Magánnyomozások



Kanadában egy médiabizottság megtiltotta, hogy a Dire Straits Money for Nothing című számának eredeti verzióját játsszák a rádiók, mert hogy az tartalmazza a faggot ’köcsög’ kifejezést, s ezzel a bizottság szerint sérti a melegeket. Nemrég még valószínűleg megvontuk volna a vállunkat, mi közünk nekünk ehhez, de mostanában érzékenyebbek vagyunk az ilyesmire, köszönhetően a médiatörvény keltette nemzetközi tornádónak, na meg az Ice-T szövege körüli cécónak, melynek során egyébként a hivatalos közeg valóban közfeladatot látott el, egy országgal, köztük a védelmezendő tinédzserekkel ismertette meg szolgálatkészen az amerikai angol szleng itthon addig kevéssé ismert kifejezéseit. Így hát a kanadai döntés nálunk is vetett némi médiahullámokat, Aczél Endre szerint hülyeséget csinált a kanadai bizottság, Lázár György szerint meg igenis „ízléstelen” ez a szóhasználat.

A kérdés az, tényleg van-e közünk nekünk mindehhez. Többféle értelemben is igen: a klipnek és a zenekarnak „magyar vonatkozásai” is vannak, s ha már itthonról nem lehet világsztár (meg Nobel-díjas) valaki, aki egyébként tehetsége szerint lehetne, legalább azokról a magyar származású művészekről tudjunk, akiket a világ New Yorktól Tokióig tombolva ünnepel évtizedek óta – a populáris zenében Paul Simon mellett valószínűleg Mark Knopfler a legismertebb közülük: öccsével, Daviddel a Dire Straits alapítója, az együttes gitárosa, énekese, zeneszerzője és szövegírója. Sokat tanulhatunk a civil öntudat és az állami józan ész vonatkozásában is a döntés után történtekből, a legfontosabb pedig talán az a tanulság, amelyet előrevetítve azzal a közhellyel összegezhetnénk, hogy a dogmatizmus a legjobb szándékot is képes tömény hülyeségbe fordítani, s ezzel persze súlyosan árt magának az ügynek, amit olyannyira fontosnak tart.

Mark Knopfler építész apja antifasiszta nézetei miatt kényszerült elhagyni Magyarországot a II. világháború előtt (és sokáig egyébként sem maradhatott volna biztonságban zsidó származása miatt). Angol feleségétől született fiai, Mark és David 1977-ben alapították a Dire Straitset, amely eddig eladott, több mint 120 millió albumával a könnyűzenei életnek kereskedelmi szempontból is az egyik legsikeresebb együttese. De Knopfler művészi értelemben is az abszolút elit tagja. Zenészként vagy zeneszerzőként a blues és a rock meghatározó alakjainak tömegével dolgozott együtt, többek között Eric Claptonnal, Bob Dylannel, Tina Turnerrel, Chet Atkinsszel, John Fogertyval, Van Morrisonnal vagy a Steely Dannel. A Rolling Stone magazin minden idők legjobb gitárosainak listáján a 27. helyre sorolta, gitárjátéka összetéveszthetetlen, zenéje a blues-jazz-rock-óriás J. J. Cale visszafogott, a ritmusra és a zeneiségre koncentráló „laid-back” stílusára épül, szövegeit Bob Dylan „értelme is legyen” irányvonala inspirálta. A progresszív rockot játszó Dire Straits a nyolcvanas években élte fénykorát, mert bár már a Sultans of Swing is kirobbanó siker volt, az igazi áttörést a Brothers in Arms hozta, az az 1985-ös album, amelyen a kanadai bizottság által kifogásolt Money for Nothing is hallható. A zenekar 1988-ban bomlott föl, addig három BRIT-, négy Grammy- és két MTV Video-díjat kaptak. 1991 és 1995 között Knopfler megpróbálta föléleszteni az együttest, azóta már korábban megkezdett szólókarrierjét folytatja, nálunk utoljára tavaly júniusban koncertezett.


