rss      tw      fb
Keres

A Lázár-tétel és az „értéktelenek”



Lázár Jánosnak a hódmezővásárhelyi közgyűlés előtt büszkén elmondott szavaiban a Fidesz politikájának egész lényege benne van: „[…] akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér […].” Bocsánat, hogy a közepén kezdtem, ezt a végső bölcsességet ugyanis mindig megelőzi a jobboldali politikusoknál és tőkéseknél a „munka” dicsőítése. Lázár Jánosnál például így: „[…] a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára.”


Mi a fene az a „munka”?

Kicsit zavar, hogy a mai magyar jobboldal nagyon hasonló szavakkal áradozik a munkáról, mint hajdanában Rákosiék, de egy kicsit tegyük ezt félre. Az egyetlen jobboldali médium, amelyik nem hallgatta el Lázár kijelentéseit – mert sem a Magyar Nemzetben, sem a Heti Válaszban egyetlen szó sem volt olvasható erről addig, amíg e sorokat írtam* – a meglehetősen gusztustalan kommenteket közlő mandiner.hu volt. Érdemes odafigyelni arra, miféle gondolatai támadtak vezérkommentelőjének, Rajcsányi Gellértnek a Lázár-tétellel kapcsolatban. „Lázárnak tulajdonképpen igaza van” – kezdi. Amit mondott, az „nem igazán felháborító”. Mégpedig azért nem, mert „őszinte volt”, másrészt azért, mert „a középtől jobbra nehogy már botránykő legyen, hogy ha valaki azt állítja: dolgozni kell, a munka nem szégyen, és az emberi minőség egyik fokmérője, hogy valaki egyről a kettőre tud-e jutni.”

Igaza van, én is azt gondolom, hogy Lázár őszinte volt. Ő valóban az, aminek ezek a mondatok mutatják, egy picivel sem több, sem jobb. De az őszinteség önmagában nem erény, pontosabban csakis akkor az, ha felelősségvállalást hordoz magában. Amennyiben ez nincsen meg benne, akkor éppenhogy negatív tulajdonságokat fejezhet ki, úgymint beképzeltséget, mások iránti megvetést, a kimondott szavak hatásának negligálását stb. Az utóbbi lehet ostobaság, de lehet a hatalmi gőg is. A hatalmi gőg sokakat tesz ostobává, nem kizárt, hogy Lázár esetében is ez a helyzet. Őszintesége azonban rögvest szertefoszlott vasárnapi sajtótájékoztatóján, ahol is gyáván letagadta és megpróbálta kiforgatni szavainak jelentését. Valójában azonban csak súlyosbította a helyzetét, amikor lejátszotta megszólalásának egy újabb részét: „Nagy baj lenne, ha olyan képviselők ülnének, akiknek semmijük nincsen, ezt kell mondjam.” Ezzel ugyanis bejelentette igényét egyfajta vagyoni cenzusra. A bocsánatkérés nem felelősségvállalás, ellenkezőleg a Fidesz gyakorlatában inkább kibújás a felelősség alól. Bocsánatot kérnek, és csinálják tovább, amit korábban tettek. Ebből levonhatjuk a következtetést, hogy Lázár őszinteségében egy cseppnyi felelősségvállalás sem volt, vagyis sokkal inkább munkálhatott benne az ostoba gőg. Vajon ezt sem tartja felháborítónak Rajcsányi úr? De menjünk tovább, mert a súlyosabb probléma Lázárnál, Rajcsányinál, és ami igazán fontos, a jobboldal egészénél az, amit a munkáról gondol.

Nekem mindig gyanús, ha a gazdasági és/vagy a politikai hatalom képviselői a „munka becsületéről” kezdenek szónokolni. Lehet, hogy ez csak azért van, mert a pályámat a személyi kultusz kritikájával kezdtem, vagy azért, mert magam is voltam fizikai munkás, de e szónoklatokban ott sejtem a csalást, a hazugságot és az átverést. Az egész jobboldali munkaideológia álszentnek tűnik, de az is lehetséges, hogy tévedek.

