéseit kritizálják, tehát az országot érte támadás. (A sok-sok történelmi párhuzam közül csak Wesselényi Miklóst idéznénk, aki az 1830-as években lett kirakatper áldozata, mivel a hatalom birtokosai nem láttak különbséget önmaguk és a nép között.) Ráadásul a gonoszoknak a médiatörvény csak ürügy, mondván, bármi mást is választhattak volna, és nyilván legközelebb is találnak módot rá, hogy mondvacsinált okokból ránk rontsanak, csak az alkalmat várják, jaj nekünk, legyünk éberek, majd még éberebbek. Vagyis, akik nem értenek egyet a szónokkal, azok Magyarország ellenségei odakint, nemzetellenesek, hazaárulók stb. itthon. Még szerencse – sóhajtott fel és akar felsóhajtatni mindannyiunkkal –, hogy a kormány megvédte népét, pont úgy, mint egy villogó szemű őrségparancsnok a háborús frontvonalon. (Nem tudom, milyen formában kell majd legközelebb ezért köszönetet is mondani…) Nem kétséges: Fidesz-oldalon fóbiává érett a hatalomvágy. Akármilyen nagy támogatottsággal is alakíthatott kormányt, Orbán úgy látja önmagát mint egy ostromlott vár parancsnokát, és úgy tűnik, ez a háborús logika visszafordíthatatlanul elhatalmasodott rajta.


Shattered – flickr/Zsolt Vajda

A leginkább kézenfekvő történésekkel sincs tisztában. Nem arról van szó, hogy nem akarja érteni: a kritikák nem az országgal, hanem egy törvénnyel szemben fogalmazódtak meg – tényleg nem is érti. Kiválasztottság-tudatát nem kezdte ki a médiatörvény sokirányú bel- és külföldi rosszallása, épp ellenkezőleg: megerősítette. (Azért támadnak „minket”, mert mi vagyunk a „jók”, az igazak stb.) A magyarok demokratikus elkötelezettségét nem kérdőjelezték meg – az övét viszont nagyon is. Az is önmagáért beszél, hogy ebből a gondolatból átmenet nélkül váltott a nemzeti önbecsülés vélt sérelmének visszautasításába, a nekünk, úgymond, kijáró tisztelet követelésébe. (Amit egyébként a médiatörvény minden komoly kritikusa is megadott, de ezt Orbán nem látja és nem hallja.) Szinte hihetetlen, de nem tűnt fel neki, hogy a kormány nem „vert vissza” semmit – a magyar népről nem is beszélve –, a médiatörvényt ért kifogások attól még nagyon is jogosak voltak (lehettek), hogy bizonyos pontokon utóbb hajlandónak mutatkoztak a korrekcióra. Egyelőre megítélhetetlen, hogy a – kormány által európai nyomásra kénytelen-kelletlen végrehajtandó – módosítások tompítják-e a sajtószabadság korlátozására irányuló, a jelenlegi szövegből nagyon is világosan kirajzolódó szándékot. (Különben is, kormányzati oldalon választ adhatnának arra is, hogy ha annyira jó és európai ez a jogi szabályozás, mint eredetileg harsogták, akkor miért kellett kilátásba helyezni a magyar kormány tárgyalási készségét.)

Akár vicces is lehetne, hogy a miniszterelnök nem vette észre azt sem, hogy nem a „támadók érvei” váltak és válnak nevetségessé a kormány fellépése nyomán, hanem pont fordítva: ezzel a stílussal éppen ő járatja le magát és kabinetjét. (Hogy mennyire Magyarországot, az már más kérdés.) De nincs okunk mosolyogni, Orbán ugyanis múlt időben beszélt arról, hogy „mi” jól megbüntettük a támadóinkat, a győzelmi jelentéssel ugyanis talán valamiféle sikert azért illett volna megvárni. Ő viszont végleg bezárkózott önnön ideológiai paneljei közé, és ott, ahol a népet azonosíthatja önmagával, a remélt sikert is megfeleltetheti a dicsőségesként aposztrofált múltnak. E konstrukció csak az elszánt Fidesz-híveket erősítheti meggyőződésükben, és Orbán már nem is akarja tudomásul venni, hogy nem mindenki az.

Erre utal záró képe, miszerint a tehetségtelen és hülye elődökkel „feltörölték a padlót” (visszatérő és tetszetős elem ez a jobboldalon), „mi” viszont nem hagyjuk, s úgy találgathatjuk, hogy a többes szám első személy alatt egyszerre értette a kormányt és a magyar népet. Nem is akarja kutatgatni, hogy pontosan hogy is nézett ki az a korábbi nagytakarítás, vagy volt-e ilyen egyáltalán, a lényeg a kuruckodó ellenállás drasztikus jelzőkkel nyomatékosított hangsúlyozása, amiből csak egy dolog következhet: a stílus alapján úgy tűnik, inkább ő készül arra, hogy padlót töröljön. „Velünk.”


www.fazekascsaba.hu

Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!