Csak ha magától rájön



A napokban a Népszava birtokába jutott egy előterjesztés-tervezet, amely szerint a kormány pályáztatás nélkül döntene egyedi költségvetési támogatásokról. Ám hogy kinek és mennyit ad, azt a sajtóban önként semmiképp sem szándékozik közzé tenni.

„A kormányzati retorika csak akkor ad tájékoztatást a milliárdokról, ha arra a sajtó magától rájön” – összegzi a szándékot a lap, a Milliárdok pályáztatás nélkül című cikkben.

Hát ez nekem nagyon tetszik, és szeretném, ha az élet minden szférájára kiterjesztenék.

Lehessen például úgy, hogy a közértekben se kelljen közzétenni, mi mennyi, tehát ne legyenek kinn az árcédulák. Az ember odamegy a pulthoz, és csak akkor kap párizsit, ha magától rájön, hogy aznap mennyibe kerül. Aki mellélőtt, az köteles három kiló hamburgerhúst vásárolni, amit aztán a fölemelt adóteherrel együtt kell kifizetnie.

Ha mégis meg akarják könnyíteni a vásárlásunkat (mert így azért a nyakukon maradhat, ami nem hamburgerhús), akkor rendszeresítsenek vetélkedőt, mondjuk „Itt az ára, hol a holmi?” címmel. Mindenki kapjon a bejáratnál egy szöveg nélküli árcédulát – pl. „1250 Ft” –, és egy startpisztoly hangjára futólépésben kezdje el keresni a hozzá tartozó árut. Aki elsőként jön rá, hogy mi kerül ennyibe, az megveheti. Ezzel egyúttal a rokkantnyugdíjasok létszám-racionalizálásának egy részét is meg lehet oldani. Ha ugyanis egy kerekes székes vevő ért előbb oda, tette be a kosarába a cédulához tartozó árut, és az történetesen egy akciós lazacfilé, akkor egyértelmű, hogy csaló. Hiszen aki így tud hajtani, és akinek ráadásul lazacra is telik, az nyilván már eddig is feketemunkával lopta meg az államot, tehát ebben a minutumban el is veszítette a jogosultságát a rokkantnyugdíjára.

A bankokba csak úgy léphessünk be, ha már az ajtónál kitaláltuk, mennyivel emelték meg a számlavezetési díjat a rájuk kirótt extra adó miatt.

De ki mondta, hogy csak a pénzre kell korlátoznunk ezt a módszert? Levehetnék a járművekről is a számokat, és csupán az szállhasson fel a villamosra, aki magától kitalálja, hogy fölmegy-e a hídra az a jármű, vagy egyenesen halad tovább. Aki nem jött rá, azt befogják a kocsik elé.

Még izgalmasabb, ha a patikákban sem mondják meg, melyik szernek mi a neve. Csak kitennék a sok szép színes kapszulát, pirulát, folyadékot, és aki magától nem jön rá, melyiktől gyógyul, annak szentelt vizet kell innia, és köteles részt venni az alkotmányozásban. Ezzel iszonyatos mennyiségű fóliát, papírdobozt és persze munkabért lehet megspórolni, s egyúttal föllendíteni a patikusok szívének kedves szenteltvízgyártó forgalmát, mind bubis, mind mentes változatban. (Kell erre jövedék-adó? Ennek még utána kell néznem.)

Nézetem szerint ez a legkiválóbb edzésprogram a fennálló helyzet túlélésére. Végül is létkérdés, hogy megtanuljunk árakat kalkulálni, abba beleszámítani a pillanatnyi helyzeteket, plusz a cégek apró, ám mégiscsak határok közt mozgó rafinériáit, kövessük a számlánk alakulását és némi fizikai-szellemi versenyzésre is rákényszerüljünk. Így azért mégiscsak mi tartjuk kézben a saját ügyeinket.

Persze az is előfordulhat, hogy egy idő után a sok edzés meghozza az eredményét, és az emberek egyre nagyobb tömegben válnak alkalmasakká arra, hogy tényleg maguktól is rájöjjenek a hátuk mögött zajló machinációkra.

De ne reménykedjünk, ezzel nálunk még senkit nem lehetett megbuktatni.

Hiszen ha rá is jövünk valamire, akkor az érintettek egyszerűen azt mondják, amit Szijjártó szóvivő, amikor beütötte a bérplafonba a fejét (hogy ugyanis jé, nem vette észre), meg amit most Zsiga Marcell miskolci fideszes alpolgármester mond a költségvetési térítésről: „Hát én elfelejtettem, hogy két helyről is kapok ilyet”.

Úgyhogy menjünk csak szépen vissza a patikába, és ragaszkodjunk ahhoz, hogy legalább a memóriajavítókat legyenek kedvesek beazonosítani. Szedjük rendszeresen, hogy majd néhány év múlva, amikor ismét elölről kell kezdenünk demokráciát építeni, akkor emlékezzünk rá, hogy kell.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!