Kaplan: Amerika számára kulcskérdés, hogy a szaúdi vagy az iráni rendszer tart ki tovább


A közel-keleti változásokban az Egyesült Államok számára kulcskérdéssé vált, hogy a szövetséges szaúdi vagy az ellenséges iráni rendszer tart ki tovább, áll a The Wall Street Journal hétvégi számában közölt elemzésben.

Robert D. Kaplan, a Központ az Új Amerikai Biztonságért vezető kutatója A közel-keleti válság épp csak elkezdődött című írásában azt állítja, az egyiptomi és a tunéziai válság „elkényeztette” az amerikai döntéshozókat, és még a líbiai harcok sem jelentik a dráma csúcspontját. Jemen, Jordánia, Irak, Bahrein és a többi Perzsa-öböl menti állam külön-külön mind fontosabb, mint Líbia, mert ezekből áll a Szaúd-Arábia számára kritikus fontosságú „közeli külföld”. Miután a központi hatalom meggyengült ezekben az országokban, Amerika számára felvetődött a kulcsfontosságú kérdés, hogy vajon Szaúd-Arábia vagy Irán rendszere marad-e fenn tovább. Kaplan szerint „ha a szaúdi monarchiának lesz több ereje a fennmaradáshoz, akkor a zavargások folyamatát sikerül hatalmas győzelemmé alakítanunk, ha pedig az iráni teokrácia kerekedik felül, az a közel-keleti amerikai befolyás fundamentalista hanyatlását fogja jelenteni”.

Bőven van miért bírálni a szaúdi rendszert. Az országnak egyebek mellett azonnali és gyökeres gazdasági átalakulásra lenne szüksége, az ország fiatal lakosságának 40 százaléka munkanélküli és elégedetlen. Az uralkodócsaládon belül súrlódások keletkeztek, ahogy a vezetők jelenlegi nemzedéke egy újabbnak adja át a helyét. És az amerikai politológus szerint egy zárt rendszerben semmi sem okozhat nagyobb problémákat, mint az elit megosztottsága.

Iránban a vezetésnek 2009-ben rendszerellenes tüntetésekkel kellett szembenéznie, s ilyenek zajlanak napjainkban is, de a perzsa államban az ellenzék megosztott, és rezsim olyan intézményesített hatalmi központokat hozott létre, amelyek rendkívüli módon megnehezítik rezsim „lefejezésének” stratégiáját. „Az al-Szaúdok előbb bukhatnak meg, mint a mullahok és az arab demokráciát követelő, leegyszerűsített felhívásaink felerősítik ezt a lehetőséget” – írja Kaplan.

Szerinte a demokrácia az amerikai identitás meghatározó eleme, ezért hasznára válik, ha minél több demokrácia van a világon. Figyelmeztette azonban a washingtoni döntéshozókat, ne ragadtassák el magukat a nagy történelmi elképzelésektől, és ne felejtsék el az Egyesült Államok szélesebb értelemben vett érdekeit. „Pontosan azért, mert a Közel-Kelet ilyen nagy részét ragadta magával a forrongás, el kell kerülnünk, hogy ebbe belekeveredjünk. Ki kell maradnunk a régió belügyeiből. A puskaporunkat szárazon kell tartanunk az olyan, előttünk álló válságok idejére, amelyek sokkal jelentősebbek a mostaniaknál.” „Ameddig a jelenlegi rezsim fennáll Iránban, az Egyesült Államoknak semmivel sem kell bátorítnia a rijádi tiltakozásokat.”

Kaplan felhívta a figyelmet, hogy az amerikai beavatkozások nagy haszonélvezője az egyre erősödő befolyású Kína. Peking nem a nemzetközi rendszer „felelősségteljes részvényese”, hanem potyautas. Miközben az Egyesült Államok hadat visel Afganisztánban, Kína az ottani ásványi anyagok és ércek biztonságos kiaknázására készül. Miután az amerikai csapatok felszabadították Irakot, a kínai cégek is megkezdhetik az olajkitermelést. A líbiai háború eltereli Amerika figyelmét a csendes-óceáni térség nyugati medencéjéről, a világ gazdaságának és hajózásának központjáról, ahol Kína vezető szerepre tör.

„Valahányszor beavatkozunk valahol, az felgyorsítja Kína felzárkózását hozzánk (Kína vezetői amúgy is kedvelik az obskúrus viszonyokat a nemzetközi kapcsolatokban). Kínának kétségtelenül lesznek majd olyan politikai és gazdasági problémái, amelyek lelassítják a felemelkedését. De sokkal kevesebbet költ arra, hogy kiépítse tengerentúli birodalmát, mint amit mi költünk a miénk fenntartására, beleértve a beavatkozásainkat.”

Kaplan végkövetkeztetése, hogy az Egyesült Államok akkor folytatna igazán realista politikát a Közel-Keleten, ha teljességgel lemondana a morális töltetű narratíváról, és helyette inkább a saját szűken vett érdekeire összpontosítana a térségben. Elismerte ugyanakkor, hogy valamilyen narratívára azért szükség van, mert ennek hiányát egy olyan időszakban, amikor a térség diktátorai és „hasznos” titkosszolgálataik a fennmaradásért küzdenek, azonnal kihasználná az al-Kaida vagy valamilyen más szervezet. Robert D. Kaplan ezért azt javasolta, hogy Washington óvatosan fogalmazza meg mondanivalóját, és a politikai-társadalmi reformra összpontosítson a rendszerváltás helyett.


MTI, Pogár Demeter


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!