„Érdemes volt?”
- Részletek
- 2011. április 05. kedd, 04:27
- Litván Györgyné
Litván Györgyné írása és részlet Lőcsei Pál könyvéből
Litván Györgyné: Érdemes volt?
A Nagy Imre Alapítvány adta ki, a Gondolat Kiadóval közösen, Lőcsei Pál összegyűjtött írásainak Kende Éva által válogatott és szerkesztett kötetét. Lőcsei 2007-ben bekövetkezett haláláig az ötvenhat utáni megtorlás idején nem kivégzett és nem külföldre menekült „nagyimrések” utolsó túlélőinek egyike volt. Manapság, amikor a közvélemény előtt úgyszólván már csak Wittner Mária jelenik meg mint az 1956-os forradalom szimbolikus alakja, fontos tény, hogy e könyv révén érzékelhetővé válik egy másik ötvenhatos hagyomány, amely több mint fél évszázad múltán elhalványulni látszik – amiben nem kis szerepet játszott a történelmi (s világtörténeti jelentőségű) esemény arcátlan politikai kisajátításának kísérlete.
Az ötvenhatos hagyományt persze sokféleképpen lehet értelmezni. Ma már közhelyszámba megy, hogy sokféle ötvenhat volt, azaz a forradalom a benne részt vevő különböző embercsoportok, társadalmi rétegek számára más-mást jelentett már akkor is – és kivált utólag. Lőcsei Pál a forradalom előkészítésében tagadhatatlanul döntő szerepet játszó – és a mai liberálisokhoz talán legközelebb álló – áramlat, a Nagy Imrét támogató és bátorító úgynevezett revizionista (a későbbi belügyes szóhasználat szerint „nacionalista kommunista”) csoport fontos, belső tagja volt.
A békéscsabai zsidó kispolgári családból származó Lőcseinek kora ifjúságától kezdve egyik legjellemzőbb tulajdonsága az igazságérzet és a szenvedőkkel való együttérzés volt. Ez vezette őt önként vállalt sorsként a gimnázium padjából az ifjúmunkások közé, majd a második világháború alatt az ellenállók soraiba. A felszabaduláskor (számára, mint antifasiszta ellenálló és mint élet-halálra üldözött zsidó számára, ez valóban felszabadulás volt) alig huszonhárom éves fiatalember a kommunizmust hitte a szabad és igazságos társadalom megvalósítására képes eszmerendszernek. Hamarosan újságíró lett, előbb a megyei lapnál, majd a Szabad Népnél. Mihelyt azonban szertefoszlott a csalóka ábrándkép, Lőcsei kérlelhetetlenül szembe fordult az őt is megtévesztő, az országot válságba sodró eszmerendszerrel és az ezt képviselő párttal. Az ő számára a az 1956-os népmegmozdulás fő célja a szabadság és a nemzeti függetlenség, a társadalmi igazságosság kivívása volt.
A kötetben olvasható önéletrajzi jellegű és más írásai felrajzolják ezt a folyamatot. Lőcsei egész további élete – 1954–1956-os szerepe, forradalom alatti tevékenysége, a megtorlás idején elszenvedett hosszú börtönbüntetés, majd az utána megélt négy és fél évtized – mutatja, milyen elszántan, bátran, megalkuvás nélkül törekedett – a néhány évnyi eltévelyedés után – ifjúkori eszméinek érvényesítésére.
A kötetben közölt (jelentős számban eddig publikálatlan) írásokból, dokumentumokból, interjúkból kirajzolódik egy valóban egy tömbből faragott ember (Rainer János szavai a Mozgó Világban megjelent recenziójában) egyénisége és tiszteletre méltó életútja. A forradalom alatti és a forradalomról szóló írásaiból kiviláglik, hogy az eszményekhez való hűség nem jelentett kritikátlanságot, még a nagyon tisztelt Nagy Imrével szemben sem. A durva megtöretési kísérlet – az egyszemélyes perben, „a népi demokratikus rend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése” vádpontja alapján „kapott” nyolc évi börtönbüntetés –, majd az öt és fél év utáni, harmadolással történt szabadulást követő további diszkrimináció sem tudta őt eltéríteni attól az életúttól, amely semmi más kompenzációt, csak erkölcsi, lelki elégtételt adhatott. Voltak ugyan részleges elégtételek: az 56-os emlékmű felavatása Párizsban 1988-ban – „az emlékezés győzelme”, Lőcsei Pál ott tartott ünnepi beszédének szavaival élve, majd a több mint százezres tömeg az ötvenhatos mártírok 1989-es újratemetésén –, de az igazság és a szabadság birodalmának végérvényes eljövetelét illetően nem voltak illúziói (miként ezt a kötetben olvasható 1989 utáni interjúi és írásai mutatják). De – azt hiszem – élete végéig vallotta, amit kimondott nyomban a forradalom leverése után született, most először kinyomtatott írásában: érdemes volt! Minden szenvedés, áldozat, reményt vesztettség ellenére: érdemes volt.
