Tudatlanságoktól leigázva
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. április 11. hétfő, 05:32
Akinek egy csöpp köze is van a magyar költészethez vagy a népzenéhez, és azt hallja: „vármegye” vagy „vármegyeháza”, rögtön tudja, mire kell gondolnia. Hát erre:
Leszállott a páva
Vármegyeházára,
De nem ám a rabok
Szabadulására.
Ez a szöveg a magyar nép archaikus kultúrájának egyik megmaradt ékessége. A szöveghez tartozó, régi stílusú, ereszkedő dallamú és kvintváltó szerkezetű parasztdalra Bartók és Kodály 1936-ban talált rá a Somogy megyei Surdon. Szövegét, pontosabban szövegváltozatait azonban érdekes módon jóval előbb ismerték. Olyan változat nem volt, amely a képet ne a gyűlölt vármegyeház felvillantásával kezdte volna, de azután a strófák rendre a személyesség terét is bevonták az összefüggések rendjébe. Például így:
Leszállott a páva
Vármegye házára,
Teringeti szárnyát
Ki Magyarországra.
Teringeti szárnyát
Ki Magyarországra,
Sok szegény legények
Szabadulására.
Azt tudod, édesem
Hogy vagy elfelejtve!
Éjjel is, nappal is
Szívembe vagy rejtve.
De a vármegyeháztól induló látványnak létezik ilyen folytatása is:
Hulljatok, levelek,
Rejtsetek el engem,
Mert az én édesem
Sírva keres engem.
Csupa bánat, keserűség, amelyben vigaszt egyedül az összetartozás ad.
Ady már 1907-ben alapanyagként használta a szöveg egyik variánsát, a Magyar Messiások ciklus Vér és arany című kötetében. Ez egyébként az egyik legismertebb verse.
Nála a keretet is adó idézetként beemelt, két népdal sorban nem le-, hanem fölszáll a páva, így a tekintetünket rögtön az első gesztusával fölfelé irányítja, s minden értelemben ott is hagyja:
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására”.
Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Ekkor bele kell kapaszkodni az utolsó három szó ritmusába, ismétlésekkel kell erős nyomatékot adni nekik, és egyúttal össze is kell kötni a földet az éggel:
Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre:
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Amikor is a fiatalosság, a forradalmiság és az elementáris mozgás szimbólumával, a széllel kell továbbkavarni, fölfelé vinni az egészet, a szellem szféráiba:
Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
A pávatollak fénye tehát eddig a gyűlölt és rabságot kifejező vármegyeház tetejétől a közös csodák elvont magasságába vezették a tekintetet, hogy ott azután egy meglehetősen végletes választáshoz jussunk:
Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
Eddig a választás eszmei, elvont dimenziója, amelyre azonban hamar a cselekvéshez kötött, konkrét látvány következik:
Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.
Kodály – egy évvel a vers dallamának megtalálása után – összepárosítja Ady versét az eredeti népdal dallamával, és férfikarnak szánt kórusművet komponál a kettő elegyéből. A folyamatos fokozásra épülő kórusmű a fenti két sornál robban, s a csúcsponthoz még az a kettő kapcsolódik hozzá, amely ismét az eszmeiség felé kanyarítja a gondolatot:
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
Az eszmeiség és a cselekvés tehát összeolvadt, és ennek dinamikája erőteljes kulminációhoz vezetett. A lecsengéshez magától értetődő természetességgel fog mindjárt hozzátartozni, hogy a költő és a zeneszerző egyaránt a kiinduló helyzetet: a gyűlölt vármegyeházra felröppenő páva képét idézi vissza, sokat mondóan kimerevített, rezignált záróképként:
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására”.
Amint az várható volt, a vármegyeházaknak ez a kifejezetten negatív beállítása a Horthy-korszak ideológiai őreit aktivitásra serkentette. A kórusmű a Munkás Dalosszövetség felkérésére született, s az alkalom Ady születésének 60., és a dalosszövetség megalakulásának 30. évfordulója (1937. december 12.) volt. A művet azonban már ezt megelőzően (1937 novemberében) bemutatták a Zeneakadémián, a Márciusi Front Bartók–Kodály-estjén, a Fővárosi Gázművek férfikarával. A bemutató elsöprő sikert aratott. A megrendelő ezután a Vasas kórussal akarta volna bemutatni az említett évfordulón, ám kihagyták a számításból, hogy a korszak kettős mércével mért: amit szabad volt egy polgári kórusnak (ilyen volt a Gázműveké), azt nem volt szabad egy munkásdalárdának (ez volt a Vasas). A decemberi ünnepségen ugyan még el tudták énekelni a jubileumra rendelt művet, de a Vasas Kórus a következő években, hogy úgy mondjam, „szamizdatként” énekelte, titokban, többnyire a kevésbé feltűnő, délelőtti rendezvényein, mert hatósági úton betiltották. Ha létezett zenemű, amely a demokratikus törekvések egyik megjelenítőjévé vált, az a vármegyeházakat a korszak szimbólumaként megéneklő kórusmű volt.
Most bárgyú, tudatlan, önmaguk posztjának fényétől még hülyébbé vakuló politikusok vármegyeházakról álmodoznak. Legalább a költészet napján váljék egyértelművé, ha csak néhány pillanatra is: a magyar kultúra fényesebbnél fényesebb értékeivel, archaikus népdalainkkal, Bartókkal, Kodállyal és Adyval mennek szembe. De a sorhoz nyugodtan hozzáírhatjuk Erdei Ferenc és Bibó István vármegye-rendszerrel foglalkozó írásainak hagyatékát is.
Nem kifogás, hogy enciklopédikus műveletlenségüktől vezérelve (© Lukács György) mit sem tudnak erről. A kultúra nem ismerete nem ment föl a kultúra törvényeinek betartása alól.
A szóban forgó politikusok kulturális törvényen kívüliek. Az ő lelkük speciel már eleve ott ül, a saját tudatlanságuktól leigázva.
