rss      tw      fb
Keres

Esti sugárkoszorú

Április 11 – a költészet napja

Az embernek kétszer tanítanak nagyon komoly verseket – Adyt, József Attilát, nyugatosokat – az iskolában: nyolcadikban, azután negyedik gimnáziumban. Olyankor a magyartanárok kötelességszerűen elmondják, hogy „ezeket a verseket ti még igazán nem érthetitek, de valamennyire mégis. Fontos versek, meg kell tanulni őket, és aztán egyszer majd meglátjátok a mélyebb értelmét is”.

Hogy az ember kamaszkorában éppen miből próbál önérzetet csiholni magának, az merőben kiszámíthatatlan. Én mindenesetre tizenhárom évesen mérhetetlenül büszke voltam arra, hogy olyasmit tanulok, aminek a mélyebb értelmét most még nem is értem, mégis a magamévá tehetem, mint valami magasabb rendű dolgot. Meg voltam tisztelve a lehetőségtől. Valaki azt mondta, hogy úgy huszonöt éves korom körül lesz majd az az idő, amikor már mindent érteni fogok, így az egész kérdés horizontja megnyugtatóan el volt döntve.

Akkoriban még pultos közértekbe meg tejcsarnokokba jártunk, ahol az eladók mindenkit ismertek, aki a környéken lakott, és ha nem voltak sokan a boltban, barátságosan beszélgettek velünk. A boltokban többnyire bőven huszonöt év felettiek dolgoztak, így evidenciának tekintettem, hogy ők már mindent értenek például Adyból is. Amikor délutánonként bementem kifliért meg vajért, általában megkérdezték, hogy mi volt az iskolában. Mondtam, hogy hát ma a Disznófejű nagyúr, meg a Grófi szérűn.

– Aha, azt én is tudom – válaszolta a tejpultos, és az a vicc, hogy tényleg tudta. Ahogyan aztán a Kései siratót is. Egyébként József Attilából mindenki sokkal jobban állt, mint bárki másból, de hát ez magától értetődő.

Az már jóval később volt, amikor megérkeztünk Tóth Árpádhoz. Ott álltam az Esti sugárkoszorúval szemben, és több része is eléggé idegen volt tőlem. – Ez itt mache! – mondtam a barátnőmnek –, rettentő csinált az egész. Mert jó: az elején tényleg nagyon szép az a kép, amiben a másik alakját különös fénnyel vonja be az alkony, de aztán minek kell ide egy bibliai izé? Mi az, hogy „Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested”? Áldott csipkebokor – én ehhez sehogy sem tudom a szerelmet hozzákötni. Tényleg nem értettem, mégis fogva tartott, olyannyira, hogy minden másnál hamarabb megtanultam. „Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket” – a sorok ritmusának nem tudtam ellenállni, ugyanakkor picit néha gúnyolódnom is kellett azon, hogy egy felnőtt férfi lába a földbe cövekel egy ilyen kép látványától.

„Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek” – volt már közöm ahhoz, hogy mit jelent átélni az idő múlékonyságát, vagy azt, hogy ennek érzete hogyan tud belesűrűsödni egy adott pillanatba. De akkor életkori sajátosság volt ennek az eltávolítása is, és ezért el is kellett hessegetnem magamtól az átélését. A kamaszkor maga az időtlenség, ez a lényege. Arra való, hogy időhatárok nélkül belemenjek bármibe, amibe éppen bele kell mennem. Nincs is más kötelességem, mint elmélyülni, és kizárni az élet lezártságát vagy végességét. Ha úgy adódik, tíz órát fordítani egy geometriai elem rajzának kigyakorlására a papíron, vagy egy matematikai formula megértésére. Baj is lett volna, ha valóban átélem, teljes mélységében, hogyan tud egy másodperc alatt átmenni az emberen egy ezredévnyi idő. Mindenesetre betartottam az aranyszabályt, és megtanultam, teljes egészében, hogy amikor majd alkalmas leszek a megértésére, akkor kéznél legyen.

Több mint negyven év elteltével „kézhez került”, tényleg, az Esti sugárkoszorú. Pontosabban jelentkezett bennem, minden külön értesítés helyett.

