A nemzeti szuverenitás mértékének perspektívái az integrálódó Európában
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2011. február 17. csütörtök, 04:51
- Surányi Bálint
Surányi Bálint
Az európai integráció folyamata sem deklarált, sem látens formában soha nem a föderatív Európa megteremtésének célja jegyében folyt. Ugyanakkor az Európai Szén- és Acélközösség létrejöttétől napjainkig végbement fejlődést leírhatjuk úgy is, hogy minden egyes fontos etapjához a nemzeti szuverenitás egy darabkájának feláldozására volt szükség, mintegy ez volt az ára. Ez a folyamat egyszer már kritikus pontra ért, amikor a tervezett alkotmányt néhány országban népszavazás utasította el. A belső logika megkívánta az alkotmány létrejöttét, de a lengyel „liberum vetóhoz” hasonlítható egyhangúság elvét egyes államok lakossága nem adta fel könnyen. Végül is kompromisszum született: a Lisszaboni Szerződés kibővítette azoknak a területeknek a körét, amelyekben a minősített többség dönt az egész Uniót illetően. Viszont ez nem valami egyoldalú centralizáció jegyében történt: egyfelől növelte a tagállamok parlamentjeinek szerepét, másfelől szabályozta az Unióból való kilépés lehetőségének eljárásmódját.
Míg ez az alkotmányozási vita folyt, még inkább nyilvánvalóvá vált az EU részarányának visszaszorulása a világgazdaság egészén belül, mind pedig a lemaradása a tudományos- technikai fejlődés terén, amelynél a korábbi kitűzött célok épp a felzárkózást helyezték kilátásba. A 2008-as világgazdasági válság nemcsak az egyes tagállamok gazdaságát rázta meg, hanem továbbgyűrűző hatása nyílttá tette a közös pénz, az euró szervi gyengeségét is. Bebizonyosodott, hogy az ad hoc segélyakciók nem alkalmasak az orvoslásra. Össze kell hangolni az övezet tagországainak pénz- és költségvetési politikáját is, sőt, alighanem a puszta összehangoláson túl, a „megerősített együttműködés” jegyében (amely az övezeten kívüli tagállamokat nem érinti) a nemzeti szuverenitást korlátozó további integrációs lépések is nélkülözhetetlenek. Nyilván nemcsak a defenzív jellegű feladatokhoz, hanem az Uniónak a világban elfoglalt helyzete javításához is szükség lesz újabb önkéntes egységesülési lépésekre, amelyek megint csak nyesegetni fogják a nemzeti szuverenitást.
Mindebben komoly politikai kockázatot jelent az a demokratikus deficit, amivel az Unió kezdettől fogva küzd. A tagállamok ciklusonkénti újraválasztásukért küzdő pártjai nem buzgólkodtak a fejlődés összes velejárójának tudatosításában a választóik körében. A kétpólusú világban, ahol az európai államok polgárai széles körben elfogadták, hogy rászorulnak az USA katonai védőernyőjére, kevésbé volt szükség az európai „pillér” fokozódó együttműködésének igazolására. Ezzel azután a tagállamok kormányai időnként vissza is éltek. Brüsszelre mint valami önálló Molochra mutogattak, mintegy összekacsintva polgáraik nemzetállami illúziójával. Nem volt kockázata, mert nem kérdeztek vissza, hogy akkor miért tűrik ezt. Már nem volt ilyen egyszerű a helyzet a bipoláris világrend megszűnése után. Így például az Unió bővítését nem is próbálták komolyan „eladni” polgáraiknak, sőt nemegyszer a kormányok is az akadályok támasztásában jeleskedtek. Az Unió belső fejlődésének igazolását a polgárok inkább a javuló életkörülményekben, a schengeni övezettel a szabadabb utazásban, az euró-övezettel a konverziós költségek megtakarításában élhették meg. Ez az indirekt legitimáció azonban keveset ér, ha válsághelyzetek alakulnak ki, és adott esetben a „mások terhét” kell a polgároknak a vállukra venni. Egy további fontos tényező, amely gátolta az EU-ban a polgári identitás kifejlődését, az a tabu, amely nemzetközi politikai okokból kifejezetten tiltotta, hogy szó essék Európa feltételezett végső földrajzi határairól. Bizonytalan kontúrú geopolitikai és kulturális térrel nehéz azonosulni. S egyes kormányok ebben a tekintetben is kétértelműen kommunikáltak állampolgáraiknak.
Mindezzel együtt bárhogy is alakul a világgazdaság és a világpolitika sorsa, már csak a léptékhatás miatt is mind az előrehaladásban, mind a negatívumok kivédésében a további integráció látszik az ígéretes útnak. Kérdés azonban, hogy ezt mennyire tudja követni a politikai belátás a kormányok és a polgárok részéről. Ezen belül a „kétsebességes Európa” küszöbön álló kialakulása további kérdőjeleket vet fel az Unió jövőjét illetően.
Nem látunk a jövőbe, de talán két lehetséges út sommás kilátásait megfogalmazhatjuk. Az integráció további előrehaladása is kínkeserves folyamat lenne, amihez nem kevés politikai és gazdaságpolitikai képzelőerőre és tehetségre van szükség, és amit a polgárok se nézhetnek úgy, mint valami távoli, tőlük független ügyet, hanem fokozottan magukénak kell érezniük a siker érdekében. S közben olyan nem kis problémákat is meg kell oldani hozzá, mint amilyen a közös migrációs politika. Az előre látható nehézségekhez társulhatnak váratlan akadályok, megoldandó problémák is.
A másik út az EU bomlása, az euró megszűnése. Teljesen mindegy, hogy ennek kiváltó oka a nemzeti öncélúság, az avítt autarkiához még mindig fűződő illúziók, az egyedi utak sikerességéhez fűződő illúziók, a kipróbálatlantól való visszarettenés, a világgazdasági és világpolitikai átrendeződés hibás értelmezése, ilyen vagy olyan önös érdekek; a végeredmény ugyanaz. Ez az út ugyanis biztosan Európa gazdasági és politikai hanyatlásához vezet és egyben felújítja az Európán belüli háborús veszélyeket.
A markánsan kétfelé vezető európai perspektíva sajátos lehetősége, hogy a kétsebességes Európa egyik fele a mind szorosabb integráció, a másik pedig a nemzetállami szuverenitás alapján álló dezintegráció felé indul. Csak remélhetjük, hogy sokat szenvedett kompországunk nem a balsors már olyannyira jól ismert helyzetébe zuhan vissza.
