Provinciális despotizmus
- Részletek
- 2011. március 16. szerda, 06:04
- Boros László
Boros László
Kiváló fiatal kollégám, a politikai és nemzetközi tudományok szakértője mondta pár hete, amikor az Orbán-kormány katasztrofális németországi elszigeteltségéről ejtettünk szót, hogy német partnerei egyértelművé tették számára: „Nem tudunk mit kezdeni egy olyan kormánnyal, amely egy vidéki kisváros perspektívájából akarja befolyásolni a nemzetközi folyamatokat.” Ez a mondat tökéletesen egybecsengett személyes tapasztalataimmal, amelyeket számos uniós országban, és főképpen Brüsszelben szereztem az elmúlt hónapokban.
Az európai intézményekben és a kontinens felsőoktatási hálózataiban dolgozó, nagy tapasztalatú kollégáim és barátaim évődésének kedves humora mögül mindenütt kihallatszott a döbbenet: ez a legmagasabb politikai szinteken tomboló parlagi tempó is a te országodból való? Abból az országból, amelyről az elmúlt évtizedekben oly sok tisztelettel és elismeréssel beszéltünk? Amelyre sokáig úgy tekintettünk, mint a demokráciáért és a szabadságért vívott küzdelmek legerősebb kelet-közép-európai bástyájára? Abban az országban történik mindez, ahonnan a művészeti, a tudományos és a politikai élet képviselői már a nyolcvanas években is a világra nyitott, nyugatias szemlélettel érkeztek a fejlett országokba?
Igen, ez is Magyarország, sőt, a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat tekintve ma ez Magyarország. A provincializmus arat a politikai élet szinte minden szintjén. Ráadásul az uniós elnökség miatt ez még kevésbé maradhatott magyar magánügy, mint anélkül lett volna. Bizonyos tekintetben rosszul jött ennek a rezsimnek az elnökség. Egyrészt a kétharmados parlamenti többség (és nem kétharmados választói támogatás!) megszerzése utáni törvényalkotási rohamnak, valamint a törvényeket, sőt, az alkotmányt felülíró kormányzati aktivitásnak a következményei (élükön a médiatörvénnyel), időbeli hatásukat illetően, betüremkedtek az elnökség első hónapjaiba, így sokkal nagyobb figyelmet kaptak a határokon kívül, mint egyébként kaptak volna.
Másrészt most némileg meg kellett torpanniuk a politikai tombolásban, mert szem előtt vannak, meg a minisztereknek is sok munkát ad az elnökség. Ráadásul Orbánnak is többet kell mozognia, bár erre egyre szerényebb igény van, főleg az unió vezető hatalmai részéről. De nincsenek illúzióink, a nyomulás, a kirekesztés, a politikai önkény folytatódni fog, az indulás őrült tempójában, az év második felében is.
Látható volt a fideszes arcokon a döbbenet a nyugat-európai reakciókat érzékelve az elmúlt hónapokban. Beszűkült látásmódjukkal, a hazai jobboldalra jellemző avítt szemléletükkel nem értették, hogy fülkeforradalmuk nem az elkeseredésükben naivan mögéjük sorakozó magyar választók lelkesedéséhez hasonló üdvözleteket kapott a fejlett országoktól, hanem éles, és ami ennél sokkal rosszabb, lesajnáló kritikákat, meg persze a leggyötrelmesebb reakciót, a teljes közönyt.
Az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét betöltő állam végrehajtó hatalmának feje talán még soha nem került ennyire körön kívül, mint Orbán. Ráadásul még mindig ezzel jár jobban. Amikor az intézményi szerepkényszer mégis kommunikációt erőltetett ki közte és a közösségi testületek között, annak többnyire a nyugati sajtóban oly sokat emlegetett padlófeltörlés lett a vége. Beletelt egy-két hétbe, amíg annyira fel tudott állni, hogy a sajátjainak tartott semmitmondó szónoklatában már egyszemélyes nemzeti szabadságharcnak állította be a helyenként megalázó szerepben adott, kényszeredett válaszait. Ezeket a reakcióit is a provincializmus hatotta át, ekkor is a világgal szembeszálló mokány magyar legényt próbálta alakítani.
A kompenzációnak szánt „ellentámadás” tartalma történelmien jellegzetes, egyeduralmi álom. Minden egyszemélyi hatalom birtokosa azzal utasítja el a bírálatokat, hogy azok a meghunyászkodók kisstílű, „igazodó” intrikái az élenjáró erővel szemben. Ő a bátor, aki nem retten meg a mainstream kritikájától, hiszen az lejárt lemez, itt a zseniális, új rendszer, amit előbb-utóbb az egész világ követni fog. Csak azokat lepte meg a provincializmusnak ez az újabb megnyilvánulása, akik nem foglalkoztak az egyeduralmi törekvések politikai és szociológiai jellemzőivel.
