A horgonylánc dilemmái

     Fazekas Csaba


Egy időben a Fidesz-MPSZ és a Kereszténydemokrata Néppárt kapcsolatát mindkét párt prominensei gyakran azzal a hasonlattal írták le, hogy előbbi a hajó, amely viharokon, zátonyokon át a boldog magyar jövő felé halad, utóbbi pedig a horgony, amely a hajót az „örök értékekhez” köti. A tavalyi önkormányzati választások kampányában Harrach Péter még élt ezzel az önmaguk számára is sulykolt szófordulattal („a KDNP a billegő hajót a talajhoz rögzítő horgony szerepét tölti be”), azóta kevesebbet emlegetik, bizonyára azért, mert az elsöprő választási sikerek nyomán a Fidesz hajója alatt kisimult a „tenger”. Egy tavalyi cikkemben már boncolgattam e metaforának szánt súlyos képzavar tanulságait, a legutóbbi történések nyomán viszont érdemes újabb pillantást vetni az immár zászlóshajóvá vált fregatt felfedező-hódító útjára.

Az önkormányzati választáson egy-két helyen egymás ellen indultak fideszes és KDNP-s jelöltek, de ennek sem az érintetteknek, sem a kívülállóknak nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítaniuk. Inkább szabályt erősíteni hivatott kivételek voltak, a Fidesz-KDNP együttműködése legalább olyan sikeresnek és zavartalannak látszik a kormányzás első hónapjai után, mint ellenzékben volt. Legfeljebb egyszer-egyszer hallatszik csörömpölés a horgonylánc-kamra felől (a hajó haladásához ugyanis nincs rá szükség…), mint legutóbb a két párt közös siófoki frakcióhétvégéje kapcsán. A KDNP a magzat-, illetve a családvédelem alkotmányban való rögzítését kérte határozott formában a mindezt (főleg az előbbit) puhítani igyekvő kormánypárttól. Úgy tűnik, egyelőre kölcsönösen méregetett kompromisszumba fojtották a nézetkülönbségeiket. Már csak azért is gondolhatjuk ezt, mert sietve két KDNP-s politikus is demonstrálta a frakciók közötti legteljesebb békességet kormánypárti lapoknak adott interjúkban. (Harrach Péter: Nincs háború a Fidesz és a KDNP között. Magyar Hírlap, február 15.; Semjén Zsolt: Nem ultimátumot adtunk. Magyar Nemzet, február 19.) Mindketten cáfolták, hogy valamiféle ultimátumot adtak volna a Fidesznek, amikor az alkotmány megszavazását a kereszténydemokraták számára kulcskérdésnek számító magzatvédelem egyértelmű deklarálásához kötötték. (Bár nyilván csak valami ilyesmiről lehetett szó.) Csak vita volt – mondják –, amely megnyugtatóan zárult, és Orbán ígéretet is tett a KDNP szempontjainak érvényesítésére, s utóbbi mindezzel messzemenőkig elégedettnek is mutatkozik. Harrach megfogalmazásában: „Az a döntés született, hogy a fogantatástól számított élet védelmét az alkotmányban ki kell mondani, ebből azonban nem következik, hogy a jelenlegi abortuszszabályozást meg kellene változtatni.” Semjén szerint: „Orbán Viktor felkérésére egy öt-ötfős delegáció tárgyalt a kérdésről, ennek a végeredménye pedig az lett, hogy tudomásul vettük a jelenleg hatályos alkotmánybírósági döntést, aminek egyébként sok olyan pozitív eleme van, amit a jövőben ki lehet használni. Cserébe a Fidesz elfogadta azt, hogy a magzati élet védelmére vonatkozó kitétel szerepeljen az alkotmányban. Hasonló módon garanciát kaptunk a család és a házasság védelmével kapcsolatban is.”

Nem kell különösebben a sorok között olvasni ahhoz, hogy a két álláspont közötti antagonizmus, a magyarázkodás kínos volta világossá váljon. Ha ugyanis az alkotmány kimondja, hogy a jog erejével védendő emberi élet a fogantatással kezdődik, akkor a terhességet megszakító anya, illetve orvos jogi értelemben gyilkosnak számít, a jelenlegi, alapvetően liberális abortuszszabályozás pedig fenntarthatatlan. (Ld. erről pl. ezt az összeállítást.) A kérdést most csak abból a szempontból közelíteném meg, hogy a (formailag) két pártnak fából vaskarikát kell készítenie – és úgy gondolom, hogy ez sikerülni is fog nekik. Találnak majd olyan megfogalmazást, amelyet a KDNP az alapvető keresztényi értékek alkotmányban történt megjelenítéseként mutathat fel, ugyanakkor nem kell egy szigorú abortusztörvény borítékolható társadalmi elutasítottságának következményeivel szembenézniük. A Fideszben ugyanis jól tudják, hogy a magyar társadalom távolról sem annyira „keresztény”, amennyire propagandisztikus okokból láttatni akarják, annyira bizonyosan nem, hogy nagyobb viharok nélkül tudomásul vegye a szigorítást. (Kitérőként jegyzem meg, hogy magam is a felvilágosítás útján eszközlendő megelőzés erősítését, az abortuszok számának csökkentését szorgalmazom, amely egyébként az utóbbi években megfigyelhető tendencia volt.)


