rss      tw      fb
Keres

Önmegtartóztatás

A Református egyház és a rendőrség közös szervezésében rendeztek kiállítást Kisvárdán. A Kontrasztkiállításra nem engednek be 14 év alattiakat, de a 14-16 év közötti korosztálynak is csak felnőtt felügyelete mellett ajánlják – mi tagadás, a kiállítás képei, videói valóban megrázóak. A cél éppen ez: a brutális képekkel elriasztani a fiatalokat mindattól, ami károsítja őket. A látogató nyolc tematikusan berendezett termen haladhat végig, amelyekben a multimediális ingereknek köszönhetően, mint a kiállítás honlapján olvasható, „feelinget kapnak” az egyes témákat illetően. Üdvös, hogy a kiállítás szervezői nemcsak a fiataloknak tartanak előadást, hanem a tanároknak, szülőknek is vezetnek szemináriumot arról, hogyan segíthetnek tanítványaiknak, gyerekeiknek.

A sokkolás a rendőrségi ismeretterjesztés bevett módszere, a bűnmegelőzésben, illetve az áldozattá válást megakadályozni szándékozó tájékoztatásban is használják. Mint a kiállítás megnyitását kísérő sajtótájékoztatón Bencze József, országos rendőrfőkapitány elmondta, kinevezése óta fontos törekvése volt az egyházakkal való együttműködés kialakítása – a kiállítás ennek keretében jött létre. S mindennek csaknem maradéktalanul örülhetnénk is. Csaknem.

A kiállítás témáinak egy részét minden magyarázat nélkül jól értjük. Valóban sokkoló, hogy az első intim együttlét során a párok 90 százaléka sehogy sem védekezik, hiszen a középiskolás korú lányok felének van szexuális kapcsolata. A nem kívánt terhesség aránya ebben a korosztályban jóval magasabb, mint a 18 év felettiek esetében. 2007-ben Magyarországon mintegy 44 ezer abortuszt végeztek – ez önmagában is döbbenetesen nagy szám –, ráadásul több mint 10 százalékát középiskolás korúakon. Amellett, hogy nem árt, ha a lányok és a fiúk tudják, mi történik egy ilyen műtét során, s milyen káros hatásai lehetnek – a kiállítás rendezői leginkább ezzel akarják fölhívni a figyelmet a problémára –, itt lenne az ideje elgondolkodni a felvilágosítás tartalmán, módján, hatékonyságán. S azon is,  hogy egyáltalán mennyire lehet sikeres az óvás és figyelmeztetés, ha közben naponta állítanak a tinédzserek elé a siker példaképéül pornósztár és playmate celebeket a főzőműsortól a jópofizó vetélkedőkig mindenhol, s ha magától értetődő, hogy az ismertségnek kötelező vetkőzéssel is együtt kell járnia. Nem vagyok biztos benne, hogy a kiállítás rendezői által javasolt megoldás – önmegtartóztatás a házasság előtt – reális javaslat az abortuszok számának nagyarányú csökkentésére, mindenesetre nem lehet zokon venni, ha a rendezők egy része vallási meggyőződésből ezt tekinti ellenszernek.

Nem szorul magyarázatra, miért kell mielőbb tudatosítani a fiatalokban, milyen következményekhez vezet a drogozás és az alkoholizmus – a statisztikák szerint minden harmadik magyar fiatal elismeri, hogy fogyasztott már valamilyen kábítószert. A kiállítás fölhívja a figyelmet a dohányzás veszélyeire és más kóros viselkedési formákra – játékszenvedély, internetfüggőség, munkamánia, anorexia.

Kifejezetten jólesik látni, hogy a hozzátartozók közötti erőszak is önálló téma, s hogy nemcsak a verés, hanem a lelki és gazdasági erőszak is szerepel a listán. Az általános szokástól eltérően a kiállítás nem sumákolja el, hogy a családon belüli erőszak elszenvedői elsősorban nők, és segít fölismerni az erőszak megjelenési formáit. Óriási előrelépés mindez ahhoz képest, hogy néhány éve a magát keresztényként definiáló párt politikusai még azzal érveltek a családon belüli erőszakról szóló törvény ellen, hogy már maga a kifejezés is értelmezhetetlen, mert a család a szeretet helye, ott eleve nincs helye erőszaknak...

