Majd az intézmények megvédik jogainkat?

Ernst Cassirer 1946-ban megjelent művében a XX. század politikai borzalmait a politikai mitológiákat újra és újra előhívó emberi irracionalizmussal magyarázza.1 Az érzelem- és indulatvezérelt cselekvések a társadalom politikainak nevezett szférájából soha sem tűntek el, az emberi természet sajátosságaihoz tartoznak. De megbújnak, ugrásra készen várakoznak az agresszív, kirekesztő, romboló mitológiák. Annak ellenére, hogy a természet magyarázatában, a technikai problémák megoldásában a ráció uralma mérhetetlen haladással jutalmazta az emberi társadalmat, ez a szellem nem vált általánossá a politika világában. A politikai mítoszok irracionális ereje az ember gyakorlati és társadalmi életében jelen levő irracionalitásból táplálkozik: a gyakorlatban a modern ember elfelejti, amit az intellektuális szférákban megtanult.

 

Paternalista várakozások

Különböző társadalomtudományok a kommunizmus összeomlása óta keresik a demokratikus átmenetek konszolidálásának, stabilitásának feltételeit, vitatják a lehetséges forgatókönyveket, eltérő természetű összetevőkre (politikai, gazdasági, intézményes, mentális-kulturális) helyezve nagyobb súlyt. A folyamat kezdetén természetesen azok az elemzések jelentek meg nagyobb számban, amelyek az intézményes megoldások természetében látták a siker lehetőségét vagy a kudarc okát, de senki nem gondolhatta minden fenntartás nélkül, hogy a mentális változások lényegtelenek. Ennyi idővel az alkotmányos forradalom után nemcsak az vált teljesen világossá, hogy a piacgazdaság, demokrácia, jogállam konszolidációjának folyamata valóban lassú, és csak hosszabb távon lehet a sikerrel számolni, hanem azzal is szembe kell nézni, hogy a megkezdett folyamatok számos vonatkozásban nem viszszafordíthatatlanok, a kialakult intézményes megoldások törékenyek. Tartósnak bizonyultak a fogalmi zavarok is, a demokrácia, jogállam, köztársaság, piacgazdaság jelentéseit nem hagyták el az illúziók, de növekedtek a csalódások. A régi és még régebbi maradványok kulturális, társadalomszerkezeti, politikai, gazdasági és intézményes jellegűek, hatásaik tipikusan összeadódnak. A kiábrándulás, csalatkozás sajátos jeleit lehet tapasztalni: egy kutatásunkban a megkérdezettek mintegy 32 százaléka szerint a mai politikai rendszer rosszabb, mint a rendszerváltás előtti, és 45 százalék gondolja úgy, hogy általában az élet jobb volt a szocializmusban.

Mivel a mai magyar közbeszédben jellemző értelmiségi reakcióvá vált az intézményes stabilitásban való hit, a jogállami keretek sérthetetlenségének illúziója, érdemes kicsit pontosabban fogalmazni az intézmények szerepével és állhatatosságával kapcsolatban. Csak a nagyon optimistákat érhette váratlanul, hogy a szervezeti, intézményi kontinuitások nemcsak a régi, folyamatosan funkcionáló elemekben bukkannak fel, hanem a teljesen új, csak az alkotmányos jogállamokra jellemző, az új demokráciákban frissen bevezetett intézményekben is. Régiek és újak ugyanabban a kulturális térben működnek, ugyanolyan személyzettel. Ha a mai helyzetet derűsen szemlélők veszik a fáradságot egy szemléleti váltásra, és a cselekvő embereket, emberek csoportjait helyezik a fókuszba a cselekvők tevékenységeinek keretet adó és több-kevesebb sikerrel szabályozó formális normák helyett, elveszíthetik könnyed optimizmusukat. Ma csak az bízhat feltétlenül az intézmények stabilizáló erejében, aki nem látja őket belülről. Minden bizonytalanság, félelem, ellenállás, lustaság, szabadságtagadás, konformitás, intolerancia, az autonómiák kezelésére való képtelenség annyiban hatja át jogállami, gazdasági, oktatási és egyéb intézményeinket, amennyire a társadalom egészét. Mitől lennének mások? Az értelmiségi foglalkozások hivatástudatától, az írástudók felelősségétől? Könnyelmű feltételezés. Intézményeink többségének működését jobbára nem is írástudók határozzák meg, de ebben a régióban egyébként sem lehetünk bizakodóak az írói, értelmiségi tevékenységgel, szereptudattal rendelkezők jótékony szerepével kapcsolatban.