Sajnos, nem csupán a kommunikáció területén jelentkeznek a hatalom egyszemélyes koncentrációjával elkerülhetetlenül együtt járó jelenségek. A törvényhozási és a végrehajtó hatalmi szférákban a teljes kritikátlanság, az abszolút alávetettség lett a domináns magatartásforma. Önkorlátozás, öncenzúra, hajbókolás vált divattá ismét, pedig néhány évtizede azt hittük, ennek egyszer s mindenkorra vége. Emellé sorakozik fel a különböző okokból és különböző eszközökkel „kézben tartott” aktorok lihegő csoportja, akik „elszámoltatnak”, „feltárnak”, hamisan vádaskodnak és gyalázkodnak, a kötcsei fő célkitűzés, a más politikai eszméket vallók kiiktatása, levadászása, ellehetetlenítése érdekében.
Nem ismeretlen módszerekről van szó. Évezredek óta finomították az egyeduralmi hatalmi technikákat. Az egyik legfőbb bizonyítéka ennek a mintegy kétezer évvel ezelőtt született politikai értekezés, az „Arthasásztra”, amelyet az indiai hagyomány szerint Kautilja, a Maurja dinasztiához tartozó Csandragupta király főminisztere írt. Munkája természetesen nem egyetlen elméből váratlanul kipattant zseniális gondolatsor, hanem az előző évszázadokban, a Magadha-Maurja korban kibontakozott politikatudomány, ezen belül is az államelmélet eredményeinek az összefoglalása.
Az „Arthasásztra” a királyi egyeduralom kifinomult apológiája. Kautilja szerint az állam egyetlen célja ennek a hatalmi szerkezetnek a megvédése. Kijelentette, hogy az emberek irányításának, kormányzásának legjobb eszköze a büntetés. A mi korunk utolsó évszázadainak büntetéssel foglalkozó tudományterületei egybehangzóan mutatták ki, hogy bár meghatározott esetekben az elkerülhetetlen, de mindig arányos büntetés az állam egyetlen (bár többnyire nem igazán üdvös) eszköze, ha a rendszer egésze a büntetésre épül, az félelemben tartja a társadalom nagy részét, megöli a nyíltságot, az őszinteséget, a bizalmat.
Kautilja leszögezi, hogy a királyi uralomra semmi nem olyan veszélyes, mint bármiféle belső ellenállás. Ezért különös gondot kell fordítani a titkosszolgálatra, a titkos eszközök alkalmazására a politikában. Az uralkodó vesztegesse meg tanácsadóit, küldjön hozzájuk kémeket, szítson ellentétet a hivatalnokok között. Ne csak nyílt eszközöket alkalmazzon, hanem titkos büntetéseket is, méghozzá ez utóbbiakat nem csupán az ellenfelekkel, hanem saját híveivel szemben is.
Az egyeduralkodó gyakorlati érdekei mindennél fontosabbak. Ha ezek veszélybe kerülnek, még a bráhmanikus sásztrákban rögzített, mai felfogásunk szerint szent normáktól is el lehet térni. Különösen figyelemre méltó Kautilja azon tétele, miszerint ha a törvény ellentmondásban áll a kormány rendelkezéseivel, akkor az utóbbiakat kell mérvadónak tekinteni. Ezek után talán az sem lep meg bennünket, hogy nehéz pénzügyi helyzetre az a tanácsa az uralkodónak, hogy vegye el a templomok kincseit és ily módon töltse meg kincstárát.
A nemzeti együttműködés rendszere szempontjából talán csak egyetlen olyan alapvető tétele van Kautiljának, amelyet Orbán rezsimje nem látszik maradéktalanul követni, ez pedig a következő: a filozófia ismerete biztosítja a sikert az államügyekben. Bár ez akkor annyit jelentett, hogy a tudományosan megalapozott döntések hatékonyabb hatalomgyakorláshoz vezetnek, ez a megközelítés sem kenyere mai kormányunknak. Hiába, a legkitűnőbb elméletnek is elavulhatnak egyes elemei.
Az alapvető gond természetesen az, hogy a Kautilja által menedzselt szisztémát despotizmusnak hívjuk, amely akkor és ott megfelelt a korszellemnek. De már akkor sem mindenütt csak ilyen módon tudták elképzelni az államügyek bonyolítását.
Néhány száz évvel korábban Athénban már bebizonyosodott, hogy nem csupán a despotizmus lehet hatékony államvezetési modell, hanem a demokrácia is, ahol a hatalom a társadalom ellenőrzése mellett és alatt működik. Persze ott is eljött a hanyatlás ideje, amikor beszűkült szemléletű fanatikusok kerültek a politikai hatalomba, akik természetesen filozófusokkal itattak ki méregpoharat, mert az uralmukat féltették tőlük. Döbbenetes, hogy bizonyos lényegi folyamatokat illetően mennyire nincs új a nap alatt.
A mai magyar kormányzati és parlamentáris rendszer tehát egy provinciális despotizmus jellegzetességeit ölti egyre markánsabban magára. Az alkotmányos rend és a jogállami elvek egyre gátlástalanabb és cinikusabb semmibe vétele, a rendszeren belüli kritika teljes elfojtása, az egyszemélyi akarat kikezdhetetlenségének a teljes államapparátussal kikényszerített garantálása, a kautiljai hatalomgyakorlási technikák ösztönös bevezetése a despotikus jelleget erősíti napról napra.
