Önmagát gyengítő jogállam

• Nyomtatás

Részletek

FLECK ZOLTÁN

2009. november 10. kedd, 13:30

Élet és Irodalom

Nem érdemes a weimari demokrácia bukásának történelmi példáját túlértelmezni, nyilvánvalóan számottevő és lényeges tényezőkben különbség mutatkozik az 1920-as évek Németországa és a mai Magyarország között. Egy vonatkozásban azonban a hazai alkotmányosság válsága kétségtelen: az állam hatalmi intézményeinek elkötelezettsége a jogállami elvek iránt instabil.

Belső gyengeség

A rendszerváltás két évtizede alatt a közhatalom gyakorlóinak demokratikus reflexei, az intézmények belső alkotmányossága nem látszik fejlődni. A Magyar Köztársaság ebben az értelemben soha nem is volt erős. Igazolódott azok pesszimizmusa, akik a posztkommunista demokratizálódás sikerét azért tekintették kétségesnek, mert e demokratikus reflexek és belső alkotmányosság csak több emberöltőnyi idő alatt képesek kialakulni. A weimari parlamentarizmus sorsáról szóló történeti irodalom részletesen beszámol arról, hogy a császárnak felesküdött bírói kar a köztársaság rövid időszaka alatt ellenségesen viszonyult a parlamentarizmushoz. A veszekedő pártok, az utcai agresszió, a gazdasági válság kezelésére való képtelenség súlyosbította az alkotmányosság értékeinek elsüllyedését. Az is ismert, hogy a német bíróságok a bírói kar ideológiai elfogultságainak megfelelően ítélték meg a súlyos politikai viták és erőszakos események pulpitus elé utalt eseteit. Végeredményben folyamatosan legitimálták a szélsőjobboldali mozgalmakat és erőszakot a konzervatív politikai erők egyenlő távolságtartást célzó szándékai ellenére. A látszat ellenére a mostani hazai bajok más természetűek, nem elsősorban a jogalkalmazó ideológiai elfogultága a probléma. De nem állítható az sem, hogy ilyen elfogultság nem létezik.

A posztkommunista államok bíróságaival kapcsolatban a jogtudomány technicista pozitivizmust, szövegközpontúságot, az alkotmányok értelmezésétől való elzárkózást tekinti az alkotmányosság megszilárdulását akadályozó jelentős tényezőnek. Persze sok baj van a függetlenség, politikamentesség és pártatlanság alapvető elveinek érvényesülésével, mert ameddig a szervezet képtelen az átláthatóság minimumait biztosítani, addig a demokratikus közvélemény nem hiheti el a jogállami elveknek megfelelő működést. A jogállam nem ígéreteken alapul. Ameddig nem biztosított a jogalkalmazó személyzet objektív, meritokratikus elveknek megfelelő kiválasztása, addig véletlenszerű a befolyásolástól való mentesség, mert a szakmai gyengeség és ebből következő bizonytalanság kedvező feltétel a különböző befolyásolások számára. A közvélemény pedig joggal kételkedik a pártatlanságban. Az átláthatóság bizalmi garancia és ellenőrzési eszköz. De a szervezeti anomáliák jogállamot gyengítő hatásai mellett, azokkal szoros összefüggésben a joggyakorlat természete is alkalmat ad aggodalomra. Nem jár messze az igazságtól, aki azt feltételezi, hogy a gyűlöletbeszéd, az ebből is származó közéleti erőszak és végül a súlyos fizikai erőszak terjedésében a jogalkalmazó felelőssége is megállapítható. Csakhogy nem egyszerűen arról van szó, hogy a bírói gyakorlat, támaszkodva az Alkotmánybíróság szólásszabadsággal kapcsolatos döntéseire, társadalmilag diszfunkcionálissá váló szabadság-pártiságában nem hajlandó elvein túllépni. A jogalkalmazói jogértelmezés nem barátja a vélemények szabadságának. Hogy képtelen megfelelő válaszokat adni az erőszak növekedésére, bizonytalanságából és örökölt szöveg-központúságából fakad, erre rakódhat esetenként az ideológiai elfogultság. A jelenlegi gyakorlat szerint egy sikkasztásért előzetesben ülő közszereplőről a becsületsértés vádjának kockáztatása nélkül nem állítható, hogy gazember, miközben országos napilapok és televízió-csatornák ontják a súlyosan méltóságsértő szövegeket és uszítást. Egy egyenruhában masírozó, fajvédő célokat hirdető szervezet vezetőjéről nem állítható, hogy náci, miközben az így védelemben részesített, egyelőre csak verbálisan, állampolgárok jól körülhatárolható csoportjait fosztja meg emberi minőségüktől. Az ügyészség vádat emel egy megyei bíróság alkalmatlan elnökét leleplező cikk szerzője ellen, mert a szerző olyan látszatot keltett, mintha egy megyei bírósági elnök a megye bíróságain történtekért felelős lenne. Aztán a bíróság az újságíró objektív büntetőjogi felelősségéből kiindulva meg is állapítja a bűnösséget egy tévesen közölt adat miatt. A joggyakorlat nem a szólás szabadságának pártján áll, csak képtelen a jogállami elveknek megfelelő jogértelmezésre.

