Paul Lendvai: Európa legmagányosabb népe
- Részletek
- Szemle
- 2011. február 22. kedd, 04:46
- Galamus-csoport
Csak a saját múlt őszinte feldolgozása óvhatja meg Magyarországot a teljes mentális lerongyolódástól – írja a Neue Zürcher Zeitung hétfői számában megjelent írása alcímében Paul Lendvai.
Magyarországnak egykor az volt a híre, hogy „a legvidámabb barakk a keleti tömbben”, ma azonban a legjobb úton halad afelé, hogy az EU kelet-európai problémás gyerekévé váljon. A kormányzó Fidesz párt tekintélyelvűségének és nacionalizmusának vannak provokatív vonásai. Magyarország nyomorúságának gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak: az elfojtott saját múltba.
Reprezentatív nemzetközi és magyarországi felmérések nem hagynak kétséget afelől, hogy egyetlen posztkommunista államban sem annyira elégedetlenek, megkeseredettek, reményvesztettek és annyira csalódottak az emberek az 1989-es fordulat következményeiben, mind Magyarországon. A 2008–2009-ben – egyebek mellett a Gallup és a Pew World Polls – által végzett felmérések szerint a magyarok mintegy 60 százaléka a rendszerváltás veszteseként látja országát, és a megkérdezettek háromnegyede állította, hogy rosszabbul él, mint a kommunista diktatúra idején. Kétharmad pedig a fordulatban pusztán a hatalmi elit önátmentését látja.
Mindennek politikai következményei főleg a fiatal generációnál aggasztóak. A 18–29 éves korosztálynak csupán 23 százaléka elégedett az életkörülményeivel, és ez – nagy különbséggel – a legcsekélyebb százalékarány a posztkommunista országokban. A fiatal emberek nem kevesebb mint háromnegyede hisz egy új rendszerváltás lehetőségében a fontos üzemek újbóli államosításával, s az országnak kárt okozó bűnös politikusokkal való leszámolással. A felnőtt polgárok kétharmada véli úgy, hogy „az ország még ma is idegen hatalmak érdekeit szolgálja”, és „nem első sorban a magyar érdekek érvényesülnek”.
Átütő választási győzelem
Íme a New York-i Anti-Diffamation League adatai az antiszemitizmusról, hét vizsgált uniós államban: Magyarország áll az élen, az elmúlt két évben 7 százalékkal, kétharmadra nőtt azoknak a száma, akik azt állítják, hogy a zsidóknak még mindig túl nagy a hatalmuk a gazdasági életben (Nagy-Britanniában erre a fogós kérdésre 15 százalék, és például Németországban 21 százalék válaszolt igennel). A megkérdezettek kereken 40 százaléka hiszi, hogy a magyar zsidók számára Izrael érdekei fontosabbak, mint Magyarországéi.
E leletek ismeretében a politikailag jobboldali konzervatív és a gazdaság terén baloldali populista, egyúttal erősen nemzeti és klerikális Fidesz 2010 áprilisában aratott átütő győzelme nem volt meglepetés. A győztesek a társadalom fentiekben idézett mélységes depressziójáért a 2002 és 2010 között kormányzó szocialista-liberális kormányokat tették felelőssé, az ő gazdaságpolitikai kudarcukat, korrupcióba süllyedésüket és a határokon túl élő 2,5 millió magyar érdekeinek elhanyagolását. A vesztesek viszont Orbánt és pártját féktelen populista, szélsőségesen nacionalista agitációval vádolták, amely végül szerintük elősegítette a jobboldali radikális, nyíltan romagyűlölő és antiszemita Jobbik párt felemelkedését.
A kölcsönös és többnyire megalapozott szemrehányások azonban nem mennek elég messzire ahhoz, hogy megindokolják a társadalom elgondolkodtató, sőt aggasztó mentális és morális állapotát. Richard Wagner a Neue Zürcher Zeitung hasábjain (2011.1.14.) találóan mutatott rá, hogy Kelet-Európában csak a kommunista bűnről van szó a múltról folyó vitában: „A Kelet-európaiak problémájának lényege nem a Nyugathoz, hanem a saját múlthoz való viszony”. Ez Magyarországra is, sőt különösen Magyarországra érvényes.
A magyarok az albánoktól eltekintve a legmagányosabb nép Európában, egyedülálló nyelvvel és történelemmel. A budapesti zsidó családban született Arthur Koestler, aki magyarul álmodott, de könyveit németül, majd később angolul írta, József Attila, öngyilkossága (1937) alkalmából megjegyezte: „Talán evvel a kivételes magánnyal magyarázható létének különleges intenzitása. Magyarnak lenni kollektív neurózis.” Az 986 körüli honfoglalás óta a kis nemzet lassú halálától, a magyarság kihalásától és az elvesztett háborúk nyomán egész népcsoportok kikényszerített amputációjától való félelem a magyar történelem meghatározó tényezője. Az 1920-as trianoni békediktátumtól kezdve minden harmadik magyar az utódállamokban élt.