Szintén önálló téma a válás – ebben a sablonos válaszok fölmutatása mintha már nem mutatná azt a “kíméletlen őszinteséget”, amellyel a kiállítás szervezői szerint beszélnünk kell ezekről a témákról. Nagyobb baj ennél, hogy a “család” hagyományos, mindig idealisztikus, de mára végképp életszerűtlen definícióját (“papa, mama, gyerekek”) használja, s ezzel szőnyeg alá söpri a problémákat: „csak” ezt az egységet kell megteremteni, s akkor mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Ez a definíció ráadásul akarva-akaratlanul is frusztrál és kirekeszt. Frusztrál, mert a 19. század protestáns családmodelljének szereteten alapuló szerződése itt – nyilván a korszellem hatására – kiegészül a rózsaszín leányálmokból átvett „az igazira” várással, a „nagy ő” megtalálásának igényével. Frusztrálja mindazokat, akik „képtelenek” voltak megteremteni és/vagy megtartani az ideálisnak, sőt „a” családnak hirdetett konstrukciót, és sajnos kirekeszti a család fogalmából azokat a szülőket, akik esetleg más-más társsal, de közös gyermeküket szeretetben, egymással normálisan együttműködve nevelik, azokat a családokat, amelyekben a gyerek csak egy, de róla odaadással gondoskodó szülőben bízhat, azokat, ahol az édesanya és a nagyszülők, vagy akár csak a nagyszülők vesznek részt a gyerek nevelésében – és még számtalan szeretetközösséget, amely adott esetben ezerszer működőképesebb, emberibb, biztonságot adóbb, mint a megkövetelt alapcsalád lenne. Nem lehet a fejünket a homokba dugva azt mondani, hogy ez a sokféle család mind nincs, mert nem helyes, hogy legyen – életrevalóbb, bátrabb és érzékenyebb hozzáállást mutatna, ha a család fogalmát a valóságnak megfelelően használva kapnának a látogató fiatalok tanácsokat leendő felnőtt életükhöz.

A kiállítás evangelizációs vonulatát méltatlan lenne bírálni, még akkor is, ha a magyar állam rendőrsége a másik szervező a Református egyház mellett. Senkinek nem lehet kifogása az ellen, hogy a kiállítás egyik témája az öngyilkosság, s azoknak a szubkultúráknak az elítélése, amelyek főleg a tinédzserek körében propagálják mindenre jó megoldásként az öngyilkosságot, de legalábbis annak mímelését. Mivel a kiállítás egyházi szervezésben valósult meg, természetes, hogy a szervezők szerint a hiten alapuló élet véd meg a bemutatott veszélyektől.

Van azonban egy téma, amelytől zavarba jöhetünk. A kiállítás ellentétpárokkal dolgozik: családon belüli erőszak helyett a szülők legyenek gyerekeik példaképei, az öngyilkossággal szemben áll az élet értelme, az abortusszal pedig a születés csodája – és a hazaszeretettel a kozmopolitizmus.

És itt bizony megakadunk, mert eleve hogy kerül a fiatalokat súlyosan veszélyeztető kábítószerhasználat, alkoholizmus, diszkóbalesetek, az öngyilkosság kultuszát terjesztő szubkultúrák mellé a kozmopolitizmus? Ha jóhiszeműen közelítem meg, akkor azt mondom, kényszerből. A szervező református közösség a negatív, a veszélyt bemutató témák mellé mindig odatette a veszélyes életmód helyett ajánlott követendő példát is – és amikor a pozitív ellenpárokat nézték végig, akkor Isten és a család közül hiányzott nekik a haza. Csak nekik is észre kellett volna venniük, hogy ez a témakör olyannyira kilóg a többi közül, hogy nehéz lesz másként értelmezni: ez afféle politikai vörös farok. De bárcsak ez lenne a legnagyobb baj.

