rss      tw      fb
Keres

Újjászületés

Mióta a 2006. szeptemberi főpróba olyan briliánsan sikerült, visszavonhatatlanul teret nyert az új divat: hallgassunk bele a zárt körben elmondott politikusi beszédekbe, emeljük ki belőle a kritikus részeket, s hozzuk nyilvánosságra, minél több csatornán, s lehetőleg egyszerre. Többet mondanak el a politikusról, mint ezer ünnepélyes szónoklat.

Megtudhatjuk, milyen trükkök használhatók a költségvetésben, hogyan vélekednek politikusaink a kollégáikról, s hogy a fogyatkozó állami cégeket leginkább a választások után célszerű szétszedni, kizárólag azzal a céllal, hogy végre méltó kezekbe kerüljenek. Hasznos információkat szerezhetünk arról, ki nyeri a következő versenytárgyalást és igen: alkalomadtán arról a filozófiai alapkérdésről is megtudhatunk valamit, mi az igazán fontos az életben.

Hát az, hogy mink van. A későbbi kormánypárti frakcióvezető csak kimondta azt, amit a korszellem sugall – semmi oka nincs rá, hogy mentegetőzzön vagy visszavonja azt, amit mondott. Szegényellenességgel vádolni őt meg egyenesen nevetséges. Az „annyit érsz, amennyit tudsz” megmosolyogtató puritán elve réges-rég halott, még ha nem is illik ezt nyíltan kimondani. Deák Ferenc a maga Erzsébet Szálló-beli bérelt szobájával ma nemhogy a haza bölcse, de járási körjegyző sem lehetne, mert aki ilyen mértékig élhetetlen, vajon mit tud hozzáadni a város vagy a megye boldogulásához?

Az amerikaiak őszintébbek ezen a téren. Amikor Jay Leno megkérdezte az egyik legnépszerűbb lektűrírót, miről szólt az első könyve, és az illető némi gondolkodás után azt felelte, arról, hogy piszkosul meggazdagodjak – az országból egyszerre harsant fel a nevetés. Ne legyünk farizeusok: nem ez az üzleti élet hajtómotorja? Hogy megmutassuk, hová jutottunk, hogy mit értünk el? Nem ezért épülnek a százméteres jachtok, nem ezért gyártják az ötvenmilliós autócsodákat, a gyémántokkal kirakott mobilokat, a nyugodt, hétköznapi élet más nélkülözhetetlen kellékeivel együtt? A kérdés az, vajon ez az elv a közszolgálatban is érvényes-e.

Ha belegondolunk, ez az elv volt érvényes a vasba öltözött proletariátus regnálásakor is, bármit harsogtak is a jelszavak. S mióta az európai műveltségű, vizionáló, kopottas világforradalmárokat egészen a temetőig üldözte az új nomenklatúra, még a szégyenlősség is odaveszett. A pódiumokon, a kongresszusokon a dolgozó népről, a ragyogó jövőről szólt az ének, de a mindig izzó K-vonalakon már akkor is nagyköveti és tanácsosi kinevezésekről, lakáskiutalásokról, márványburkolatokról és szolgálati autókról folyt az eszmecsere, szigorúan felülről lefelé. Elvégre senkit nem lehet megróni azért, hogy azt a kis időt, amíg mindenki egyenlő lesz, méltó körülmények akarja eltölteni.

Innen olyan ismerősek a frakcióvezető szavai. És persze az ember is, aki szinte beleszületik az apparátusba, mondhatni eggyé válik vele, aki keményen dolgozik napkeltétől napnyugtáig, és mindig az emberekért. Nem várhat el joggal ő is valamit cserébe? Már-már nem is politikus ő, inkább politikai nagyvállalkozónak mondhatnánk. Mert az azért nem lehet véletlen, hogy az egymérföldes költségtérítési síkfutás, a rendeleti fizetéskettőzés, az egy négyzetkilométerre eső háztulajdonlás dobogósai jutnak rendre állami kulcspozíciókba. Nem olimpiai sportágak ezek még, de tagadhatatlanul van tétjük és nevezésben sincs hiány.

Az vagy, amid van – szól a képviselői krédó, és egyetlen gyönge érvet nem tudunk ellene felhozni. Ami talán elgondolkodtató, az a régi-új hitvallás mélyen megélt keresztényisége. De ez  is egészséges, józan életszemléletre vall: ha már az Úr ilyen lehetetlen feltételeket szabott a gazdagoknak a Mennyek Országába való bejutáshoz, talán nem is érdemes ott tolongani állandóan a kapu előtt; kaparni kell, gyűjteni, aztán majd csak lesz valahogy. Ne essünk túlzásokba: abból, hogy Isten a történelem ura, még egyáltalán nem következik, hogy a hódmezővásárhelyi önkormányzaté is ő lenne. Az mindenesetre megfontolandó, hogy ha majd egy kicsit helyrerázódunk, nem kellene-e az Audi 8-asokat is megáldani; nincs belőlük olyan sok.


Audi S8 interior – flickr/chris_lori

És ne aggódjunk, ha a sors egyszer majd oda szólít, mit mondunk a nagyvilágban. Arra mindig légiónyi kis suzukis skriblert lehet találni, hogy megírja a beszédünket; le is fordítja, sőt némi zsetonért még azt is fölé írja, hogyan kell a sok krikszkrakszot helyesen kiejteni. Ha meg végképp nem megy, majd megvágja a szerkesztő a híradóban, azért tartjuk. Nekünk nem ez a dolgunk, hanem az, hogy jövőbe vezető utat mutassuk.

Örvendezzünk. Újjászületett a magyar állam, már bontogatja szárnyait. Bár talán 15–20 évre is szükség lehet, hogy helyrehozzuk elődeink rombolását, de türelmünk végtelen (mint ahogy a fejlett szocializmus is épült rendületlenül, pártkongresszusról pártkongresszusra, csak az állványerdő nem akart eltűnni sehogy sem). S ha a nép rendesen viselkedik, talán még azt a luxust is megengedheti egyszer magának, hogy olyan államfője legyen, aki legalább a beosztását le tudja írni helyesen.


Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető

Korábbi írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!