A piacgazdaság, demokrácia, alkotmányos jogállam meglehetősen bonyolult képződmények, működésmódjaik, normatív környezetük, cselekvési szükségleteik komoly kihívást jelentenek a társadalom adaptációs készségei számára. Ezért semmilyen olyan politikai kísérlet nem ártalmatlan, amely a jogállami, köztársasági intézmények, értékek komplexitásának csökkentésére, fontosságának relativizálására törekszik. A piac, pluralizmus, szabadságjogok, egyenlőtlenség, választási kényszerek orientációs zavarokat hoztak létre, e zavarok autokratikus feloldási kísérletei a modernitás alapvívmányait fenyegetik: a szekularizációt, világnézeti semlegességet, individualizmust, az autonómiákat és szabadságjogokat. Mindezt az teszi bonyolulttá, hogy a jelenkori kapitalizmus súlyos működési anomáliákat termelt ki, a természeti és emberi erőforrások lebontásával, a hagyományos képviseleti rendszerek gyengülésével maga is kikezdte a modernitás alappilléreit, de az ellene való védekezési kísérletek ugyanilyen hatással járnak. Kelet-Európában azonban az immunreakciók az alapelemek (egyéni szabadság, alkotmányos jogok, hatalommegosztás) kilökődését is okozhatják. A modernitás beváltatlan ígéretei itt nagyobb veszélyben vannak, mert sem társadalmi támogatottságuk, sem intézményes védelmük nem elég erős.

Piotr Sztompka lengyel szociológus civilizációs inkompetenciáknak nevezi a forradalmi erejő, radikális és alapvető változások befogadásának akadályait, amelyek a demokratikus, alkotmányos, versenyelvű, szabadság-központú rendszerek stabilizálódásának nehézségeit okozzák.2 A társadalom mentális, kulturális, civilizatorikus szerkezete, a demokrácia morális infrastruktúrája, ezek, az intézményekhez képest puha tényezők átmenetiségben tartják a rendszerváltó országokat. A kollektív élet terei, amelyben a család, közösségek, foglalkozási és egyéb csoportok az érintkezési formák, minták, szabályok tömegeit működtetik és termelik újra; a hétköznapi viselkedési normák érzékelhetően hordoznak olyan elemeket, amelyek akadályozzák a demokratikus, toleráns, szabadságokat elismerő rendszerek stabilizálódását. A társadalom mélyrétegei a totális rendszerek hatékony működését is képesek voltak akadályozni.3 A demokratikus átmenet figyelmet érdemlő tanulsága, hogy az alkotmányos demokrácia sem képes megfelelő kiteljesedésre kulturális jellegű változások nélkül. Történetileg persze minden ilyen jellegű lemaradásról bizonyítható, hogy az erőltetett modernizáció, a nem szerves fejlődés következménye, gondolkodásmódok, emberi viszonyok, kapcsolatrendszerek, reflexek, értékek reménytelenül premodernek maradtak. De nem változatlanok, minden modernizációs kísérlet jócskán alakított ezeken az erőkön, csak az inkompetenciáink, ha változó formában is, termelődtek újra.

Örökölt gondolkodási sémáink között a társadalom és állam szembeállítása, a magán és a köz torz értelmezése döntő lehet az alkotmányos jogállam társadalmi elfogadottsága szempontjából. A paternalista várakozások, a tanult tehetetlenség bénító reflexei, a passzivitás viselkedési mintái az államot egyszerre teszik felelőssé az egyén személyes sorsáért és terhelik lehetetlen elvárásokkal és vonják meg tőle a bizalmat. Említett kutatásunkból az is kiderült, hogy minél több az elvárás az állammal szemben, annál gyengébb az intézményekkel kapcsolatos bizalom. A megkérdezettek több mint 90 százaléka szerint az államnak kötelessége gondoskodni arról, hogy mindenkinek legyen munkája, 80 százalék szerint a az erkölcsi fejlődésre káros műsorok tiltása is elvárható, 70 százalék szerint a fiatalokat az egészségtelen élvezeti cikkek fogyasztásától is az államnak kell megvédenie. A társadalom és állam viszonyában a paternalista várakozások két veszélyes következménnyel járhatnak: a tényleges teljesítmény értékelését torzítják, és tovább rombolják a demokratikus intézmények presztízsét, tág teret nyitva a populista csábításnak.