És ez az, ami sugárzik a könyvből, s ami miatt a szabadság mai híveinek, az ötvenhatos alapeszmék mai képviselőinek jó, tanulságos és felemelő ezeknek az írásoknak olvasása.
Részlet Lőcsei Pál Egy élet szilánkjai című könyvéből
„Az emberpusztításban és emberkínzásban fáradhatatlan 20. századi európai és magyar történelem, végső búcsúja előtt, olyan elégtételeket adott hosszú időn át rabságban tartott társadalmunknak, melyek elválaszthatatlanul összeforrottak személyes ügyeimmel. 1988-ban életemben először átléphettem hazám nyugati határát, és közreműködhettem egy párja nincs párizsi ünnepségen, amelyet az ötvenhatos forradalom temetetlen mártírjainak rendeztek Père Lachaise-i jelképes síremlékük felavatása alkalmából. Egy év múlva a Rákoskeresztúri Temető 301-es és 300-as parcelláin valóságos végtisztességet adhattunk mindazoknak, akiket egy évvel korábban francia földön szimbolikusan temettünk. Néhány hónappal később a legmagasabb rangú politikai terrorbíróságnak azt az ítéletét is megsemmisítették, amely engem 1958. május 14-én szigorúan titkos perben nyolc évi börtönnel sújtott ’a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló tevékenység’ címén. Majd 1990. májusában az újonnan választott országgyűlés megindult lélekkel tisztelgett 1956. emléke előtt és nemzeti ünnepnappá nyilvánította október 23-át.
És számomra örvendetes fejleménnyel szolgált a most folyó 1991-es esztendő is: végre módomban áll tanulmányozni csaknem 16 hónapig tartó vizsgálati fogságom iratanyagát. Az igazi bűnösök titkait rejtő rendőrségi és bírósági anyagok hozzáférhetőségének kevesen örülhetnek. A diktatúra minapi terrorszervezetének alkalmazottai közül valószínűleg senki. A terrorszervezet üldözöttei közül pedig azok, akik velem együtt kitartóan remélték, hogy ezeket az iratokat senkinek sem sikerül örök időkre elrejteni az igazságkereső szemek elől. Persze, egy bukott rendőrállam irathagyatéka legjobb esetben sem okozhat maradéktalan örömet a szabaddá vált üldözöttnek. A reám és ügyemre vonatkozó tanúvallomások, tárgyi bizonyítékok és rendőrnyomozói iratok jelentékeny hányadát eltüntették vagy megsemmisítették, némelykor pedig még az iratcsonkítástól sem riadtak vissza.
Mindezek ellenére a hozzáférhető, csaknem félezer oldalt kitevő iratanyag világosan értelmezhető, hiteles képet ad arról a küzdelemről, amelyet ügyem ’operatív vizsgálatának’ izolált magányban, jogvédelem nélkül eltöltött 473 napja alatt vívtam a szovjet felügyelettel összetákolt terrorállam vallatóival, ügyészeivel, fogláraival és más – foglalkozási inkognitójukat megőrző – funkcionáriusaival.
E küzdelem céljai kezdettől fogva világosan állottak előttem. Hűnek maradni meggyőződésemhez, megőrizni erkölcsi függetlenségemet, egyeztetni létérdekeimet becsületem épségének megóvásával. E célok eleve meghatározták erkölcsi normáimat: 1. Titokként őrizni minden olyan adatot, tényt, információt, amely a kádárista önkényuralom nyomozó és törvénykező szervezetei kezében ’jogforrásként’, ’törvényes indokként’ szolgálhat egy másik vétlen ember letartóztatására, perbe fogására, bebörtönzésére, akár halálos ítéltének kimondására. 2. Minden lehetséges módon akadályozni, hogy a ’jogrend’ és az ’igazságszolgáltatás’ megtévesztő kulisszáit építsék a sorozatban folytatott terrorperek elé, melyekkel a törvénytelen hatalomnak kettős célja volt: leszámolni politikai ellenfeleivel és rettegésben tartani a szabadságától újból megfosztott nemzetet. 3. Tudatosan és kitartóan ellenállni a ’kalács és korbács dialektikáján’ alapuló kísérleteknek, melyekkel a nyomozó szervek engem, a vizsgálati foglyot valamiféle partneri szerepre próbáltak szorítani, s ezzel ördögi gépezetük alkatrészévé alacsonyítani.
