rss      tw      fb
Keres

A fúzió, amelyet szövetségnek hívnak

„A Fidesz ma is nagyon közel áll a kétharmados győzelemhez – sokkal közelebb, mint az a párt hivatalos kommunikációjából kiderül” – írja Tóth Csaba, a Republikon Intézet igazgatója a Népszabadság véleményrovatában (1). Az intézet elemzése szerint azonban a kétharmados győzelem esélye érdemben mérsékelhető, ha ”a Fidesz kétharmados győzelmét nem kívánó pártok – jelesül az MSZP, az MDF, az LMP és az SZDSZ – képesek egy 30-50 egyéni választókerületre korlátozódó választási megállapodás keretei között közös jelölteket állítani. (…) Nagyjából 30 egyéni kerület elvesztése szinte bármilyen országos szavazataránynál kizárja a Fidesz kétharmados győzelmét.”

Szerinte a közös jelölés a megfelelő egyéni kerületben komoly esélyt ad a győzelemre a Fidesz ellenfeleinek, mivel a második fordulóba a Fidesz jelöltje mellett így a közös ellenjelölt és a Jobbik jut be, koncentrálva ezzel a Fidesz-ellenes szavazatokat, és megosztva a jobboldalt. Emellett a közös indulás bizonyos budapesti kerületekben első fordulós győzelemhez vezethet, amelynek előnye, hogy még minimális stratégiai szavazást is megakadályoz a Jobbiktól a Fideszhez. Első fordulós győzelemre azonban csak közös jelölt képes – de a második fordulóra kényszerülő jelölt is azzal a lélektani előnnyel számolhat, amit az első fordulós első hely jelent. Mindezek mellett Tóth Csaba szerint az is fontos, hogy az összefogás révén a kisebb pártok esélyt szereznének az egyéni mandátumszerzésre, amire egyébként nem lennének képesek. Az MSZP számára pedig – néhány jelölés feláldozásáért cserébe – az összefogás akár több tucat mandátum megszerzését is jelenthetné, ami a kisebb pártokkal való együttműködés nélkül szinte lehetetlen volna.

Tóth Csabának matematikai nézőpontból az ég világon mindenben igaza van. Csak egyben téved: annak a közegnek a megítélésében, amelyben ez a számtan érvényes lehet. „E kétharmad megakadályozása érdekében más, egyébként rivális pártokkal összefogni nem a pártok profiljának feladását, hanem szavazóik alapvető preferenciáját tükröző, racionális döntést jelentene" – mondja. Szerinte az MDF-hez belistázott pártok, plusz az MSZP, ha csatlakozik (mihez is?), így is megőrizhetnék önálló arcukat, és minden egyéb kérdésben önállóan politizálhatnának, ugyancsak szavazóik kívánsága szerint. Ő tehát szemmel láthatólag egy olyan helyzet alapján számol, amelyben a Fidesz kétharmados többségét – más szóval a parlament veszélyesen aránytalan szerkezetét – ellenző pártok valamiféle demokratikus szövetségi rendszerben, saját pártszuverenitásukat megőrizve indulnak a választásokon. Mi több: mintha ez a szövetség egyáltalán létező pártokat, de legalább mozgalmakat fogna össze, amelyek társadalmi súllyal rendelkeznek. Nem is értjük, miért nem nevezik az összefogást mondjuk „Márciusi…” vagy „Új márciusi frontnak”.

Tényleg: miért is nem nevezik annak? Ez azonban már egy következő kérdés (az e fölötti elmélázást lásd lejjebb); az első és fontosabb az, hogy akkor tehát miért is nem adekvát Tóth Csaba egyébként helytálló matematikája.

Amit ő és az intézete kiszámoltak, azt kiszámolta az MDF is, hasonló helyességgel. A konklúziója azonban nem az volt, hogy összefogást, hanem hogy fúziót kell létrehozni. Amit egyébként – számomra teljesen érthetetlen okból – ők is, de az egész sajtó is, szövetségnek nevez. Az MDF nem szövetséget kötött különböző pártokkal, hanem a listájára vett egyes személyeket, akik elvileg több pártot is képviselnek. Elvileg, mert hiszen például az Istenben boldogult SZDSZ semmiféle küldöttgyűlésen nem szavazta meg ezt a listás megjelenést, ami a demokratikus eljárási módok alapfeltétele volna. Így a listások részvétele akkor sem tekinthető pártképviseletnek, ha a sajtó totálhülye része „a hivatalos SZDSZ képviselői” titulussal nevezi meg őket. (És vajon melyik a „nem hivatalos SZDSZ”? Mire gondol, aki a média nyilvánossága előtt osztogatja a besorolásokat?)

Mindazonáltal az MDF valóban nem egészen ok nélkül érzi magát magasabb nyeregben; ott van. Talán ezért is támadt az a képzete, hogy kevés, ha pusztán inspirátorként vesz részt egy összefogásban, inkább trójai falóként kell működnie. S úgy kell bejutnia a parlamentbe, hogy ott majd előbújjanak a hasából az akhájai, kinyissák a városkapukat, és beengedjék a – de hát kiket is? Tegyük fel, elérik a célt, és ott ülnek mind, kellő arányossággal, a parlamentben. Megengedem, lesz köztük olyan, aki MDF-es képviselőként nemcsak a polgári konzervativizmust, hanem a kisgazda vagy a liberális szellemiséget is fogja képviselni. És mit tesz az ilyen, amikor a frakciófegyelem mégis a konzervatív javaslat mellett kötelezi őt gombnyomásra? Visszamegy a trójai lóba, és elindul Ithakába?