Dire Straits – Money for Nothing – flickr/Jacob Whittaker

A letiltott zeneszám videoklipjének is jócskán van magyar vonatkozása. Az inkriminált szövegrésznél a „First Floor” nevű zenekarnak a fiktív „Magyar Records” által kiadott, „Baby, Baby” című számát éneklik (valójában az „Állj, vagy lövök” angol változata), a képeken értelemszerűen az Első Emelet látható. Nyilvánvalóan nagy megtiszteltetés és kétségtelen reklám volt az akkor épp befutóban lévő magyar együttesnek, hogy a pályája csúcsán lévő világhírű angol banda májusi magyarországi koncertje során meghívta őket a klip forgatására. Elég jól is jártak ezzel az invittel: a Money for Nothing klipje 1986-ban az Év Videója címet kapta az MTV Video Music Awards értékelésében, 1987. augusztus 1-jén pedig ezzel a filmmel indult az MTV Europe – köszönhetően egyrészt annak, hogy a dal addigra a világ legismertebb zenéi közé tartozott, 1985-ben három hét alatt került az amerikai slágerlista élére, ugyanabban az évben Grammy-díjat kapott. És persze köszönhetően annak, hogy a dal elején és végén a dalban vendégszereplő Sting azt énekli, hogy „I want my MTV”. (Sting a felvétel készítése közben járt a montserrati súdióban, akkor hívták meg vokálozni, s ő ezzel a szöveggel járult hozzá a műhöz – egyébként a Police Don’t Stand So Close To Me című, szintén igen ismert dalának dallamára énekelve.)

A klip arról szól, hogy egy műszaki áruház rakodómunkásai azon zsörtölődnek, miközben az áruház tévéin az MTV-t nézik, hogy a zenész „kisköcsögök” és „nyanyák” (mert egy másik videobetét is van a klipben, egy fiktív zenekar fiktív énekesnőjével, a képeket a Halászbástyán forgatták) bezzeg ingyen kapják a pénzt, míg ők nehéz hűtőket, színes tévéket és mikrókat tologatnak és szerelnek be. Knopflert állítólag igen nehéz volt rávenni, hogy klipet forgasson a számból, idegenkedett a zene „megfilmesítésétől”, mondván, hogy az igazi zene a koncert, és a klipesedés magát a zenei élményt veszélyezteti. Az egyik leghíresebb reklám- és zenefilmgyártó társulat, a Rushes Postproduction igazgatója éppen Budapestre jött utána, hogy meggyőzze. A direktor későbbi elmesélése szerint ez nehezen sikerült volna Knopfler barátnőjének támogatása nélkül. A film mindenesetre végül elkészült, a világ első klipjeinek egyike, amelyben számítógépes grafikát alkalmaztak, egyébként meg az egyik legtöbbet játszott videó a világon. És az eredeti, „köcsögözős” szöveget tartalmazza.

A dalnak ugyanis nagyon korán született „szerkesztett” vagy alternatív változata, melyben a faggot helyett más, kevésbé durva szlengkifejezés (pl. a Queenie) áll, sőt van olyan válogatásalbum, amelyre a dal rövid változatát tették föl, a szóban forgó teljes versszakot kivágták belőle, az ellene érkező vádak miatt: nevezetesen hogy rasszista, szexista, homofób. Bár ezek a vádak ez esetben csak azt bizonyítják, hogy röhejes túlkapásokra bármely eszme védelmében képesek az emberek, Knopfler tiszteletben tartotta a túlérzékenységet – már csak ezért sem méltányos őt azzal vádolni, hogy „ízléstelen” szöveget írt.

Egyébként is: aki nem képes megérteni, hogy a szöveg nem az együttes és az énekes saját véleménye – ezek szerint önmagáról, ugye, hiszen a számítógéppel generált robotmunkások elsősorban a koncertező Dire Straitset nézve morognak –, hanem a szövegben és klipben bemutatott „munkásoké”, annak úgyis mindegy. Annak az sem segít, hogy a szöveg nem pusztán szlenget tartalmaz, hanem erősen megbélyegzett, nemsztenderd nyelvi formákat, mondjuk mintha magyarul suksükölnének. Ha itt tehát valakik fölháborodhatnak a sztereotipizáló ábrázolás miatt, azok a kékgalléros munkások. Akik között meg biztosan volt és van ilyen vélemény, Angliában is, a világ más részein is: a szöveg ötletét Knopfler egy valódi áruház valódi munkásainak valódi beszélgetéséből vette. Ami persze nem jelenti azt, hogy a világ összes munkása így vélekedne, de ezt sem mondta senki. Viszont a fene megeszi a művészetet, az ábrázolást, a gondolkodást és egyáltalán, bármilyen kulturális, azaz áttételes, szimbólumfejtő, nem szó szerinti direkt értelmezésben veendő szöveget és képet, ha a oda jutunk, ahová a kanadai bizottság jutott.

