Győzött Orbán, győzött az önámítás

Tegnap gyors egymásutánban két párt állította önmagáról, hogy soha nem látott tüneményként van jelen a magyar politika, sőt, az egész magyar történelem egén. Mind a Fidesz ötvenhárom százalékos győzelme, mind pedig a Jobbik tizenhét százaléka egy soha nem tapasztalt, robbanásszerű áttörést jelent.

Igaz, ezt a fenoménszerű megjelenést egymástól eltérő módon érték el. Orbán pártját az iránta és az ügy iránt elkötelezett emberek szolidaritása, buzgó együttműködése emelte föl ezekbe a magasságokba. „Mi a hűség emberei vagyunk!” – mondta, amikor arról beszélt, hogy élete legnagyobb feladata előtt áll, és ez ügyben van kikre támaszkodnia.  „A hűség emberei” – ha a kifejezés ószövetségbeli jelentésével élünk (s miért ne élnénk, egy olyan személy esetében, akinek „küldetése van”?) – azt jelenti, hogy Isten intézői. Sáfárok, akikre Isten fontos dolgokat bízott. Bár ez esetben valószínűleg pontosabb, ha fordított szórendben fogalmazunk: Isten bízott rájuk fontos dolgokat, és nem más, mondjuk például a választópolgárok összessége.

És valóban: Orbán egyetlen mondatában sem hivatkozott sem jobboldalra, sem konzervativizmusra, ezeket a fogalmakat a választás éjszakáján ki sem ejtette a száján. Ahogyan a „párt” szót sem hallhattuk tőle. Politikai irányzatként egy pillanatig sem határozta meg önmagukat, annál inkább a nép összeolvadt, spirituális és morális egységének kifejezőjeként – lásd Mussolini állameszményét is. Orbán a hűség embereivel maximálisan eggyé vált hatalmas feladatának vállalásában, s mint majd látni fogjuk, egyúttal a nemzeti egységet is létrehozta. „Még soha ennyien nem dolgoztak, szorítottak”, és – amire a Vörösmarty téren összegyűlt tömegtől a legnagyobb tapsot kapta – „imádkoztak egy győzelemért”. A jelszó tehát náluk az ora et labora – az ő személyükben mintha szerzetesek léptek volna be a játéktérbe.

A másik pártnál, a Jobbiknál azonban a szembeszállás játszotta a legnagyobb szerepet: náluk az „ellenszél” illetve a „rágalomhadjárat” volt olyan mértékű, amilyet mi még úgymond sohasem láttunk. Ráadásul azok is ők voltak, akik „végleg eltakarították a rendszerváltás két torzszülöttjét, az MDF-et és az SZDSZ-t”; ez kifejezetten az ő tevékenységüknek köszönhető – személyükben tehát kérlelhetetlen harcosok ugrottak be a pástra.

Kérdés, hogy a szerzetes és a harcos – a két alak Mussolininél még egységben volt – hogyan fog majd megküzdeni egymással. Különösen nagy kérdés ez annak fényében, hogy a győztes párt a legkevésbé sem a demokratikus értékek hangoztatásával szállt szembe a riválisával – pontosabban sehogyan se szállt szembe vele –, hanem pusztán ugyanannak a totalitárius víziónak a jegyében, amellyel mindenki mást is eltüntetett a képből.

A Fidesz ötvenhárom százalékos győzelme az Orbán-beszédben egyértelműen azt jelentette: ez abszolút győzelem, mindenki minket akar. Az a negyvenhét százalék is, amelyik nem ránk szavazott. „Soha nem volt még ilyen elsöprő és egyértelmű győzelem” – mondta Orbán (nota bene 1994-ben pontosan ennyivel, 53 százalékkal nyert a befutó, történetesen az MSZP), „de a győzelem nem a Fideszé, hanem önöké, Magyarországé! A magyar polgárok elkezdtek írni egy történelmi mondatot, felemelték a fejüket, és ítéletet mondtak a kormány és egy kudarcot vallott korszak felett. Magyarország egységes, igenis van erő, amely nagy dolgokra képes (…) Ismét jó magyarnak lenni, az ország felemelt fejjel tér vissza a történelem főutcájára” – harsogta a pártvezér a téren.

