Egyetemi oktatók az USA-ban
- Részletek
- Balogh S. Éva
- 2010. január 18. hétfő, 04:09
Ígérem, hogy ez lesz az utolsó írásom az amerikai felsőoktatási rendszerről, de úgy gondoltam, hogy az oktatókról, státuszukról, munkakörülményeikről, kötelességeikről is kell valamit mondanom.
Ötven évvel ezelőtt egy fiatal oktató még akkor is kaphatott állást, ha a PhD. nem volt a kezében. Minden más kötelezettségének eleget tett, de még nem fejezte be a disszertációját. Manapság ez már lehetetlenség. Diplomával a kézben sem könnyű állást kapni.
Mennyi időbe kerül optimális körülmények között megszerezni a legmagasabb egyetemi fokozatot, a PhD.-t, illetve becsületes nevén a „Doctor of Philosophy”-t? Mint ahogy már beszámoltam róla, a bachelor diploma megszerzése négy évbe kerül, a master fokozat további két évbe, és ideális körülmények között minimum négy év, mire a doktorandusz kézbe veheti diplomáját. Tehát az illető legkevesebb tíz évet tölt az egyetem falai között.
E terén is vannak eltérések egyetem és egyetem között. Például a Yale-en nem lehet master fokozatra beiratkozni. Egyenesen a PhD. programba kell jelentkezni és felvételt nyerni. Ami egyáltalán nem könnyű dolog. Például történelemszakra évente mindössze 12-14 diákot vesznek fel a több száz jelentkező közül. Ehhez hozzá kell tenni, hogy úgy tudom, a Yale történelemtanszéke a legrangosabb az Egyesült Államokban, és talán az egész világon.
Ha valakit felvettek, majd kiderül, hogy nem odavaló, akkor elbocsátó szép üzenetként adnak neki egy ún. „terminal master degree”-t. Ahányszor ezt a kifejezést hallottam, a „terminal illness” (halálos betegség) jutott eszembe. Ez az MA/MS olyan vigaszdíjféle. A professzorok az ilyen esetekben eufemisztikusan csak azt mondják, hogy „X.Y. wasn't PhD. material.”
A hivatalos négyéves doktori curriculum első két évében még órákat kell felvenniük a hallgatóknak, mégpedig nemcsak azokból a tárgyakból, amelyek közeli kapcsolatban vannak választott területükkel, mondjuk a történelmen belül. Például, ha valaki lengyel történelemmel akar foglalkozni, még két, egy közelebbi és egy távolabbi (térben/időben) melléktárgyat kell választania. A közelebbi lenne az általános kelet-európai vagy orosz történelem, a távolabbi mondjuk az amerikai külpolitika. Két év után ezekből a tárgyakból írásbeli vizsgákat kell tennie a doktorandusznak. A következő lépés a disszertáció téziseinek felvázolása, ahol a doktorandusz kifejti, miről is fog szólni a disszertációja. Ezt egy háromtagú bizottság előtt meg is kell védenie. Természetesen azt is vázolnia kell, hogy milyen források állnak rendelkezésére.
Ezután kezdődik a neheze az egész tortúrának. A helyzet az, hogy két év nem elegendő idő arra, hogy a diák komoly kutatómunkát tudjon végezni, és egyidejűleg megírjon egy több száz oldalas disszertációt. Különösen ez a helyzet, ha a forrásanyagok nehezen érhetők el helyben. Mondjuk annak számára, aki 19. század eleji francia külpolitikával akar foglalkozni. Ennek a doktorandusznak Franciaországban kell töltenie több hónapot, hogy hozzájusson a levéltárban őrzött diplomáciai iratokhoz. És ilyenkor bizony valami külön pénzforrást is fel kell kutatnia.
Szóval, végre megvan a diploma, és jön az álláskeresés. Idegölő dolog, de mondjuk hogy sikerült, és tehetséges diákunk fiatal oktatónként egy jó nevű egyetemen kapott állást. Sajnos, a szegény flótás még mindig nincs egyenesben. Ugyanis mindössze egy hároméves szerződést fog kapni, a ranglétra legalacsonyabb fokán, a legalacsonyabb fizetéssel és a legmagasabb óraszámmal. Címe „assistant professor” lesz, ami nem „tanársegédet” jelent, hanem „adjunktust.” A magyarországi tanársegéd mindössze egy „teaching assistant,” egy doktorandusz, aki szemináriumokat vezet, dolgozatokat javít, és így tovább.