Lázár meghatározásában a munka „kaparás”, „gyűjtés”, „kockáról kockára építkezés”. Rajcsányinál éppúgy, ahogy Lázárnál, azonnal átvált valami másba, az „egyről a kettőre jutásba”. A „kaparás”, hacsak nem szerszámokkal egy munkatárgyon végzett műveletről van szó, nem munka, a „gyűjtés” még kevésbé! Az pedig, amit Rajcsányi állít, hogy a munkával egyről a kettőre lehet jutni, hazugság ebben az országban! A fizikai és a szellemi munkák többségével semmire se lehet jutni, legfeljebb alig megélni, alig-alig gyarapodni. Valójában mindkét jobboldali úr azt állítja, hogy az dolgozik, akinek van valamije. Akinek semmije sincs, az nem is dolgozott, és nem is dolgozik. Szerintük a munka bizonyítéka az összekapart vagyon, ez pedig nemcsak mérhetetlen ostobaság, de tisztességtelenség is!

Vissza kell adni a munka tiszteletét!” „A munka becsületének visszaállítása hozhatja meg a kitörést!” – harsogja már jó ideje Demján Sándor. Érdemes odafigyelni rá, hisz ő az egyike azoknak, akiknek Orbán uralmát köszönhetjük. Úgy tűnik, mintha Demján más munkafogalmat használna, mint a jobboldali politikus és a jobboldali újságíró, ő ugyanis kifejezetten a fizikai munka tiszteletéről beszél. Az ő szótárában a fizikai munkának kettős sajátossága van: 1) termelő tevékenység, 2) nem művészet.** Nem nehéz felismerni a megfogalmazásban, hogy a saját cégeiről beszél, ő az, aki által a fizikai munkás termel, vagyis a foglalkoztatottjainak munkája a termelő, a többi nem. Eléggé durva formában utal erre a művészetek negligálása. Azt persze nem olvastam Demján úrtól sehol, hogy úgy kívánna tisztelegni a fizikai munkásai előtt, hogy megfizeti őket, ahogy a német vagy angol munkásokat megfizetik. Igen, ez ebben a formájában demagógia, és arra szánom, hogy felhívjam a figyelmet rá: a magyar vállalkozók szeretnek a munka becsületéről szép szavakat mondani, de csak ritkán szeretnek felelősséget vállalni a munkásaikért. Inkább kedvelik Rákosi Mátyás tételét: a munka becsület és dicsőség dolga, azaz a munkásnak akár önmagát feláldozva is el kell végeznie a munkáját. Demján úr is valahogy így gondolkodhat: nem a munkást, csak a munkát akarja megbecsülni. Mit számít, ha a munkások lepotyognak a készülő házakról, a lényeg, hogy a munka időre készen legyen. Ősrégi „bölcsesség” ez, amely ellen a szakszervezetek már megalakulásuk óta küzdenek.



A nincstelenek tisztessége

Meglehetősen furcsa elképzelések élnek tehát a jobboldaliakban a munkáról. Mindez senkit se érdekelne, ha nem alakítanák ezt politikai ítéletekké, gazdaság-, adó-, család- és büntetőpolitikává. Mindezek előtt azonban erkölcsi ítéletté formálják, olyanokká, amelyek megkülönböztetik azokat, akiknek a munkája sok hasznot hoz (nekik), és azokat, akiknek a munkája alig, vagy semmit sem. A művészeké vagy a segéd és betanított munkásoké igen kevés hasznot hozhat, keveset is kapnak érte, ezért aztán alig jutnak valamire az életben. A Lázár-tétel pedig elítéli azokat, akik „semmire sem jutottak”, akik nem tudtak összekaparni maguknak valami vagyont, és ráadásként még ki is zárná őket a politikai képviselők közül.