Hogy fenti céljaimat és normáimat milyen sikerrel tudtam – s mikor, miért nem tudtam – követni, annak tárgyilagos megítélése nem reám tartozik. Valami csekélységet azonban – hiúságom szomját oltandó – mégis ide jegyeznék teljesítményemből. Sem a terrorperemet megelőző 473 napos ’operatív vizsgálat’ alatt, sem a jogerős ítéletem kimondását követően újrakezdett és mintegy 60 napon át folytatott inkvizíció során egyetlen olyan vallomást nem tudtak kicsikarni tőlem, amely a rendőri-ügyészi-bírói szervezet számára kívánatossá tette volna tanúkénti megidézésemet bárkinek – de főként azoknak – a perében, akikhez 1954–56-ból közös ellenzéki, 1956–57-ből közös forradalmi cselekmények szálai fűztek.
Nagyon nehéz, testet-lelket nyüvő, folytonos készenlétet követelő küzdelem volt ez. A forradalmat megbosszuló terrorállam velem szemben az emberi méltóságtudat, a szellemi akaraterő és az igazságba vetett hit megtörésének olyan ’szelídített’ eszközeit és módszereit alkalmazta, mint a magánzárkában való szigorú elkülönítés, a megszégyenítő szidalmazás, az olvasás lehetőségének elvonása, a rendszeres éjszakai nyugtalanítás a zárka szüntelen megvilágításával és a pihenni tért foglyot álmából felriasztó zajkeltéssel (kopogás, dörömbölés a zárkaajtón).
Az egyenlőtlen küzdelmet vállaló, kapitulálni nem hajlandó vizsgálati fogoly szenvedését és keserűségét tetemesen növelték az ember erkölcsi gyengeségeit kihasználó vallatási manőverek, melyeknek alkalmazásával a rokon helyzetű és rokon érdekű letartóztatottakat, valamint a bent lévő és szabadlábon hagyott küzdőtársakat sokszor és sikeresen játszották ki egymás ellen. Mindmáig összeszorul a szívem, ha 1957 kora őszének arra a napjára emlékezem, amikor legbrutálisabb vallatóm gúnyos megjegyzések kíséretében elolvastatott velem egy újságcikket, melyben az élő magyar irodalom csaknem valamennyi nagysága erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a ’magyar ügyet’, vagyis Magyarország elárult és eltaposott függetlenségének és nemzeti önrendelkezésének ügyét a legszélesebb nemzetközi fórumon, az ENSZ közgyűlésén napirendre tűzzék. Az egymást két-három hónaponként váltogató vallatóim letartóztatásom napjától, vagyis 1957. január 20-tól politikai terrorperem kezdetéig, 1958. május 7-ig százharminckétszer rendeltek magukhoz. E ’kihallgatások’ sokszor az ellenállás felőrlését célzó, néhány másodpercnyi szóváltásból állottak: ’Mondja csak, mikor fog végre észre térni?’ ’Eddig is az eszemnél voltam, s most is ott vagyok.’ – ’Kaphat könyvet, ha változtat a magatartásán.’ ’Köszönöm, inkább lemondok az olvasásról.’ – ’Felesége levelét itt őrzöm a páncélszekrényben. Csak magán múlik, mikor kapja kézhez.’ ’Majd ha ideadja, elolvasom.’ – ’Megpuhult már, Lőcsei, vagy folytassuk a magánzárkát?’ ’Ezt önnek kell tudni, ez az ön mestersége.’
Jóval keményebb összecsapásokra került sor azokon a kihallgatásokon, melyeknek jegyzőkönyvét – saját kezű feljegyzései alapján – mindig a nyomozó rendőrtiszt fogalmazta. Ezek aláírását bizonyos ideig sorozatosan megtagadtam. Később – itt és most nem részletezhető okokból – hajlandó voltam saját tevékenységemről jegyzőkönyvi vallomást tenni, messzemenően ügyelve arra, hogy se letartóztatott, se szabadlábon élő barátaimról, küzdőtársaimról egyetlen terhelő, inkriminálható szó el ne hangozzék. A bajtársi szolidaritás persze némelykor bizonyos tények és viszonylatok közlését – nem pedig eltitkolását – követelte. Így például Nagy Imre politikai befolyásolására tett kísérleteim elhallgatása – a kádárista terrorrendszer rendőri, ügyészi és bírói megítélésében – Nagy Imre számára enyhítő, számomra viszont súlyosbító körülmény elhallgatását jelentette volna.
Megújuló konfliktusforrás volt vizsgálati fogságom idején politikai terminológiámhoz való ragaszkodásom. Kihallgatásaim során ’56-os forradalomról és nem ’ellenforradalomról’, szovjet intervencióról és nem ’testvéri, internacionalista segélynyújtásról’ beszéltem. Mivel a kihallgatók kérdéseire adott válaszaim valósághű rögzítéséhez erőmhöz és lehetőségeimhez képest ragaszkodtam, agresszív légkörű kihallgatásokon a megalázásomra szánt sértések és szidalmak egész sorát kellett elviselnem, amíg egy-egy jegyzőkönyv számomra elfogadható és aláírható változata elkészült…”