A Magyarországot nyomasztó tulajdonképpeni jelzálogteher a Trianonhoz, a Szent István-i birodalom halotti anyakönyvi kivonatához és az 1920 és 1989 közötti végzetes fordulatokhoz vezető út elfojtása, elhallgatása és megszépítése. Amit Nietzsche „a realitás előtti gyávaságnak” nevezett, az különféle tekintetben alighanem egyáltalán nem csupán Magyarországra, hanem minden posztkommunista államra vonatkozik. Ugyanakkor emlékeztetni kell William M. Johnston amerikai kultúrtörténész találó megfigyelésére: „A készség, hogy a világot rózsaszínű szemüvegen át szemléljék, arra késztette a magyarokat, hogy eltúlozzák nagyságukat, miközben az elnyomott népek nyomorúságát nem vették tudomásul… Az álmodozásra való képességük a magyarokat remek ügyvédekké tette, akik mindig készek voltak Magyarországot a nemzetek közötti kivételként védeni”.
Szent István koronája, mint az úgynevezett „politikai nemzet” jelképe alatt az Ausztriával 1867-ben kötött kiegyezés után létrejött monarchiában az egyre féktelenebb magyarítás útját járták. A sok évig hivatalban lévő Tisza Kálmán kormányfő felmentve érezte magát az 1868-as nemzetiségi törvényben rögzített kötelezettségek alól, és hajtotta őt a fokozódó magyar elhivatottság-tudat. Kertelés nélkül jelentette ki 1875-ben: „Magyarországon belül csak egy életképes nemzet létezhet: ez a politikai nemzet magyar. Magyarország soha nem válhat a kelet Svájcává, mert akkor megszűnne létezni”.
Nacionalizmus és antiszemitizmus
Mindehhez hozzá kell persze tenni, hogy a magyar állami gondolat a Szlovákiában, Erdélyben és Horvátországban lezajlott magyarítási kampányok ellenére nem rasszista, hanem kizárólag kulturális indíttatású volt. Mindenkinek, aki magyarnak vallotta magát, azonosak voltak a felemelkedési esélyei. Már az első világháború előtt úgy becsülték, hogy a magyarok statisztikailag rögzített létszámának több mint negyedét az asszimilált németek, szlávok és zsidók tették ki. A legmegdöbbentőbb, és a nacionalista történetírók által máig simán elhallgatott vagy elfojtott tények közé tartozik, hogy a törökök elleni háború és a Habsburgok elleni szabadságharc sokszor megénekelt hősei, a politika, irodalom, művészet és tudomány kimagasló alakjai részben vagy egészen német, szlovák, horvát, román és zsidó származásúak voltak.
Gogolák Lajos (1910–1987) emigrációban élő magyar szlavista azt írta a magyarországi nemzetiségi kérdésről: „A magyar nemzetállam küldetésébe és megoszthatatlanságába vetett, minden realitásérzéknek fittyet hányó romantikus hit afféle nemzeti laikus vallás volt”. Az 1920-1945 közötti években az óvodákban és iskolákban, az istentiszteleteken és a sajtóban ébren tartották a megvetett szomszédokhoz került, elvesztett területek visszacsatolásának gondolatát: „Nem, nem soha!”, „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország!”.
A mértéktelenül propagált revíziós kampány jegyében álló féktelen nacionalizmus a rabiátus antiszemitizmussal együtt képezte az alapját annak a végzetes kurzusnak, amely végül Magyarországot a hitleri Németország hű csatlósaként újabb katasztrófába vitte a második világháborúban. A tengelyhatalmak bécsi döntései (1938–1940) után a Horthy-rezsim a nyilvánosság hihetetlen üdvrivalgása közepette vissza tudta nyerni az elvesztett területek közel felét. Az állam területe 85, a lakosság létszáma 58 százalékkal, közel 15 millióra nőtt. Sem a lelkes nyilvánosságot, sem a háború után persze újra elvesztett területek irányítását átvevő tisztségviselőket nem zavarta, hogy nem csak kétmillió magyar „tért haza”, hanem magyar uralom alá került 3 millió román és szláv is. Ezek 1945-ben a különösen gyanús, de hatékony kisebbségvédelmet nélkülöző kisebbségek szerepébe kerültek.
Magyarország nagy árat fizetett a harmadik birodalommal való szövetségért és az agg Horthy Miklós kormányzó dilettáns módon végrehajtott és a nácibarát tisztek által elárult kiugrási kísérletéért. Több mint 900 ezer magyar, köztük 650 ezer zsidó halt meg, a nemzeti vagyon 40 százaléka megsemmisült.