Modern kihívások

Miközben mi a kommunista hatalomgyakorlás maradványait számoljuk fel, a modern jogrendszerek jelentős változásokon estek át. A modern államok hosszú első korszakában a jogrendszerek jellegadó logikája a formális racionalitás volt, amelyet később a jóléti államok materiális, a társadalom jólétét garantálni igyekvő szabályozása egészített ki. A II. világháború utáni jóléti államok a szociális jogosultságok alkotmányokba és törvényekbe foglalásával válaszoltak a rideg jogi logika káros következményeire. Az állammal szembeni szociális elvárások jogi hivatkozásokkal erősödtek. De ez a kombináció sem változtatott a jog működésének belső merevségén, szabálykötöttségén. Az elmúlt évtizedekben azonban a bürokratikus rigiditást, legalizmust egy új jogi racionalitás váltotta fel, amelyet többen processzuális vagy eljárási racionalitásnak neveznek. A jogalkalmazásban nagyobb teret kapnak az informális, reflexív megoldások, a mediáció, a nyitottabb tárgyalás, a felek aktivitása és ennek megfelelően a társadalmi igényekre való reagálás képessége. Olyan jogrendszerekben, ahol korábban sem volt ismeretlen a jogalkalmazó közvetítői szerepfelfogása, ez az új racionalitás nem ejti kétségbe és nem szorítja védekező pozícióba a jogalkalmazó hivatásrendeket. Olyan államokban viszont, ahol egy autoriter jogi kultúra határozza meg a szerepeket, idegenül hat, hogy az igazságot nem a bíró birtokolja, hanem a perben a felek aktivitásának hatására együtt hozzák létre. A bíró ebben a régióban a szó etimológiájának és a megnevezésnek megfelelő, korsza­ko­kon átívelő hagyományok által támogatottan a hatalom és az igazság birtokosa, hatalommal és igazsággal bíró. Miközben valójában a politikai és egyéb hatalmak kiszolgáltatottja. Ez a hagyomány akadályozza az új jogi racionalitás érvényesülését.

Pedig e kultúraváltásnak az európai jog­rendhez való csatlakozással erős moti­vá­ciója jelent meg. Az európai jog ugyanis sajátos minőségekkel bír. A nemzetál­la­mokra jellemző, a nemzeti szuverenitáshoz kötött, formális jog helyett, amelyet egyértelmű demokratikus legitimáció támogat, egy tényleges politikai közösséget nélkülöző, pro­cesszuá­lis természetű jog veszi át a normaképzés szerepét. Ezt az új európai jogot nem a hagyományos szuverének hozzák létre, a normaképzés központjaivá a jog­gyakorlat szakemberei váltak. Ezt a klasszikus legalizmustól megfosztott kö­zös európai alkotmányosságot a bírói döntések definiálják. A nemzetállamok jogi elitjei alkalmazni és egyben al­kot­ni kényszerülnek egy olyan norma­rend­szert, amely nem uralkodói paran­csok­ból áll, hanem esetjogi természetű.