Önmagában is erősen kérdéses, hogy a „kozmopolitizmus” 1. miért állna szemben a hazaszeretettel (ha másért nem jutna eszünkbe megkérdőjelezni a mondvacsinált oppozíciót, legalább Adyt mindannyian tanultuk az iskolában) 2. miért lenne negatív jelentésű a szó? Egy esetben válik azzá: ha a pozitív hazaszeretet ellenpólusaként használjuk. És kénytelen vagyok leírni, mert ez az igazság: ebben a jelentésben a konnotációja egyszerűen „zsidó”, esetleg „idegenszívű” (ami ebben a diskurzusban ugyanaz). De mielőtt bárki előreszaladna a következtetések levonásával: a kiállítás szervezőinek nem lehetett szándékuk szerint való, hogy ezeket a gyakran használt jelentéseket is beleértsük a kozmopolita szóba. A hazaszeretet egyik mintapéldájaként írják ugyanis a honlapon olvasható háttéranyagban: „akikre már megszületésükkor sárga csillagot varrtak, kiközösítettek, majd minden értéküket elvéve, vagonokba zsúfolva haláltáborokba szállítottak? Hogyan lehetséges, hogy ezek a ...  zsidó vallású magyarok, akiktől elvették fiatalságukat, értékeiket, egészségüket, a háború után sem akartak máshol élni, még akkor sem, ha lehetőségük lett volna rá?”

Ezzel együtt ez a témakör nagyon szerencsétlenre sikeredett. Mert ahogyan minden szándék ellenére sem lehet ma az említett áthallások nélkül érteni a „kozmopolitá”-t, pláne ha kifejezetten a „hazaszeretet” ellentéteként állítják be, nem lehet a mai kontextustól függetlenül olvasni Jászai Marinak a honlapon szereplő írását sem:

„Mibelőlünk magyarokból, 
hát nem veszitek észre, hogy évtizedek óta
próbálják azt kilopni és vele egyetlen erőnket,
a lelkünk önérzetét. Egyforma nemzeti kincsünk
a vagyonunk, az eszünk, a becsületünk, az időnk.
Ezeket a kincseinket lopjuk mi meg
mindennapi apró hazaárulással.”

A „költemény” semmiképpen nem nyújt olyan esztétikai élményt, hogy ne lehetett volna olyat találni helyette, amely kevésbé alkalmas arra, hogy a mai szélsőjobbos politikai diskurzus szavaira ismerjünk benne. Még tovább erősödik a gyanúnk, hogy az egyébként politikamentesen megnézhető kiállításnak ez az egység az ideológiai vörös farka, ha megnézzük a témához besorolt videót: a képek az amerikai partokat mutatják a bevándorló emigránsok szemszögéből, sirályok szállnak a szélben – és bár csak a Kárpátok, s nem határvonalak által kijelölve, de egyértelműen Nagy-Magyarország-asszociációt előhívva tűnik át időnként a térkép. Mindeközben Reményik Sándor 1918 végén írt versét, az Eredj, ha tudsz címűt halljuk. Ez a tartalom ma vagy szinte érthetetlenül távoli – nem tántorognak ma ki a magyarok még az Unió országaiba sem olyan mértékben, ahogyan jósolták a csatlakozás idején, nemhogy Amerikába. Ha viszont ma kell értelmeznünk ezt a tartalmat, akkor sajnos ez is csak az áthallásokkal aktivált szélsőséges „magyarság”-diskurzusban nyer egyáltalán bármi értelmet.

Hogy mindebben mennyi a tényleges szándék, mennyi a figyelmetlenség, mennyi az álhazafias, magyarkodó sablonok gondolkodás nélküli követése, nem tudom. Az értelmező, a kiállításon a veszélyek fölismerését megtanulni akaró közönség szempontjából ez mindegy is: a jelentés nem az, amit valaki mondani akart, a jelentés az, amit értenek belőle.