„Elég idő van a választásokig ahhoz, hogy e pártok világossá tegyék: létezik taktikai jellegű, egyetlen célt szolgáló, csak a jelöltállításra korlátozódó együttműködés. Bármiben is különböznek ugyanis e pártok, a Fidesz kétharmados győzelmét egyikük sem kívánja" – mondja Tóth Csaba. Hát igen, de erre ismét ugyanazt lehet csak mondani: nem tudnak „bármiben is különbözni” a pártok, mert nem léteznek. Így azután ami elé Tóth a „taktika jellegű” jelzőt kitette, az ismét csak nem az együttműködés,  hanem szimplán a személyi szintű karrierérvényesítés.

„Tény, hogy a kádári időkben sok neves szociáldemokrata kap pozíciót” – olvasható a Szabadság honlapján, ahol  képzeletben azzal vitatkoznak, hogy a szociáldemokrata párt 1948-as beolvasztása a kommunista pártba a szocdem pártképviselet teljes bedarálását jelentette volna: „Marosán György 1962-ig Kádár helyettese, de alapvető kérdésekben szembehelyezkedik Kádárral, és távoznia kell. Bántódás nem éri, idővel könyveit is kiadják. Sőt, fiát, dr. Marosán Györgyöt 1984-ben beveszik a pártközpont tudományos és kulturális osztályára. Még Kádár idején, 1988 elején a kormány sajtófőnöke lesz. Schiffer Pál is szociáldemokrata, nem akármilyen tisztségeket kap: az MTI alelnöke, az IBUSZ vezérigazgatója, majd több fontos helyen nagykövet. Sarlós István a Politikai Bizottság tagja, egy időben a Fővárosi Tanács elnöke, ma azt mondanánk, főpolgármester. És folytathatnánk a sort” – olvashatjuk a munkáspártiak lapján, az Új márciusi front történetének értelmezésében. Ez akkor is a pártképviselet összetévesztése a személyes karriertörténetekkel, ha egypártrendszer és egypárti szellemiség között vannak különbségek.

És itt meg is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon miért is nem titulálható, még képletesen sem Új márciusi frontnak az, amit az MDF és a sajtó ma összefogásnak nevez.

Mind az eredeti (1938-39-es), mind az új (1988-as), demokratikus elkötelezettségű márciusi frontot erős, szociologikus tudásra is alapuló értelmiségi mozgalom hozta létre. S bár az elsőt végül részben elsodorta a háború, részben felbomlasztotta a népiesek egy részének fasizálódása, nem mondhatni, hogy ezek minden törekvését el is jelentéktelenítették volna. Az első front 12 pontja között hangsúlyos helyen állt a parasztság emancipációja, és ez később sem jöhetett volna létre a frontot alapítók falukutató mozgalmának hatalmas, tényfeltáró irodalma és annak szellemisége nélkül.  A másodiknak pedig fontos szerepe volt a pártállami szellemű MSZMP átállításában, abban, hogy egyáltalán létezzen demokráciában is szalonképes, baloldali párt. Más kérdés, hogy ma mit gondolunk erről a pártról – mindenesetre létezik, és tény, hogy szemben áll a jelenlegi, egypárti túlsúlyra törekvő jobboldali párttal. Vagyis az MSZP elvileg ugyancsak része lehetne egy „Összefogás az arányos parlamentért” jelszavú frontnak. De nemcsak azért nem lehet, mert így ma nem kampányol front sehol – nincs értelmiségi mozgalom, és nincs politikai formáció, amely ezt az összefogást bármilyen módon is erővé tette volna. Hanem azért nem lehet, mert egyszerűen lemaradt erről. Az MDF lenyúlta a fronttá szerveződés lehetőségét, s így most azt sem lehet pontosan megfogalmazni, valójában mi áll szemben egységes szövetségként a Fidesz aránytalansághoz vezető törekvéseivel. Továbbá, hogy mivel szövetkezzen az MSZP, a választások során (végtére ő mégsem indulhat MDF-listán).  Kivel kezdjen tárgyalni az MSZP az együttműködésről, és hogy hívjuk majd ezt a szövetséget? „MSZP–MDF-PLUSZ?”

Azzal, hogy szövetségnek nevez egy pártfúziót, az MDF ellehetetlenítette a valódi, szövetségesi összefogást, és a szükségesnél merevebb határt húzott elvi politizálás és szavazatszerzési számtan közé. Egyúttal feloldhatatlan választás elé állította mindazokat, akik számára a kettő együtt jelentené a reálpolitikát. Ha az MDF sikerrel viszi végig a koncepcióját, és az MSZP-t is bekényszeríti az általa vezényelt blokkba, akkor a morálisan gondolkodó állampolgároknak már nemhogy a kisebbik rossz, hanem két, tökéletesen képtelen lehetőség között kell választaniuk. Vagy egy minden ízében antidemokratikus, tisztán taktikai, egyéni érdekek köré szerveződő, kármentő formációra, vagy az egypárti szellemű jobboldalra szavaz. Ez utóbbinak lehet köze a képviseleti demokráciához, de a helyzet egészének nincsen.

A szavazás tudatos bojkottja nem megoldás erre, hiszen az alacsonyabb részvétel ugyancsak a Fidesznek kedvez.

A kérdés tehát ismét csak ez: mit tegyen a morálisan gondolkodó ember, amikor praktikusan nincsen választása.

Jelen pillanatban egyetlen válaszom van: elmegy, és érvénytelenné teszi a szavazatát.


(1) Lásd még Bolgár György beszélgetését Tóth Csabával.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!