 

Premodern közösségek

A közügyekbe való beleszólás lehetetlenségének képzete és a közösség utáni atavisztikus vágy intoleráns, kizáró, destruktív közösségeket kreál. A szabadságjogok értéktelenségéről való meggyőződés irracionális, misztikus, vallásos intoleranciával egészül ki, ahol nincs tere az egyén felelősségének, választásainak, ahol minden, ami eltér egy központi ideológiától, devianciának, üldözendő, a közösség életére törő elhajlásnak látszik. A pragmatizmus és racionalizmus rideg, számító közösségpusztítás, az egyéni jogok bűnös individualizmus, az értékek és életformák pluralizmusa eltévelyedés. A kollektív tudat legpusztítóbb formái élednek újra néhány gátlástalan autokrata segítségével.

A piac logikája, a fogyasztás, a globalizációnak nevezett félelmetes folyamat is képes a szabálygenerálásra, a civilizációs képességek terjesztésére. De a kelet-európai jobboldali antiglobalizmus, a ténylegesen létező negatív hatások bűvkörében jobbára nacionalista, kirekesztő, populista és paternalista. Elvileg a technológiai fejlődés is jótékony hatással lehet, a modern technika civilizációs fejlődést is hordoz. Ugyanakkor komoly kihívással jár az alkalmazkodás. A piaci szelekció hosszú távon jótékony, de súlyos terhekkel jár, a vesztesek soha sincsenek meggyőzve a kalkuláció, szerződéses fegyelem, felelősség, racionális szervezés előnyeiről. A politikai intézményrendszer demokratizálódása alakítja a társadalmi viselkedési mintákat: az alkotmányos keretek, szabályok, értékek komoly szerepet játszanak az autokratikus szokások, hajlamok, reakciók kiszorításában. A paternalizmus, nepotizmus, vezérkultusz, intolerancia, dogmatizmus és egyéb maradványok azonban kétségessé teszik a modern értékek gyors stabilizálódását.

 

Csonka intézményi kultúra

Az élet kereteit intézmények hálózata döntően határozza meg. Politikai, gazdasági, oktatási, kulturális és egyéb intézményekben töltjük időnk jelentős részét, intézményekre van bízva gyermekeink tanítása, egészségünk, alkotmányos jogaink védelme, érdekeink képviselete, intézmények működésének alakítói vagyunk magunk is. Rossz hagyományaink tartósnak tűnnek ezekben az intézményekben: katasztrofális szervezeti légköre van munkahelyek ezreinek, az alkalmazottak kizsákmányolását nem pusztán a kapitalizmus, hanem a kulturálatlan szervezeti működésmódok, hatalmi játékok, szabályszegések teremtik meg. Iskolák százai termelik újra a merev hierarchikus alkalmazkodást, a kiszolgáltatottak védtelenségét. Felsőoktatási intézmények tucatjai tanítják meg a megalázás társadalmi gyakorlatát. Gazdasági szervezetek sokasága képes erőfölényével visszaélni, az ezt kizáró szabályokat semmibe venni. Nem mindenért felelős a kapitalizmus, nem kizárólag a globális szereplők gátlástalansága rombolja életünket. Saját kulturálatlan intézményi működéseinknek vagyunk foglyai.

Minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik kiléptek e rossz körökből, de ameddig sajtótermékek elemi etikai és szakmai szabályok mindennapos áthágásával igyekeznek terjeszteni az agresszív szóhasználatot és a bárgyú hülyeséget, amíg független nemzeti intézmények élén állhatnak olyanok, akikben nincs annyi szakmai felkészültség és tartás, hogy valóban függetlenek tudjanak maradni, amíg egyházi fenntartású egyetemeink nyílt ideológiai gyúrással szeretnék maguk képére formálni a szakmai elitek egy részét, ameddig a világi egyetem vezetője feudális hitbizománynak tekinti az egyetem autonómiáját, ameddig némely egyház képtelen elviselni közéleti befolyásának csökkenését, addig ehhez mindig megteremti a politikai elit a kapcsolódási pontokat. A kétségbeejtően kelet-európai magyar jobboldal ártalmas mondatai, atavisztikus ideológiája, demokráciahiányos gondolkodásmódja nem elszigetelt. Különböző szakmai háttérrel rendelkező intézményeink szolgalelkűsége, kulturálatlansága teszi igazán veszélyessé.

 

1 Ernst Cassirer: The Myth of the State, Yale University Press, 1974

2 Piotr Sztompka: Civilisational competence: a prerequisite of post-communist transition, http://www.ces.uj.edu.pl/sztompka/competence.htm

3 James C. Scott: Az ellenállás hétköznapi formái, Replika, 23-24 (1996); Rév István: Az atomizáció előnyei, uo.

 

Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2006. április 14.