Komédia
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. április 13. szerda, 03:33
Amikor csütörtökön megjelent a Népszabadságban Rab László Az ember kínjában röhög a Fideszen című írása, egy ideje már magam is azon gondolkodtam, hogy írni kellene a nevetésről. Rabnak nagyon is igaza van, amikor nevetségesnek tartja a Fidesz politikusait, de a befejező mondatával – „röhögve menetelünk a végzetünkbe” – visszazökken a szokásos pesszimista hangulatba, pedig a nevetésben sokkal több lehetőség van!
Politikai rendszerek, amelyek az erőre és az erőtől való félelemre alapozzák a polgárokhoz való viszonyukat, csak addig képesek hatékonyan uralkodni, amíg komolyan veszik őket. Amint nevetségessé válnak, megnyílik az út az átalakításuk vagy a legyőzésük előtt. A Kádár-rendszer már jóval a rendszerváltás előtt nevetség tárgya lett, és ez intézményeit fellazította, bürokratáit elbizonytalanította. A félelem azonban éppúgy csak az egyik eszköze volt, mint Orbán kormányának. Közösek voltak abban is, hogy mindkét rendszer igényelte a hitet. Kádár rendszere a pártban és annak jóakaratában való hitet kívánta meg, a kommunizmusban már nem kellett feltétlenül hinni. A párt jóakaratát a Marx és Lenin politikai zsenialitásába és tévedhetetlenségébe vetett hit bizonyította és alapozta meg. Orbán rendszere hasonlóképp megköveteli a Fideszbe és jóakaratába vetett hitet. Csakhogy ezt inkább építi isteni, mint emberi zsenialitásra, pontosabban azok az emberek, akikben szinte már kötelező hinni, maguk is isteniek, olykor még szentek is, ahogyan a tárgyak. Ők maguk ugyan nem lesznek nevetségesek, de azok, akik mindenáron a vállukra akarnak kapaszkodni, hogy nagyobbnak látszódjanak, nagyon is mulatságosak! A nevetés felszabadít a megkövetelt hitek alól, és egyenrangúvá tesz.
Nekem úgy tűnik, jelenleg az a helyzet, hogy valamennyien mérgelődünk és erőlködünk. A kormányon lévők erőlködnek, hogy éppúgy elhiggyék nekik, mint a választások előtt, hogy ők omnipotensek. Erőlködésük gőggel társul, mert bár egyre kevesebben hisznek bennük, ők rendíthetetlen hívei önmaguknak. Az ellenzék is erőlködik, hogy bebizonyítsa önmagáról, képes alternatívát állítani, illetve hogy bebizonyítsa, amit mond és kínál, az valóban alternatíva. Az értelmiség egy része szintén erőlködik, hogy megőrizhesse szellemi függetlenségét, gyötrődik, hogyan bizonyítsa be a hatalomnak és művei közönségének, hogy a szabad gondolkodás nemcsak hasznos, de gyönyörűség is.
7 Gods of Japan – flickr/Samurai Shiatsu
Az erőlködéstől aztán mindenki rosszkedvű. A kormány azért, mert az emberek nem cselekszenek úgy, ahogyan ők akarják, és mert egyre hitetlenebbek, mind kevesebben vannak, akik a párt és vezére jóakaratában hisznek. Az emberek pedig azért, mert életüket egyre inkább összegubancolja, egyre kilátástalanabbá teszi a kormányzati politika, és azért, mert arany és gyémánt ékszerek helyett csak üveggyöngyöket kapnak – lássuk be, elég sok bennszülött van, aki ennek is borzasztóan örül. Az ellenzék is rosszkedvű, mert szinte senki sem hiszi el, hogy pont úgy lehetne fellépni a kormányzat ellen, ahogy ő teszi, mert a választók nem tekintik hitelesnek. Az értelmiség meg azért egyre rosszkedvűbb, mert úgy tűnik, tudására, tisztességére és képességeire nincs szükségük sem a polgároknak, sem az ellenzéknek, a kormány pedig kifejezetten utálja azokat, akik szabadok tőle, ezért egzisztenciális bizonytalanságot teremt, ahol csak tud.