Ismét jó magyarnak lenni? Ki mondja itt most ezt, és kinek?!

Ha létezik ország, ahol az emberek többsége azt állítja, hogy itt neki nagyon rossz élni, az Magyarország, és ez az érzet független attól, hogy milyen kormány van éppen hatalmon.  A rossz közérzet előidézéséhez kétségkívül hozzájárult rengeteg kormányzati tehetetlenkedés és gyalázatos működés, viselkedés is. A rossz közérzet valódi okai azonban ennél jóval sokrétűbbek és terebélyesebbek. Ott vannak köztük a hamis illúziók, melyeket 89-ben, a szabadság mámorában az egész ország táplált. És nemcsak a jólétet, de a demokratikus berendezkedés szépségeit illetően is – illúziót tehát szinte minden réteg vesztett. Az okok között első helyen áll, hogy ezek az illúziók illúzióknak bizonyultak. De ott van az is, hogy az emberek többsége számára eleve átláthatatlan, érthetetlen a demokratikus intézményrendszer működése, hiszen a részmechanizmusait a saját életében nem gyakorolta. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy az érdekeit védje vagy hogy egyenrangú félként egyezséget kössön. Begyakorolni azt szokta, hogy miként kell kijátszani vagy kiszolgálni a másik felet, túlélni a helyzetet, amibe belekerült. És ott van az is, hogy aránytalanul sok területen kellett megrendülnie a bizalomnak: a rendőrségtől kezdve a bíróságon-ügyészségen át a sajtóig vagy az egyházakig tucatnyi intézménynél szűnt meg annak lehetősége, hogy bármi is fellebbezhetetlen viszonyítási pontként működjék ezek körül.

Mindezekhez képest juttattak most aránytalanul nagy győzelemhez nagyon sokan egy pártot, amely ismét csak és kizárólag egy újabb illúziót kínált nekik, de semmi konkrétumot. Csakis annak az illúzióját, hogy miközben legyőzik a démonivá növesztett ellenfelet, a nem létező totális csődöt, aközben a nemzeti identitás nagy, közös átélése lesz az, ami mindent megold. Ez lesz a legerősebb eszköz ahhoz, hogy mindenki kárpótlást, elégtételt nyerjen, hogy értse és használja a demokratikus rendszert, hogy reflexeivé tegye a mechanizmusait, és garantálja az elvileg független intézmények valódi függetlenségét.

Ezt a pártot tömegek önámítása emelte most magasra. És eléjük áll most ki ez a párt azzal, hogy az ő győzelmétől lesz itt jó magyarnak lenni. Különös tekintettel azokra, akik nem rájuk szavaztak (negyvenhét százalék – majdnem a fele), és akik közül sokakat kifejezetten ki is szoktak rekeszteni – prolikként, zsidókként, cigányokként, liberálisokként, baloldaliakként, ateistákként – ugyanezen párt szószólói. Nekik ez a győzelem hogyan fogja elhozni azt, hogy „ismét jó magyarnak lenni”?  Sehogy – mindez szintén önámítás, csakhogy most egy párté.

Amit persze fenntartással kell néznünk, hiszen mi is sejtjük, hogy ennek jó része pusztán retorika. Ám annál rosszabb. Hiszen Orbán azt akarja, hogy az emberek higgyenek neki, és az emberek, lám, már hittek is. Ettől kezdve a játék kiszámíthatatlan, csak egy biztos: valaki egyszer azt a bizonyos megkezdett mondatot is komolyan fogja venni, és úgy be fogja fejezni, hogy attól koldulunk, mindannyian.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

лучшие фирмы ноутбуковброкерские компании россииканалы в зубе