Anchor – flickr/Stew Dean

A Semjén által szerénytelenül „a magyar politikatörténet és az Európai Unió történetének legsikeresebb konstrukciójaként” leírt pártszövetség fenntartásában egyelőre mindkét fél érdekelt, bár a KDNP sokkal inkább. Ha kiszabadulnának a lánckamrából, és hirtelen mozdulattal az „örök értékekhez” akarnák horgonyozni a közös hajót, az elsöprő lendületű orbáni száguldást nagy nyekkenéssel fékeznék le, talán léket is kapnának. A „horgony” viszont olyan hatalmi-politikai tényezővé vált a Fidesz jóvoltából, amelyre egyedül bizonyára nem lettek volna képesek, és Semjénnek olyan mértékig kellett pártja önállóságát az „egy táborban” feláldozni, hogy innen már aligha van az önállóság felé vezető visszaút. Amióta „együtt” kormányoznak, a Fidesznek két fontos érdeke fűződik e konstrukció fenntartásához: egyrészt a KDNP-szövetség „keresztény-konzervatív” imázst kölcsönöz az e jelzőkkel is szavazatokra, a történelmi egyházak bizalmára áhítozó Fidesznek, másrészt viszont egy pártközi feszültség veszélyeztetné a népszerűséget. No nem abból a szempontból, hogy a „keresztény értékek” háttérbe szorítása miatt fordulnának el a Fidesztől, hanem azért, mert a választópolgárok hagyományosan büntetik a „veszekedő” pártokat, és ettől Orbán jobban fél, mint – stílusosan – ördög a tömjénfüsttől. A nemzeti egység mindenáron való demonstrálása Orbán rendszerében meghatározó célkitűzés, és ebből következik „a” párt, vagyis az országot, nemzetet vezetni hivatott politikai erő egységének mítosza is. A KDNP-ben legfeljebb akkor erősödnének az önállósodási törekvések, ha „bajba” kerülnének, vagyis valamiféle népszerűségvesztés következne be, de erre még ekkor is kicsi az esély. Az esetleg „lázadó” kereszténydemokraták azonnal egységbontónak, sőt potenciális bűnbakoknak minősülnének, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kezdeményezésnek aligha lenne komoly társadalmi támogatottsága. Az önálló „keresztény” politizálás nem vagy csak nagyon sokára számíthatna komoly választói szimpátiára, arról nem is beszélve, hogy a történelmi egyházak püspökei már annyira elköteleződtek Orbán mellett, hogy még ők sem karolnának fel egy ilyen, a kormányzati pozícióból való kieséssel fenyegető akciót.

A legfrappánsabban Kövér László írta le a Fidesznek a KDNP-hez fűződő viszonyát: „egy világnézeti rétegpárttal nehéz tárgyalni”. Ebből az is következik, hogy a Fideszre egyik sem igaz: nem világnézeti (hanem a különböző értékrendű választókat integrálni hivatott populista) és nem réteg- (hanem nép-) párt. Együttműködésüket így kizárólag kölcsönös előnyök motiválják, a Fidesz „centrális erőtere” csak egyetlen központi akaratot feltételez. Két külön frakciót is csak a parlamenti taktika szempontjai indokolhattak az ilyesmitől egyébként viszolygó miniszterelnök számára. A Fideszbe tagolt KDNP-re nagy szükségük van, egy önálló szövetségesre egyáltalán nincs, ezért is biztos, hogy bármilyen nézeteltérést kommunikációs offenzívával akarnak áthidalni. A hajót nem érdemes lecserélni, a tartozékaival viszont más a helyzet. De mindez elméleti fejtegetés, hisz a „horgony” is tudja, hogy a neki megfelelő vízi járműre szerelték fel. A hajó nélkül léte értelmetlen.


www.fazekascsaba.hu

Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik
Nagytakarítás


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!