Nem jó ez így! A rosszkedv és a pesszimizmus csapdába csal mindannyiunkat. Bár számtalan kutatás mutatta ki a magyarok pesszimista világlátását, egyik sem bizonyította, hogy jól is érezzük magunkat ebben a magunk varrta kényszerzubbonyban. Hagyjuk meg hát a depressziót a sírva vigadó pántlikás-pálinkás szittyáknak, mi meg nevessünk, ha kell, röhögjünk a hatalmon és önmagunkon, hogy megszabadulhassunk végre képzelt korlátainktól és görcseinktől. Nevetni pedig van min, ahogy ezt Rab László cikke is bizonyítja. A nevetés függetlenné tesz, és időnként megfordítja a hatalmi viszonyokat, hisz aki addig hatalmasnak látszott, azt esendőnek és ügyefogyottnak láttatja. A nevetés a nevelés eszköze is, de csak akkor, ha az is képes másnak látni önmagát, akin nevettek, ha képes felismerni, hogy valóban nevetséges dolgot mondott vagy tett. Ha erre képtelen, akkor viszont a büntetés eszközévé változik a nevetés, ahogy Bergson is mondja1, mert sose fogja érteni, miért nevetnek rajta, sőt miért nevetik ki. Akit kinevetnek egy közösségből, azt mintha száműzték volna. Kegyetlen és tisztességtelen eszköz, ha gyengék és védekezni képtelenek ellen alkalmazzák. A hatalom birtokosai azonban sohasem gyengék és sosem képtelenek a védekezésre. A probléma inkább abban van, hogy félreértik a védekezést, és azt gondolják, a nevetést kell megakadályozniuk, és akkor kinevethetetlenek lesznek. Pedig eredményesen csak egyetlen módon védekezhetnének: tanulással és belátással.
A kormány az elmúlt egy évben alig tett olyasmit, ami ne lenne nevetséges. Itt van például a nemzeti konzultáció. 2005-ben merült fel az az ötlet a Fideszben, hogy lehetne közvetlen demokráciát is játszani. Hátha az emberek bedőlnek neki. És bedőltek, mert nem röhögtünk elég harsányan, amikor előadták, hogy „1,6 millió embert hallgattunk meg személyesen, levélben, telefonon”. Nem tettük eléggé nyilvánvalóvá már akkor, hogy ez az egész csak egy silány trükk, csalás, ami kizárólag azért volt és van, hogy úgy lehessen eladni a Fidesz ötleteit, mintha az az emberektől származna. Mivel mindez nem vált nyilvánvalóvá, az ötletgazdák maguk is hinni kezdtek benne, lett is a konzultációból nemzeti együttműködés. Ez kissé másként működik, mint az eredeti verzió, de a séma igen egyszerű: a kormány megmondja, mivel kell egyetérteni, és aki elég lelkesen bólogat, az együttműködik. Az alkotmány kapcsán mégis felelevenítették a klasszikus változatot is. Szét is küldtek minden választópolgárnak egy nevetséges kérdéssort. Voltak, akik olyan komolyan vették, hogy elkezdték kritizálni, pedig kifejezetten nevetséges volt, ahogy a kérdéseket összeállító neves szakértők – mint Pálinkás József, Járai Zsigmond, nem is beszélve a polihisztor Szájer Józsefről – azon erőlködtek, hogyan lehet a legsemmitmondóbb kérdéseket megfogalmazni úgy, hogy a végén azt csináljanak az alkotmánnyal, amit csak akarnak. Grigorij Patyomkin rendkívül büszke lenne mai tanítványaira, akik már nemcsak néhány falusi házat, hanem egy egész politikai rendszert építenek fel csupa homlokzatból, mögötte pedig nincsen semmi. Nagyon vicces volt, amikor a miniszterelnök elsétált a kérdőíveket állítólag tartalmazó dobozok között, és már tudta is, mit válaszoltak a hívei. Legközelebb meg sem kell kérdeznie, hiszen ő a nemzet lelkén tartja az ujját (ide illő képzavar), és érzi, mit vár tőle a nép.