Védekezés a kihívásokkal szemben

A kontinensen máshol is érzékelhető a bírói szerepmódosulással szembeni védekezés, de azokban a jogrendszerekben hoz létre ez a változás feldolgozhatatlan szemléleti, kulturális sokkot, ahol kizárólag az autoriter jogi kultúra hagyománya él. Az ilyen hagyományú jogalkalmazói rendszerekben, és a posztkommunista régió kétség kívül ide tartozik, az európai bíróságok ítéletei csak nagyon ritkán és formálisan kerülnek az értelmezésbe, hasonlóan az alkotmánybíróságok döntései és még inkább az alkotmány szabályai. Egyértelmű jogszabály vagy konkrét felsőbírósági utasítás hatásával bíró iránymutatás vezetheti csak az ilyen bíró kezét, magától nem bátorodhat elvi hatású értelmezésre, precedens előállítására, sőt az európai bíróságok döntéseinek ügydöntő hatású értelmezésére sem. A magyar igazságszolgáltatási szervezet nem is segíti elő, hogy ilyen jogalkalmazó a közeljövőben meghatározó erőt képviseljen. Szokásos a jogalkotás minőségét vagy a joghézagokat, esetleg a túl gyors változtatásokat bírálni, egyre gyakrabban fordul elő, hogy a felsőbíróságok a jogalkotás folyamatait szeretnék befolyásolni. De nem az eseti jogfejlesztés útján, hanem a jogalkotás folyamataiban való lobbitevékenység ellenőrizetlen csatornáin. Jellemző, hogy a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke most is, korábban még hivatalában is, állásfoglalást, egyértelmű határozatot vár a gyűlöletbeszéd kezelését elősegítendő, ha a jogalkotó nem tud, akkor az Alkotmánybíróságtól. Beadványát az Alkotmánybíróság sokáig nem tárgyalta, ha valaki veszi a fáradtságot, és előveszi a beadvány szövegét, akkor világosság válhat, hogy valószínűleg azért, mert alkalmatlan.^* Miközben minden jogi eszköz rendelkezésre áll a megfelelő értelmezésre, csak éppen néhány rendszerváltás előtti legfelsőbb bírósági állásfoglalás akadályozza az alkotmánynak megfelelő értelmezést. Egy idejétmúlt és formálisan nem kötelező szöveg nagyobb erővel bír, mint az alkotmány és a strasbourgi gyakorlat, mert megfelelően konkrét, egyértelmű és nem igényel különösebb képességeket. A régi módon lehet kezelni őket, csak közben megváltoztak az igények, a közös európai joghoz való tartozás átírja a bírói szerepeket. Ezt a kulturális változást még kevesen képesek követni, aki megteszi, szervezeti szankcióknak teszi ki magát.

E kulturális természetű lemaradásnak súlyos társadalmi következményei vannak az országon belül is. A bizonytalan jogalkalmazó a politika eszközévé válik. A véleménynyilvánítás szabadságának értelmezési bizonytalanságai kitermelték a stratégiai pereskedőt, a bíróságot használó gátlástalan közszereplőt, sőt a bíróságtól a kritikákkal szemben védelmet kérő közhatalmi intézmény abszurditását. Az elavult szabályokhoz és rutinokhoz vagy a jogszabály betűjéhez ragaszkodó joggyakorlat fenyegeti az eseményekről tárgyszerűen beszámoló újságírót, védelmezi a diktatúra ügynökeit, és közben politikai eszközzé silányítja a bírósági döntéseket.

