A Széll Kálmán Terv egyetlen ténye a rossz sorrend


Mi kell Magyarországon ahhoz, hogy a királyról kimondják, meztelen, ha nincsen rajta ruha?

Nem elég ehhez egy olyan semmitmondó interjú, mint amilyet például a Széll Kálmán Tervet elővezető miniszterelnök-helyettes, Navracsics Tibor produkált egy tévéműsorban. Ráadásul nem egyszerűen arról van szó, hogy a kormány egy kívánságlistát ad el programként; azt is igyekeznek elfedni, hogy a mindösszesen 10 hónapos hibás gazdaságpolitika ütött máris akkora lyukat a költségvetésen, hogy a szintentartáshoz is megszorításokra van szükség. A katasztrófa az, hogy a tervezett lépések, miközben fájni fognak, a semmibe vezetnek.

Íme a kívánságok, Navracsics szerint: „Három dolgot célzunk most meg, hogy csökkentsük az államadósságot, átalakítsuk azokat a szerkezeti elemeket, amelyek újratermelik az államadósságot, illetve adjunk egy olyan lendületet a gazdasági növekedésnek, amelynek következtében fajlagosan is csökken az államadósság és nem mellesleg munkahelyek is létrejönnek”

Konkrétumként aztán annyit tudnak mindehhez hozzáfűzni, hogy csökkentenék a tankötelezettség korhatárát, kiszűrnék az indokolatlan rokkantnyugdíj-ellátásokat, megszüntetnék a korengedménnyel nyugdíjba vonulás lehetőségét, a társadalom által nyújtott szociális juttatásokat pedig valamilyen szinten maximalizálnák. De hogy az érintettek, a munkaerőpiacon maradók, a visszakerülők és a már jelenleg is munka nélkül ott lévők mennyien lesznek, mivel fognak foglalkozni akkor, amikor most sincs elegendő munkahely, arról fogalmuk sincs. Annyi jut eszükbe, hogy közmunka. Mert dolgozni, az nem büntetés, mondta Navracsics, és látszott rajta, hogy tudja, mennyi rendpárti nyárspolgár csettint erre egyetértőleg, nem firtatva, elegendő többletpénz lesz-e közmunkára (amikor éppen most igazítottak a szabályokon, kevesebb jut egy embernek, mint eddig). Nincsenek támpontok, hogy egyáltalán milyen közmunka-lehetőségek vannak és elvégzésükre alkalmasak lesznek-e az eddigi rokkantak. Továbbá vajon segít-e a közmunka azokon, akik eddig sem tudtak elhelyezkedni, diplomákkal sem? Vagy ezentúl árkot fognak ásni? Mindez még homályban marad, mint ahogyan az is, hogy a közmunkának mi köze is van a munkahelyteremtéshez, a növekedéshez. Az utóbbiról annyit lehet egyelőre tudni, hogy „kell”. A gyógyszerkassza és táppénz-kifizetések felülvizsgálata ugyanennyire lilaködös. Különös tekintettel arra, hogy a Bajnai-kormány már racionalizálta ezeket a rendszereket.

Az egyetlen tény, amit megállapíthatunk, a rossz a sorrend! Előbb van arra nézve pontos elképzelés, hogy kitől és milyen ellátást vonnak meg, mint arra, hogy milyen lehetőségeket teremtenek számukra a munkához, az élethez. Az ilyen rossz sorrend rossz kényszereket szokott szülni, ami a kiszolgáltatottságot növeli. Az ilyen rossz sorrend eredménye az, hogy az érintetteket és a társadalmat esetleg méltatlanul állítja kész tények elé. Ez pedig már a kormányzati mentalitást jellemzi. Azt a cinikus, érzéketlen szemléletet, amit az elmúlt 10 hónap történései is tükröztek. A szemlélet lényege, hogy kormányozni kompromisszumok, konszenzus nélkül lehet csak. A kétharmados többség erős kormánya adott, és hogy kivel szemben lesz erős? A legelesettebbekkel szemben, a kiszolgáltatottakkal szemben. Ehhez nem bátorság kell, és nem is kreativitás.

(Lánczos Vera)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!