Az is igen nevetséges, ahogyan az országnak és a világnak bizonygatják, az az igazi politikai függetlenség, ha a médiát felügyelő szervezetekben csak az ő embereik ülnek. Pedig gondoljuk csak meg, tulajdonképpen igazuk van! Ezek az emberek valóban függetlenek az ellenzéki pártoktól, a szakmától, a civil szervezetektől, mindenkitől, kivéve a Fidesz vezérkarát. Azon meg kifejezetten jót röhögtem, amikor Rétvári Bence államtitkár kifejtette, hogy a készülő alkotmányban az eddigieknél mennyivel fontosabb szerepet kap majd a „munka világa”, mert nemcsak pénzkeresetnek, hanem „értékteremtőnek” tekinti a szöveg a munkát. Amikor az embert megpróbálják hülyének nézni, és erre rájön, akkor bosszankodhat, mert ennyire lebecsülték, és nevethet, mert ilyen gyorsan lelepleződött a kísérlet. De nemcsak ezzel tette magát nevetségessé Rétvári úr, hanem azzal is, hogy miként sok félművelt ember, ő is nagy beleéléssel érvel egy tautológiából kiindulva. Az „értékteremtő munka” kifejezés ugyanis tautológia, amennyiben a munkát alakításként, változtatásként, új dolgok megformálásaként fogjuk fel. Ami így létrejön, az érték, mert használható, eladható és mások számára is fontos. Bármely munka már fogalmában tartalmazza az értékteremtést, ha ezt külön is hangsúlyozzuk, akkor nevetségessé válunk, mert fel kell tételeznünk, hogy létezik „értéktelenséget teremtő munka” is, vagyis olyan, amelynek célja használhatatlan dolgok létrehozása. Van még egy lehetőségünk: érthetjük az alkotmánytervezet (lásd cikk) által használt kifejezést úgy is, hogy célja a munkák megkülönböztetése, azaz bizonyos munkák degradálása, hiszen élve az előbbi feltevéssel, kell legyenek olyan tevékenységek, amelyek valamilyen el nem árult szempontból értéktelenek.
Egy másik államtitkár is igen vicces dolgokat volt képes mondani. Gál András Levente a Klubrádió Szabad Sáv című műsorában2 arról értekezett, hogy milyen jót fog majd tenni a közigazgatásnak, ha volt katonák és rendőrök ott folytatják majd a karrierjüket. A lényeget akkor árulta el – és ez sajnos egyáltalán nem vicces –, amikor azt mondta, azért kellenek oda, hogy részt vegyenek „a kormányzati munka végrehajtásában”. Nevetséges az, hogy a korábbiaknál is erőteljesebben militarizált rendőrök, nem is beszélve a katonákról, majd alkalmasak lesznek rá, hogy az önkormányzatokban dolgozzanak. A „csapatszolgálatról átsorolt”, önálló akaratuktól és véleménynyilvánítási képességüktől megfosztott emberek minden civil munkára alkalmatlanok addig, amíg nem képezik át magukat, de még ebben az esetben is kétséges, hogy meg tudnak-e szabadulni azoktól az attitűdöktől, amelyek alkalmatlanná teszik őket még rendőrnek is. Van erre példa, a polgárőrség, amely inkább lenne rendőri, mint civil, ezért aztán vagy önkéntes rendőrséggé, vagy még annál is rosszabbá, félkatonai rohamosztaggá változik. A kormány célja viszont világos: a parancsteljesítéshez szokott emberek kérdések nélkül hajtsák végre a miniszteri és kormányfői utasításokat. Így azonban csak elnyomó és pusztító apparátusok működnek, demokratikus intézmények számára a parancsteljesítő attitűd diszfunkcionális.
Az orbánizmus legnevetségesebb vonása azonban a szentimentális történelmi nosztalgia. A „történeti alkotmányra” való rendszeres hivatkozás már önmagában is vicces, az pedig, hogy az új alkotmányt megkísérelték erre a fantazmára alapozni, vagy legalább összekötni a kettőt, az egyenesen röhej! Hasonló szerepet játszik a királyi korona is, amely a Szájer-féle alkotmányjavaslat szerint „megtestesíti” az (egyébként nem létező) alkotmányos folytonosságot. Megakadályozni már nem tudjuk, hogy ez a sok badarság belekerüljön az alkotmányba, azt meg pláne nem, hogy kenetteljes cikkeket írjanak és beszédeket tartsanak az elkábult hívek, felemlegetve egy sosem volt múltat, de legalább ne vegyük komolyan! Nem könnyű, biztosan érezték, hogy ebben a cikkben magam is mindvégig ambivalens voltam, mégis az tűnik a jobb útnak, ha röhögünk ezen a sok hülyeségen, amikor csak szóba kerül!
1 - Henri Bergson: A nevetés, Gondolat, Budapest, 1986.
2 - 2011. április 5.