A három év gyorsabban múlik el, mint fiatal adjunktusunk gondolja, miközben tudja, hogy publikálnia kell, de gyorsan. Ha nem tud valamit felmutatni, mondjuk 3-4 tanulmányt vagy egy-két fejezetet egy hamarosan megjelenő könyvéből, akkor bizony a tanszék egyetemi tanárai nem fogják meghosszabbítani újabb három évre a szerződését. Ha így döntenek, akkor már a második év végén megmondják az illetőnek, hogy fel is út, le is út, és nekiállhat újra állást keresni. Ha szerencséje van, és meghosszabbítják a szerződését, akkor is marad adjunktusi státusban, amelynek megengedett ideje mindössze hat év. Ha öt év után a tanszék úgy gondolja, hogy nem akarja emberünket előléptetni, akkor hat év után kell állást keresnie valahol másutt.
De mondjuk hogy sikerül minden. Előléptetik docenssé (associate professor). Ez is mindössze egy hároméves szerződés, és még meghosszabbítani sem lehet. Ezután dől el végérvényesen, hogy kap-e az illető „tenure”-t (véglegesítést), vagy sem. Ha valaki véglegesítést kap, akkor valóban helyben van. Kidobni még akkor sem lehet, ha attól a pillanattól kezdve egy sort sem publikál. Persze vannak ilyenek is, de nem sokan. Hogy a majdnem tízéves létbizonytalanság mit jelent ezeknek az embereknek, gondolom, nem kell ecsetelni.
A magyarországi oktatók előmeneteléről keveset tudok, mindössze azt, hogy aránylag kevés professzor van, és hogy a köztársasági elnök nevezi ki őket. Ez itt elképzelhetetlen lenne, hiszen minden tanszéken – és itt a tanszék és a szak egy és ugyanaz – a kollégák előléptetése belső ügynek számít, amiről a tanszék véglegesített tagjai határoznak.
Szóval, gondoltam, megnézem, hogy mi a helyzet az ELTE-n, a történelem szakon. Ellátogattam az ELTE honlapjára, de ott semmit sem találtam. Jó, mondtam, valószínűleg meg kell néznem a bölcsészkar honlapját. Ott sem találtam érdemleges felvilágosítás. Kitűnt, hogy a történelemszaknak külön honlapja van. De ez még semmi! A történelemszakon belül legalább három tanszéknek is van külön honlapja. Gondoljunk bele, hogy mindez mennyi pénzbe kerülhet, és a tetejében még meg is nehezíti a keresést azok számára, akik felvilágosítást szeretnének kapni az egyetem egyik szakáról.
A másik, ami szerintem megint óriási pazarlás, hogy a szakokon belül több tanszék működik. A történelemszakon belül tizenegy tanszéket találtam. Az egyiknek mindössze egy oktatója van! Az oktatók száma kb. 130, de közülük többen is csak részidőben dolgoznak. A Yale-en van 108 adjunktus, docens és egyetemi tanár, de csak egy tanszéken belül, pedig a történelemszak igen népszerű. A diákok 15-20 százaléka választja a történelmet fő szaknak (major), és évente négy-ötezren vesznek fel valamilyen történelmi tárgyat. A tanszékvezetőt három évre választják, és a véglegesített egyetemi tanárok nem tolonganak a pozícióért, mert nem nagyon kedvelik az adminisztrációs munkát. Bár a tanszékvezetőnek kevesebb órát kell leadnia, az az érzésem, hogy ez nem vigasztalja. Az én időmben az egész tanszék adminisztrációs munkáját három titkárnő intézte, míg két oktató foglalkozott a történelemszakosok tanulmányi ügyeivel. Címük nagyon elegáns, “director of undergraduate studies,” illetve “director of graduate studies.”
A véglegesített egyetemi tanárok (full professors) öt órát adnak le két szemeszter alatt. A „junior faculty members” hatot. Az idejüket természetesen be kell osztani a „college” és a „graduate school” között. Megnéztem egy-két magyar oktató programját, és szerintem ők jóval inkább leterheltek. Találtam adjunktust, aki négy különböző órát ad le szemeszterenként, míg egy tanszékvezető adjunktus heti tíz órában tanít. És akkor még nem beszéltünk a szakdolgozati szemináriumokról. Óriási különbségeket találtam oktató és oktató között. Találtam olyat is, aki mindössze egy kétórás előadást tart hetente! Mások meg tíz órát töltenek tanítással.
Talán a végén meg kell említeni az ún. „sabbathical”-t is. Ezt a várva várt évet az oktatók kutatómunkával és írással töltik. A fizetések amerikai mércével mérve nem magasak, és a legtöbb adjunktus igen szerény körülmények között él. A fizetések persze mennek felfelé, de meglehetősen lassacskán. Volt olyan idő, amikor 3 százalékos emelést kaptam, miközben az infláció 10 százalék felett volt. És érkezett egy nagyon kedves levél Horace Tafttól, aki akkoriban a Yale College dékánja volt, aki bocsánatot kért és megnyugtatott, hogy én többet kaptam, mint az átlag. De hát ha valaki egyetemen akar tanítani, ne számítson rá, hogy milliomos lesz.
***
Korábban:
Az amerikai egyetemekről
Azok a fránya kreditek