De a demokrácia fájdalmas lefojtása járhatna együtt egy technokrata, közgazdasági döntéseinek bizonyos elemeiben nyugatias egyeduralommal is. Egy ilyen politikai mechanizmus korlátozhatatlan hatalmát felhasználhatná az erős kormányokat mindig is érdemükön felül preferáló globális piaci szereplők bizalmának erősítésére. Főleg ha közben kínosan ügyelne bizonyos formális, főleg eljárási elemek demokratikus szabályainak a betartására, emellett kommunikációjában is moderált lenne.
Ám a despotizmus szelleme, úgy tűnik, magában hordozza egy ezzel ellentétes mentalitás kényszerét. Az önértékelési gátak ledőlése, a fékezhetetlen hatalmi dühöngés – a vezérelvvel társulva – a bezárkózó, soviniszta tudatot, a „mi most megmutatjuk ezeknek a tárgyalgatós, egyezkedős, szavazgatós, kisebbségi érdekekre figyelő majmoknak, hogy milyen a magyar virtus” típusú attitűdöt növesztette nagyra, irdatlan gyorsasággal. Ebből csak az a provincializmus bontakozhat ki, ami keletkezéséhez hasonló gyorsasággal vált felismerhetővé a demokratikus világ, főleg az európai nagyhatalmak vezetői, vagy például az Európai Bizottság tagjai, azaz az uniós biztosok számára.
Félreértés – flickr/David Blackweel
Az uniós nagy államok mindegyikében konzervatív politikus kezében van a végrehajtó hatalom irányítása. A közösség Tanácsának elnökségét adó tagállamnak ugyancsak a Néppárthoz tartozó miniszterelnökével, különösen a kialakult monetáris és külpolitikai válságelemek miatt, hetente keresnék a nagyok a konzultáció lehetőségét, ha nem az lenne, aki és ami. De még a régi nagy barát, Berlusconi sem érintkezik a feltétlenül szükségesnél többet Orbánnal, nem is beszélve Merkelről, aki láthatóan tudomást sem vesz róla, vagy akár Sarkozyről, aki még Gyurcsánnyal és Bajnaival is folyamatosan kommunikált. Pedig elnökség sem volt, és ráadásul mindketten szocik.
A nemzetközi nagypolitika tradícióit tekintve még mindig fiatalnak számító mai magyar vezető garnitúra részéről különösen meghökkentő az avíttságnak az az áporodott levegője, amely politikai taktikájukból következik. Pedig az európai politikai közvélemény még nem is ismeri az új alkotmány tervezetének szövegét, amelynek szimbolikája és szellemisége a középkorias, a késő feudális és a két háború közötti keresztény-nemzeti szemléleti mozzanatok szellemi zagyvaléka, a tartalma pedig egy 21. századi újdespotikus kísérlet eredménye. És mindezt igyekeznek átitatni a többi elemhez képest anakronisztikus, forradalmias pátosszal, a képmutatás és a szemforgatás, az álságosság és az ájtatoskodás furcsa keverékével. Természetesen ezek mögött a külsődleges jellemzők mögött az igazi dráma a beszorító, jogkorlátozó, demokráciát és jogállamot leépítő tartalom. De a forma provincializmusa így is árulkodó.
Miként a rendszer jellegét tükrözi elképesztő érzéketlensége az elesettek, a kiszolgáltatottak, a szegények sorsa iránt. Naponta kerülnek elő újabb jogszabályok vagy kormányzati döntések, koncepciók, nyilatkozatok, amelyek megpróbálnak mindenkit különböző kiszolgáltatott helyzetekbe beleszorítani, aki nem az uralkodó gazdasági és politikai hatalmi elithez, valamint egy nehezen körvonalazható, talán felső-középosztálybelinek nevezhető kedvezményezett csoporthoz tartozik.
A „zemberek” érdekeinek képviseletéről, a jóléti vágyaik teljesítésére vonatkozó – ellenzékben és kampányban folyamatosan hangoztatott – ígéretekből semmi nem vált, és most már nem is válhat valóra. A szenteskedő jelszavak mögül előlépett a szolidaritást hírből sem ismerő despotizmus, amely a kiszolgáltatottságtól és a megfélemlítettségtől reméli megőrizni hatalmát. De a szemfényvesztő kommunikáció egyre kevesebbeket elégít ki. A megkeseredett társadalmi csoportok száma szinte napról napra nő, mivel a rezsim a hatalom koncentrációjának tempójában sem fékezi magát. Egyetlen kérdés maradt: akarják és merik-e a magyar emberek és közösségeik megállítani ezt a lidércnyomásos folyamatot majd akkor, ha már többségben lesznek a valóságra ráébredtek a hívekkel és a megtévesztettekkel szemben?
Korábbi írásai a Galamusban:
Jobb és bal Magyarhonban
Hiánycélok és hitelesség
Gömbös politikai hagyatékának mai tanulságai
Kelet és Nyugat a választásokon
G-7
Miniszterelnöki „becsületszó”?