Kanyarodjunk is vissza ehhez a bizottsághoz, mert Kanada szerencsére egészséges lelkületű társadalmat épített, amely a világ legtoleránsabb közösségeinek egyike, sokat ad a diszkrimináció bármely formája elleni föllépésre, hivatalos, állami szinten is, a hétköznapi életben is. Úgyhogy érdemes abból tanulni, ahogyan a döntésre reagáltak.

A történet röviden: 2010. február 1-jén az újfundlandi CHOZ-FM lejátszotta a Dire Straits Money for Nothing című számának eredeti változatát. Az internetes bejelentési csatornán keresztül még aznap érkezett egy panasz a Canadian Broadcast Standard Councilhoz (CBSC), a kanadai kereskedelmi csatornák szövetségének testületéhez, amely tagjai számára etikai kódexben írja elő a megfelelőnek tartott viselkedést, önszabályzó módon vezet be korlátozásokat – tehát civil szervezet, és nem állami hatóság. A panasz szerint a dalban szereplő faggot sérti az LMBT (Leszbikus, Meleg, Biszexuális, Transznemű) közösséget. A rádió március 4-én válaszolt: természetesen tiszteletben tartják az etikai kódexet és az érzékenységet, de a sugárzott zeneszámok autenticitását is, így minden lehetséges esetben az eredeti verziót játsszák, és egyébként is, a dal is, a videó is világszerte ismert. Huszonhat éve. A panaszost nem elégítette ki a válasz, szerinte a faggot egyértelműen gyűlöletkeltő kifejezés, és a művészi szempontoknál fontosabb a diszkrimináció fölszámolása. A CBSC regionális bizottsága végül 2010. október 14-én hozott döntést, amely szerint a rádió több ponton is megsértette az etikai kódexet: nem tesz eleget annak, hogy a sugárzott tartalom nem sértheti az emberi méltóságot, a faj, a nemzeti vagy etnikai származás, a bőrszín, vallás, életkor, nem, szexuális orientáció, családi állapot, fizikai vagy szellemi fogyatékosság vonatkozásában sem. (Ezen a listán itthon is érdemes lenne elgondolkodni: a mi alkotmányunkban lesz-e ilyesmi, ilyen teljességgel?) A kódex azon pontja pedig, amely az ilyesfajta megjegyzéseket lehetővé teszi abban az esetben, ha az intoleráns, bigott módon gondolkodók ábrázolásáról van szó, nem vonatkozik a szóban forgó dalra.

Igen szórakoztató a testület hosszas, műkedvelő nyelvészeti indoklása arról, hogyan változik a nyelv, miért szalonképesebb a rövid fag, mint a faggot, s mi köze lehet az eredeti ’rőzseköteg’ jelentésnek az egyébként durva szlengnek minősülő faggot-hoz – de nekünk ez most nem annyira fontos, mint a döntés végső indoklása: lehet, hogy valaha részben elfogadható volt a szó, de ma már nem az. Amellett, hogy a faggot sosem volt valami szelíd enyelgés, azt látjuk ebből, hogy a visszamenőleges ítélkezés nem magyar sajátosság, hanem a tökfejűség velejárója.

A döntésre adott valódi civil válasz viszont sajnos egyelőre nem ennyire honos még nálunk. A CBSC verdiktjét, hogy a szövetséghez tartozó csatornák csak a dal cenzúrázott változatát játszhatják, s hogy hogyan kell vezekelnie az OZ-FM-nek, 2011. január 12-én hirdették ki. A társadalmi válasz: két másik adó tiltakozásul egy teljes órán keresztül nem játszott mást, mint a Money for Nothing eredeti változatát, és áradni kezdtek a levelek a kanadai állami médiabizottsághoz, hogy vegyék rá az önszabályzó civileket döntésük megváltoztatására. Csak mert nekünk ez sajnálatosan szokatlan, még egyszer, hogy ne értsük félre: a népek Kanada állami hatóságát kérték, hogy vegye rá a civileket tiltó döntésük újragondolására. Ennek megfelelően január 21-én az állami médiabizottság föl is kérte a civil médiatestületet, hogy bírálja felül korábbi álláspontját.