Nem parkban jártam, ahogyan a versbeli kép hőse, hanem szobában ültem, de ennek nem volt jelentősége. Ott történt meg, hogy „előttem már hamvassá vált” minden, és „árnyak teste zuhant át” a tárgyakon – ránk alkonyodott.

– Ott még van egy kis fény, ülj egy picit arrább, mert már alig látlak –, mondtam annak az embernek, aki szemben ült velem, és akkor mindennél fontosabb volt nekem.

– Nem is kell, elég érezni – mondta, és nem is ült arrább, hanem mesélte tovább, a félhomályban azt, amiben nagyon benne volt, és amivel a maga számára felfüggesztette az aktuális időt. Az én időm azonban ettől a pillanattól kettévált, s az egyikben az ő története zajlott tovább, a másikban pedig az enyém.

Az ő idejében emberek jöttek-mentek, és izgatottan konfliktusokba keveredtek.

Az enyémben az Esti sugárkoszorú jött, és szinte tőlem függetlenül elkezdte mondani magát.

Az övében valaki azzal gyanúsította őt, hogy rútul becsapta, az enyémben ekkor eltűntek a hangok és fények közötti, anyagi természetű különbségek, s a kettőt összekötötte az emberi érzékelés: „De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony”.

Nála éppen leszállt valahol egy repülő, amely csaknem bajba keveredett, én viszont éppen megértettem, hogy mitől lehet egyúttal „komoly” is az alakja körül érzékelhető, „halvány és szelíd ragyogás” – hát például attól, hogy ilyen, kiemelt pillanat a kettőnk életében még sosem volt, és sohasem lesz többé.

A ragyogást, „mely már alig volt fények földi mása”, attól tudta „félig illattá, s félig csenddé” szűrni át a ”dolgok lélekvándorlása”, hogy az eltelt negyven-ötven évben már én is megtapasztalhattam sok mindent az illatokkal és csendekkel kapcsolatban. Volt olyan illat, amelyik elvarázsolt, volt, amelyik a szó szoros értelmében megölt, s a csöndekről is nagyjából ugyanezt lehet elmondani. Hogyan is érthettem volna meg mindezeket, a tizenhétévesek tapasztalatlanságával? És már hogyne értettem volna meg, hogy miért fontos mindehhez már akkor rákészülni. A kettő egymás nélkül nem megy. A vers most azért tudott megtörténni velem, mert akkor képes voltam értetlenül is megtanulni.

Azután megérkeztünk a csipkebokros képhez, aminél meg kellett mosolyognom az egykori, méltatlankodó kislányt, önmagamban:

„Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket”

– annyira magától értetődő. Nincs is mit ezen magyarázni. A világ rezgés, és mi is rengeteg, apró rezzenésből állunk. Ha sikerül nagyon összeolvadnunk, ezek is összerezegnek. Ezúttal sikerült – tökéletes. És még azt is gondoltam, hogy ez a Tóth Árpád valójában egy nő volt.

A végével annak idején, ha lehet, még kritikusabb voltam, és azt hiszem, ebben igazam volt. A végén a vers ritmusa papíron semmiképp sem tökéletes: az utolsó sor szavainak saját, belső ritmusa nem pontosan illeszkedik a strófa saját lüktetéséhez. De most, a kettőnk egymás mellett futó idejének lüktetésében egyszerűen ráéreztem, hogy van ott egy nagyobb szünet, éspedig a „mennyire” és a „szeretlek” között. Emellett a „szeret-lek” picit meg is törik – így, ahogy itt jelezni tudom a kötőjellel. Ez a strófa jött tehát, akkor már szinte teljes sötétségben:

„És éreztem: szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek”.

Az égi és a földi akkor, ott valóban összeért, majd szétvált.

Többé már nem ülhetek így vele, csak a vers maradt, de abban most már az is örökké ott van, hogy nemcsak vers a vers, hanem valami, ami képes akár valóra válni, ha időben rákészülünk.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

одыхнегабаритные грузыmust see in moscow