Bertrand Badie: „A társadalmak vettek elégtételt maguknak Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában”



Bertrand Badie, a nemzetközi kapcsolatok elemzője, a párizsi Universités à l’Institut d’études politiques tanára válaszolt az olvasók kérdéseire csütörtökön, a Le Monde honlapján.

Részletek.

Hogyan nevezzük azokat az országokat, ahol most a polgárok lázadnak a rendszer ellen: autoritárius, diktatórikus, totalitárius?

A totalitarizmus – mondja Badie – szélsőséges eset, szerencsére sohasem valósítható meg teljesen. A társadalom totális és abszolút ellenőrzését jelenti a politikai struktúrák révén. Tagad mindenféle autonómiát, minden szerepet, amely az individuum sajátja. Egy diktatúrában nincs magánszféra. Minden társadalmi szerepet a hatalom birtokosai ellenőriznek, sőt alakítanak. Vagyis ezeknek a rendszereknek nemcsak az elnyomóképességük igen erős, hanem az ideológiájuk is, amely elvon minden teret a szabadság és a személyes véleményalkotás elől. Vagyis minden egyén totális szocializációjának egyetlen lehetséges módszereként kényszeríti rá önmagát a társadalomra. Történelmileg ez a nácizmusnak és a sztálinizmusnak felel meg. Ott van a kisugárzása a Kulturális Forradalom maoizmusában. Megtaláljuk a vörös khmerek rendszerében, úgy, ahogy az az 1970-es évek második felében berendezkedett. Talán azt is nevezhetjük totalitarizmusnak, amit ma Észak-Koreában látunk. De tudjuk, hogy ezeknek a rendszereknek a legszigorúbb állapotaiban is megmaradnak, titokban és eldugva, az egyéni autonómia formái, vagyis a totalitarizmusok szerencsére sohasem tudják teljesen megvalósítani önmagukat.

Ma, a globalizáció, a fejlett kommunikációs technikák, az identitások és állampolgári attitűdök sokféleségének körülményei között a totalitarizmus egyre kevésbé megvalósítható politikai terv. Egyébként is, kevés társadalom rendelkezik a tartós berendezkedéséhez szükséges eszközökkel.

Így hát inkább autoritarizmusról, pontosabban autokráciáról beszélhetünk, ha meg akarjuk nevezni azokat a rendszereket, amelyeket nem szabadon választottak, amelyek a szabadságjogok korlátozására épülnek, amelyek korlátozzák, sőt tagadják a jogot, és a lehető legkisebb mozgásteret hagyják a civil társadalomnak. Éppen azért, mert napjainkban ez a rendszer is egyre kevésbé megvalósítható, szinte mindenütt azt látjuk, elsősorban az arab világ három autokráciájában – Ben Ali Tunéziájában, Mubarak Egyiptomában és Kadhafi Líbiájában –, hogy egyre erősebbé válnak a társadalomból és autonómiaigényéből kiinduló emancipációs mozgalmak.

Minden autoritárius rendszernek megvan a maga dinamikája, s még a legkeményebbek is rákényszerülnek, hogy időnként a tiltakozás fuvallatait szabadon eresszék, a nagyobb robbanást elkerülendő. Ám ilyenkor aztán gyorsan működésbe lép a represszió. A diktatúrák gyengülésének első jele, ha erősödik az ellenállás a növekvő represszióval szemben, s ez a táptalaja a rendszer teljes megkérdőjelezésének is.

Vajon a mai Irán és Kína  totalitárius rendszer-e?

Kína egyértelműen belépett a poszt-totalitárius korszakba a Kulturális Forradalom után, Teng Hsziao-ping 1978-as politikai nyitásával. Ezzel meggyengült az az ideológia is, amelyre Kínának szüksége volt a totalitárius rend fenntartásához. Irán más eset, mert ott az iszlám köré épülő ideológia megőrizte központi szerepét. Ehhez társul egy olyan jelenségegyüttes, amely erősíti a totalitárius törekvéseket: a fogyasztás, a ruházkodás, a szórakozás stb. ellenőrzése. Ám Irán esetében is túlvagyunk a tiszta totalitárius logikán. Először is azért, mert az iszlám köztársaság nem rendelkezik azokkal a technikai eszközökkel, amelyek hatékonnyá tehetnék a társadalom totális ellenőrzését: ezért látunk egy sor olyan autonómiát, amelyben a civil társadalom túléli a totalitarizmust, és képes hangot adni a tiltakozás különféle formáinak. Másodszor azért, mert a társadalmak nemzetköziesedése lehetetlenné teszi, hogy az iráni társadalom a világon és a globalizáción kívül helyezze magát. Inkább beszélhetünk tehát „vallási autokráciáról”, mint „vallási totalitarizmusról”.