Az alkalmatlan szervezet és az autoriter jogalkalmazói reflexek a társadalmi változásokra érzéketlenné tesznek. Egy 1994-ben a Bírósági Határozatok­ba szerkesztett legfelsőbb bírósági döntés a szervezett, csoportos szkin­hed­támadás esetén sem látta megállapíthatónak a rasszista indítékot, így azóta sem nagyon próbálkozik ezzel senki. Hasonló a rendőrség és az ügyészség viszonya is a rasszizmus érzékelésében: 2007-ben például harmincnégy feljelentés érkezett közösség elleni izgatás miatt, és egy vádemelés történt. A faji indíttatású bűncselekmények a hatóságok számára jobbára láthatatlanok, a nyílt rasszista uszítás is. Pedig a fejlett jogrendszerekben arról van vita, hogy miként ítéljék meg a gyűlöletbeszédet, de arról nincs, hogy az államoknak kötelességük a gyűlölet-bűncselekmények szigorú megítélése és kiemelten hatékony visszaszorítása. Egy rendszerváltás előtti legfelsőbb bírósági kollégiumi állásfoglalás értelmezi úgy a hatályos polgári törvénykönyvet, hogy kizárja az egyéni perlés lehetőségét a társadalmi csoportokat ért emberi méltóságot sértő szöveg esetén. Nem lenne szükség egyébre, mint a jogalkalmazó helyes jogértelmezésére, a társadalmi jelenségek érzékeny befogadására és az elavult parancsok figyelmen kívül hagyására. A kontinentális jogalkalmazó hagyományosan nehezen mond ellent a felettes hatóságoknak, ez a képlet azonban változóban van, az európai államok bíróságai maguk is alkotói a közös jognak. Erről a kulturális változásról maradunk éppen le, és ugyanez a lemaradás okozza az erőszak kezeletlenségét. Végső soron a bíróságok társadalmi irrelevanciáját.

Végzetes következmények

A politikai eszközzé válás és a társadalmi bizalomvesztést okozó érzéketlenség mellett a posztkommunista bírói kart a kulturális változásból való kimaradás további veszélyekkel fenyegeti. Az erősödő erőszak, pontosabban annak percepciója, politikai képei és ideológiai használata, a morális pánikra építő autoriter politikai szándékok képesek kihasználni a jogalkalmazó gyengeségeit és a rendteremtés eszközeként a bűnözés elleni háború eszköztárának bevetésével a bírói értelmezői hatalom klasszikus területeit is minimalizálni. A szigorító büntetőjog, a zéró tolerancia – miközben alacsony státusú társadalmi csoportokat kriminalizál és ezzel mélyíti a szakadékokat – a bírói döntéshozást is korlátozza. A jogállam által magukra hagyott társadalmi csoportok e visszalépés közvetlen vesztesei. Ilyen klasszikus eszköz a már fel is merült (pontosabban a Wikipédián megtalált információk alapján törvényjavaslattá vált) amerikai „három csapás", amely egyszerűen megvonja a bíró mérlegelési lehetőségeinek jelentős részét a büntetés kiszabásában. Ez az út lehetetlenné teszi a jogalkalmazói szerepek evolúcióját, az európai alkotmányos büntetőjog és az aktív bírói alkotmányértelmezés, a jogalakítói szerep kialakulását fojtja meg, mielőtt az lábra kaphatna.

Gyenge civil társadalom mellett az alapjogok értelmezésében is megjelenő intézményi bizonytalanságok különösen veszélyes elegyet képeznek: a magát gyengítő jogállam képes társadalmi támogatást szerezni egy olyan berendezkedéshez, amely Európa perifériájáról ismét hosszú időre képtelen lesz elmozdulni.

^* Az indítvány és kritikája olvasható: Fundamentum, 2006/3., 94-104.

(A Republikon Intézet Erőszak, radikalizmus, gyűlöletbeszéd című konferenciáján 2009. március 17-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)

Megjelenés helye: Élet és Irodalom, 2009. június 5.

• Következő >