Nem sokkal később az ország a szovjet birodalom gondnoksága alá került. 1956-ban spontán felkelés tört ki, amely igen gyorsan a népre kívülről rákényszerített rendszer megdöntésére irányuló forradalommá terebélyesedett, és végül a szovjet-orosz uralom elleni szabadságharcba torkollt. Az orosz elnyomás traumája 1849, a Habsburgok oldalán való orosz beavatkozás óta a nemzeti önértelmezéshez tartozik. A Vörös Hadsereg elképzelhetetlen magatartása a civil lakossággal szemben 1945-ben sok tekintetben alátámasztotta a Horthy-rezsim oroszellenes propagandáját. Az orosz nagyhatalommal és a Szovjetunióval szembeni titkolt harag – Lengyelországtól eltekintve – a „testvéri országok” egyikében sem volt olyan erős, mint Magyarországon. A szomszédos államok kommunista rezsimjeivel szemben a magyar kommunista vezetés számára a nemzeti soha nem a nép megnyeréséhez való eszköznek, hanem mindig a bomlasztás tényezőjének számított. Ez volt a háttere a rendkívül óvatos szomszédsági politikának, nem csupán a Moszkvához mindig hű Kádár-rezsimben, hanem akkor is, amikor a szocialista-liberális kormányok 1994–1998 és 2002–2010 között tudatos visszafogottságot tanúsítottak a határokon túli magyar kisebbségek panaszaival szemben. Ezért tudott nemcsak Orbán Viktor és Fidesz hangsúlyozottan nemzeti vonala, de a jobboldali radikális Jobbik ilyen támogatásra szert tenni a magyarországi fiatal generációnál, de a határokon túli romániai, szerbiai és szlovákiai magyarok körében is.
A hősi mondák és a történelemhamisítások ijesztő hosszú távú hatását több tanulmány mutatja. Politikailag igen aggasztó a nemzeti katasztrófák okait és következményeit illető, szinte általános tudatlanság. Noha a határokon túli magyarok 90 százaléka Közép- és Kelet-Európában uniós államokban él, és a határokon át teljes mozgásszabadságot élvez, a fejekben lévő mentális határokat a történelmi harag kölcsönös felkorbácsolása és a dagályos nemzeti retorika minden oldalon minden eddiginél inkább felerősíti. Csak minden tizedik állampolgár hiszi, hogy a Magyarországon élő nemzetiségekkel szembeni igazságtalan bánásmódnak szerepe volt a magyarok számára olya kedvezőtlen és igazságtalan békeszerződésben. Az okot háromszor ennyien keresték „a baloldali és zsidó erők felforgató tevékenységében”. A háborúba való belépésért és a holokausztért a megkérdezettek 58 százaléka kizárólag a németeket teszi felelőssé, noha Magyarország magától üzent hadat, és bizonyítottan széleskörű volt a lakosság többségének és az államapparátusnak az együttműködése a német megszállókkal a zsidók ellen 1944-ben elkövetett tömeges rablógyilkosság után.
A leglátványosabb és igen robbanásveszélyes változás azonban 2002-2008 között következett be a magyar nyilvánosságban, Trianon következményeinek mai megítélésében. Míg 2002-ben a felnőttek kereken 18 százaléka vélte úgy, hogy a békeszerződés következményeit soha nem lehet elfogadni, ez az arány mára a két és félszeresére nőtt. Ezen kívül a megkérdezettek között minden harmadik állította, hogy az elveszett területek visszacsatolása érdekében semmilyen eszközről nem szabad lemondani.
A revizionizmus retorikája
A nacionalisták agresszív és egy egész jobboldali médiabirodalom által támogatott retorikája, valamint a politikailag hitelét vesztett baloldal és a liberálisok hallgatása nyomán az utóbbi évtizedben a lakosság Trianon-képét a nemzeti és jobboldali konzervatív tábor értelmezése alakítja. Ehhez járul hozzá, hogy csupán a megkérdezettek mintegy 15 százaléka rendelkezik akár csak megközelítőleg helyes ismeretekkel a mai népességi arányokról. A romániai Erdélyben csak minden ötödik lakos magyar. A visszaszerzés magyarországi híveinek azonban a fele még mindig meg van győződve arról, hogy az ott élő magyarok aránya 50 százalék felett van! Általánosságban az elveszett területeken élő magyarok mai, vagyis tényleges arányát az anyaországban háromszorosan túlbecsülik.
A budapesti parlament sietve elfogadott első két törvénye a Trianon-emléknap bevezetéséről szóló jogszabály volt, amelyben „Istent, a történelem urát” idézik fel, és a határokon túli magyaroknak a magyar állampolgársághoz való jogot biztosító törvény. Az új alkotmány elfogadásával a szándékok szerint megkapják a választójogot is. Néhány jobbikos zavaros fején kívül egyetlen magyar politikus sem foglal állást a trianoni határok revíziója mellett. A nacionalista hangulatkeltés és a választójog biztosítása a szomszédos államokban élő polgárok számára – tekintettel a többségi nemzeteknél megfigyelhető hasonló tendenciákra – túlságosan is könnyen válhatnak a lőporos hordó kanócává. Szem előtt kell tartanunk Alexis de Tocqueville francia gondolkodó intelmét: „Egy felvonás végét nem szabad összekeverni a darab végével.”