Ha én országos rendőrfőkapitány lennék, nekem már ez a blokk is elég lett volna, hogy ne adjam a magyar állam rendőrségének címerét a kiállításhoz – és ne jelenjek meg a megnyitón, mert az állam, akár szocialista, akár konzervatív vezetésű, nem vehet részt politikai ideológiák népszerűsítésében. Különösen nem olyan ideológiák terjesztésében, amelyek fenyegetően szoktak föllépni, és a kirekesztésen alapulnak.

Honnan kellett volna tudnia, hogy a sugallt üzenet vállalhatatlan? Elismerem, az ilyen típusú elemzés nem érettségi anyag (sajnos), de az is igaz, hogy azért tud működni a rejtettebb jelentés, mert nem kell tudatosulniuk a hívószavaknak ahhoz, hogy értsük, mit üzennek velük. Tehát értjük, csak nem tudjuk, miért értjük.

De van a kiállításon olyan plakát is – egy egészen biztosan (a kiállítás képei még nem láthatók a neten) –, amelyre minden közszolgának föl kellett volna kapnia a fejét. A képen egy fiatalember látható, valami fehér-fekete állatmintás „szerkóban”, a köldöke táján kivágással, a fején piros kalapka. A felirat pedig: gyökér-telen. Kétség nem férhet hozzá, a plakát a melegek erősen negatívan sztereotipizáló ábrázolása, kétszeresen megbélyegző felirattal: aki meleg, az gyökér, azaz bunkó, és gyökértelen, azaz kozmopolita is.

Kínos, s egyben káros tudatlanság, ha valaki azt hiszi, a szexuális orientáció marketing kérdése, azaz a tárlatlátogató gyerekek majd „elriadnak” tőle, mint az alkoholtól, amikor a szimulációs vezetés során megtapasztalják, milyen részegen vezetni. A látogatók közül a melegek ettől a riogatástól még melegek maradnak, csak megerősödik bennük, hogy életüket hazugságban, boldogtalanul kell eltölteniük, ha nem akarnak ostoba indulatok prédájává válni. A többiek pedig még inkább fölbátorítva gúnyolják, közösítik ki, verik meg – dobálják tojással – azokat, akik pontosan annyit tehetnek arról, hogy melegek, mint a nem melegek arról, hogy ők meg nem azok. Bármi legyen egy egyház vallási megítélése a melegekről, azt egyetlen vallás nevében sem teheti meg senki jelenlegi alkotmányunk szerint, hogy egy kisebbséget megbélyegez. Ez nem illő és üdvös, nem méltó és igazságos. Az pedig végképp védhetetlen, hogy a Magyar Köztársaság rendőrparancsnoka és rendőrsége ezzel bármiféle közösséget vállaljon.

Kár ezért a kiállításért. Olyan témákat mutat be, olyan veszélyekre hívja föl a figyelmet, amelyeket illetően, egy szlogenjüket idézve, valóban „nem maradhatunk némák”. Úgy hírlik, vándorkiállítás is lehet az anyagból, és fontos is lenne, hogy minél többen megismerjék, lássák, megértsék – a nagyobbik részét.

A kiállítás rendezői, keresztény vallásos hátterükkel is kiegyensúlyozottan mutatták be az abortusz esetében a pro choice és pro life szemléletet, a függőség veszélyeit, az alkohol, a drog hatásait. Progresszíven állították össze az anyagot a családon belüli erőszakról. Szociológiai értelemben nem ad ugyan megoldást, de nem bántó a családos életre vonatkozó javaslatuk. Minimális erőfeszítés kellett volna ahhoz, hogy ne aggassanak a kiállításra politikai vörös farkat. Sokkal kevesebb önmegtartóztatás is elég lett volna ehhez, mint amennyit a fiataloktól elvárnak. Vajon akkor sikerült volna, ha nem csak napokra lennénk a választási kampány hivatalos kezdetétől?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!