A kanadai bizottság döntését lényegében azonnal egy másik Mark, az író Twain elleni föllépéshez hasonlították: amikor egy alabamai kiadó a Huckleberry Finn kalandjaiból kicenzúrázta a nigger szót, s mindenhol lecserélte slave-re, azaz rabszolgára, mert úgy találta, káros a tanárok és gyerekek számára ilyen csúnyaságokat olvasni. Sem azt nem ismerte föl, hogy Twain könyve kifejezetten antirasszista, sem azt, hogy azokat teszi nevetségessé, akik komolyan használják a kifejezést – ugyanúgy, mint Knopfler a köcsögöző tahókat. Mindezt szellemes írásban (First Mark Twain, next Mark Knopfler, now that ain’t workin’) tárgyalja a CBS News igen tekintélyes újságírója, jelenleg a vezető washingtoni – korábban közel-keleti – tudósító, Neil Macdonald. S ha már Paul Simont emlegettük: a szerző másik példája éppen Simon, akit hevesen támadtak azért, mert az apartheid által nyomorított Dél-Afrikában vette föl Graceland című albumát. Sem az nem érdekelte a túlfűtött aktivizmust, hogy az album egyik dala kifejezetten a pretoriai kormány rasszizmusa ellen szólt, sem az, hogy Paul Simon a Graceland révén mutatta be a világnak a világhírű férfi énekegyüttest, a Ladysmith Black Mambazot, s fedezte ezzel föl a világ számára a dél-afrikai fekete zenét.

A CBS News hírportál megszavaztatta olvasóit a bizottsági döntésről, a válaszadók 95 százaléka nem értett egyet a tiltással, a cikkekhez írt – egyébként nem az itthon megszokott acsarkodó stílusú – kommentek elsöprő többsége nevetségesnek, kártékonynak, ijesztő cenzúrázásnak minősítette a döntést. Az üdítően értelmes és higgadt tónusú hozzászólások szinte mind arról szólnak: a cenzúrázás a nyugati civilizáció vége, a valódi tragédia az irónia meg nem értése, s hogy „a történelem arra való, hogy tanulmányozzuk, megértsük és elmagyarázzuk, nem pedig arra, hogy a jelenkori félkegyelműek kedvéért eltöröljük”.

A kanadaiak zöme tehát igen józanul reagált a bigott fafejűségre. Mert ilyen erővel lényegében csak a békedalok maradhatnának adásban. Be lehetne tiltani Sting Englishman in New Yorkját, mert nacionalista, és bele lehetne magyarázni, hogy a (néhai) brit pirítóskenyér-készítési szokásokat az amerikai kétoldalas pirítós fölé helyezi („I like my toast done on the side”). Ha már Stingnél tartunk, e logika szerint a Police Every Breath You Take című dala zaklatásra és lelki erőszakra ösztönöz, Carlos Santana Black Magic Womanje a fekete mágiával babonázó nőről nem szimplán keresztényellenes plusz áthallásos, hanem egyenesen a Gipsy Queen alcímet viseli – mégpedig azért, mert Santana klasszikusa a dzsesszt blues-zal és népzenével megújító világnagyság, Szabó Gábor (1936–1981) Gipsy Queenjének földolgozása. Lennon Woman Is The Nigger of The Worldjéről már ne is beszéljünk, nem elég, hogy a nőket rabszolgának és dagadt, elbutult háziasszonyoknak mutatja be, de még niggerezik is rendesen, holott ez a szó nemhogy most, de már 1972-ben sem volt szalonképes. Aztán heteroszexistának minősülhetne minden dal, amelyben kiderül, hogy férfi nő után vagy nő férfi után vágyakozik szerelmesen, de még az egykori gyerekzsúrok kedvence, a Poppy Love sem lenne píszí, hiszen lekicsinyli a gyerekek érzelmeit.

Szó sincs arról, hogy a „politikai korrektséget” akarnám kigúnyolni. Ellenkezőleg: a sztereotípia-megerősítéstől mentes köznyelvet nagyon fontosnak tartom, éppen ezért bosszant, ha dogmatikus sulyokelvetésekkel járatják le. A „píszí” nyelvhasználat azóta nevetség tárgya, amióta egyáltalán fölbukkant, többnyire tudatlanságból és értetlenségből ostorozzák, de az elv nyilvánvalóan idétlen alkalmazása sem tesz jót neki – mert pontosan olyan vaskalapos és ostoba, mint amit legyőzni szeretne. A „politikailag korrekt” beszédre hivatkozva hadakozni a Money for Nothing ellen ugyanolyan bornírtság, mint a kereszténység nevében sátánizmussal és a fekete mágia népszerűsítésével vádolni a Harry Pottert, vagy letiltani a magyar képernyőkről Scorsese zseniális filmjét, a Krisztus utolsó megkísértését. Ha ez a túlbuzgóság mindössze szánalmasan nevetséges lenne, nem is kellene foglalkoznunk vele, de annak tesz rosszat, amit védelmezni szeretne: mert relativizálja a valóban előítéletes nyelvhasználat elleni föllépések érvényességét.



Sándor Klára                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!