Vajon mit ér egy ember? Lázár és Rajcsányi szerint az összekapart javak adják az értékét. Másként fogalmazva: a „munka”, vagyis az, ahogyan cselekedeteit el tudja adni a szociális térben. Azt viszont könnyedén negligálják, hogy nem mindenki számára nyitott ez a tér, azaz nem mindenki tud a tevékenységével jól eladható „terméket” előállítani vagy eladni. Kiválóan eladható például ezen a piacon a csalás és a korrupció, kiváltképp a politikai fajtájú. Mivel ennek jelentős vagyon az eredménye, a jobboldal olykor büszkén ünnepli a csalókat és a korruptakat. Természetesen, amikor csak teheti, kikel ellenük, felháborodik, feljelent, főképpen, ha nem közéjük tartozókról van szó. Dicsőség nekik érte!

Ideje lenne azonban észrevenni, hogy a Lázár-tétel gyökeresen ellentétes a polgári gondolkodás legalapvetőbb elveivel, az emberek egyenlőségével és az emberi méltóság sérthetetlenségével! Másrészt pedig azt a primitív elgondolást képviseli, hogy a feltételektől függetlenül minden ember előtt azonos lehetőségek nyílnak a társadalomban, és ezért az, amire egy egyén jut, kizárólag az ő döntéseitől és képességeitől függ. Ez viszont hazugság – mindenki tudja, aki bejárt a szociológia órákra az egyetem! Mivel ez hazugság, a politikusok és vállalkozók felelőssége óriási, amikor az ember értékére vonatkozó állításokat engednek meg maguknak. A leggazdagabb és legnagyobb hatalommal rendelkező ember is lehet silány gazember, például éppen azáltal, hogy megveti és döntéseivel még rosszabb helyzetbe taszítja a kiszolgáltatottakat. A polgári társadalomban az ember értékét nem a vagyona, hanem a tisztessége, a másik ember és a legkiszolgáltatottabbak emberi méltóságának mély tisztelete és az irántuk tanúsított szolidaritása adja. Valahogy úgy, ahogy Cyrano vágja oda büszkén Valvert vicomte-nak:

„…sose mennék mások
Elébe én egy félig lemosott
Gyalázattal… se összefoltozott
Rongy becsülettel… sem dagadt, meredt,
Még félig alvó lelkiismeret
Piszkos szemével!... Én szabad vagyok
S a lelkem tiszta! Rajtam ez ragyog!”***

Egy demokráciában nincsenek, nem lehetnek „semmit sem érő emberek”, hacsak nem éppen azok, akik ezt állítják másokról. Furcsa látni, hogy mennyire az anyagi javakat tartják az egyetlen értéknek vagy az ember értékmérőjének azok, akik szólamaikban az elanyagiasodott világ ellen támadnak. A Lázár-tétel már benne volt a Fidesz választási és így a kormányprogramjában is. Ott munkált a büntetőpolitika alakításában, az adótörvényekben, ahol az értéktelennek tartottaktól jelentős összegeket vontak el a maroknyi „értékes” számára. És ott van a cigányokat a gárdáknak kiszolgáltató nemtörődömségben is. A Lázár-tétel a Fidesz politikájának lényege, és a silányság forradalma nap, mint nap ezt valósítja meg.


Krémer Ferenc                   


* A helyzet azóta megváltozott, mert a bocsánatkérést már mindkét lap online változata lehozta.

** Lásd: „A dolgozó, termelő embernek kell a példaképnek lennie, nem feltétlenül a művésznek. Én például betiltanám azokban az iskolákban a művészeti szakköröket, ahol nincs legalább kétszer annyi technikai szakkör. Természetesen a kultúra is fontos, az az ország elveszik, amelynek nincsen kultúrája.”

*** Rostand: Cyrano de Bergerac, Első felvonás, Negyedik jelenet.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!