Mi lehet az autoritarianizmus alternatívája, amely képes összetartani egy olyan országot, mint Líbia, amelyben számos centrifugális tényező van jelen?

Ez a probléma lényege. Ma a líbiai autokrácia nagyrészt azért van eltűnőben, mert ezek a centrifugális erők mélyek és erősek. Így hát meglepő lenne, ha a most végbemenő forradalom képes lenne létrehozni az összeomlófélben lévő rendszer helyén egy másikat, amely ugyanolyan centralizált lenne, mint az elődje volt, vagy amely hasonlítana a nyugati államformákhoz vagy demokráciákhoz.

Van egy fontos jelenség: azok a forradalmak, amelyek Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában – de Bahreinben vagy Jemenben is – kirobbantak, mindenekelőtt társadalmi forradalmak, amelyek sokkal inkább a társadalom visszavágását jelentik, mint valamely nem létező vagy marginalizálódott ellenzékét. Brutálisan beléptünk a poszt-leninista korszakba, amikor a társadalmi mozgolódások akkor hatékonyak, ha nincs szervezetük, vezetőjük, ideológiájuk vagy programjuk. Ez a poszt-leninista logika megfelel a ma ismert globalizációnak, a kommunikációs technológiák fejlődésének, a demográfiai átalakulásoknak, a klasszikus ideológiai modellek visszaszorulásának. És egy olyan politikai dinamikát jelent, ahol a rend nincs előre eltervezve, hanem az események nyomán, szituatíve alakul. Várhatóan meg fog jelenni egy olyan politika, amely sokkal nehezebbé teszi egy rendezett kormányzati modell kialakítását. Ez a szervezettséghiány és a forradalmak poszt-leninista vonása megágyazhat a neobonapartizmusnak is, ahol bármelyik tábornok magához ragadhatja a hatalmat, de elősegítheti új részvételi formák megjelenését is, sőt, végső soron a hatalom demokratikus ellenőrzésének új gyakorlatát is kialakíthatja.

Ne feledjük el, hogy azok, akik Kairóban és Tuniszban hatalmon vannak, és holnap talán már Tripoliban vagy Manamában is hatalmon lesznek, a társadalom ellenőrzése alatt állnak vagy fognak állni, mi több, itt az egész társadalomról beszélünk: akkor van esélyük a hatalom megtartására, ha képesek figyelni a társadalomra, mert tudják, hogy az soha többé nem lesz néma. Sokáig sokan, ostoba módon, bizonyos társadalmak némaságára tettek, a demokrácia iránti közömbösségükre, az „arab utca” illékony rendetlenségére: ezeket a rasszista jellegű benyomásokat ma egyszer és mindenkorra megcáfolták.

Elképzelhető-e, hogy a forrongó arab országokban valódi demokráciák jöjjenek létre?

Ehhez meg kéne határoznunk, mi értünk valódi demokrácián. Egy dolog biztos: a nyugati demokratikus modell, azaz a képviseleti kormányzás egy olyan történelemnek felel meg, amely nem egyszerűsíthető le sem az arab világ hosszú történelmére, sem a jelenlegi adottságaira. Három területet kell alaposan megvizsgálnunk, hogy ennek a demokráciának a közel-keleti jövőjéről gondolkozhassunk. Először is a civil társadalmakat, amelyek jellemzői a következők: gyenge individualizáció, törékeny társadalmi közmegegyezések, bizonytalan autonómia. Aztán: az intézményeket, amelyek sokszor mesterségesen létrehozottak, a lakosság által kevéssé ismertek és kevéssé értékeltek. Végül: azt a tényt, hogy ezek az országok a globalizációba kaotikus módon léptek be, lényegében a megaláztatást, a diktátumokat érezték belőle, amely sokszor az egyéni vagy csoportos identitást is támadta.

Ha ezt a három problémát figyelmen kívül hagyjuk, a hatékony demokratikus modell illúzió. Csakhogy ki végzi el ezt a munkát? Ma már tudjuk, mennyire fiktív konstrukció a modernizáló autokrácia. A dolog épp fordítva van: az arab világ egyeduralkodói mást se tettek, mint összezavarták ezt a három problémát, amelytől a majdani demokrácia sikere függhet. Ez a dilemma teszi nehézzé ezeknek az országoknak a helyzetét. Az egyetlen reménysugarat az az út jelenti, amelyet a feltörekvő hatalmak követnek: Törökország, Brazília, India. Nekik apránként sikerült valamiféle demokráciát megvalósítaniuk, gazdasági teljesítményüknek, az igazi középosztály kialakulásának köszönhetően – mert ez a középosztály önmagára ismer egy ilyen rendszer erényeiben –, és annak köszönhetően is, hogy kívülről elismerték az erejüket és a tiszteletre méltóságukat.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!