Rendszerstart


Szörnyülködünk, hüledezünk, tiltakozunk, tudomásul veszünk, végül is mindegy. Magyarország új alkotmánya perceken belül elfogadtatik, majd Schmitt Pál által aláíratik, és bár jó néhány megalapozott sejtésünk lehet arról, milyen következményei lesznek 2012-től a politikai rendszer átrendeződésének, legyünk teljesen őszinték: nem tudjuk, hogy pontosan milyen intézkedésekben ölt majd testet a szigorú paragrafusaival és emelkedett stílusával egyaránt nyomasztó dokumentum. Merthogy mindazt a rendszerteremtő igyekezetet, ami a „kétharmadot” e szöveg papírra vetésére (sőt, „kőbe vésésére”) és támogatására készteti, komolyan kell venni. (Az ember nem feltétlenül örül annak, ha igaza lesz: egyik tavalyi vízióm – a kötelezően kifüggesztendő NENYI és a most elfogadandó „Nemzeti Hitvallás” kapcsolatáról – úgy tűnik, bejött, legalábbis megerősítették, hogy utóbbi uralja majd a hivatalfalakat…)

Azt viszont most már teljesen nyíltan kijelenthetjük, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy egy ország új alapdokumentumban határozza meg azokat a kereteket, amelyek között él – itt egy alapjaiban új politikai rendszer született. A Fidesz ezt persze nem is nagyon titkolta, sőt büszke arra, hogy önmaga képére formálhatja a nemzet és az állam egészét. Orbán Viktor a rendszerteremtő politikusokra olyannyira jellemző módon, egyrészt mindezt az elhatárolódásra, kiválasztottság-tudat ápolására alkalmas ideológiai alapokra is helyezi, másrészt új elnevezések honosításával igyekszik mindezt nyomatékosítani. (Ezért kaphatta a „nemzeti együttműködés rendszere” szépen hangzó, valójában tartalmatlan címkét, a „forradalmi” frázispufogtatás egyéb megnyilvánulásairól nem is beszélve.) Az egyetlen pártból, a Fideszből álló „együttműködési rendszer” kormánya az elmúlt egy évben markáns léptekkel haladt tovább azon az úton, amelyet ellenzékben töltött évei alatt kijelölt a maga számára – már ami a hatalom megragadását és megtartása feltételeinek kialakítását illeti. Eddig is többet hajtott végre, mint egy kormányváltás, és ezután sem akar kevesebbet, mint egy rendszerváltás.

Ha arra gondolunk, hogy az újabb kori magyar történelemben az alkotmányozó (vagy ilyen jellegű) törvényhozás mindig alapjaiban új politikai rendszer kialakításával is együtt járt, ebbe a sorba a mostani történések kétségkívül beleillenek. (1848-ban, 1867-ben, 1949-ben és 1989-ben egyaránt, persze a rendszerek jellege nagyon is különböző…) Egy évnyi Orbán-kormányzás után, az alkotmánytól függetlenül is nyilvánvaló, hogy a harmadik Magyar Köztársaság 1989–1990-es rendszere már feloldódott – az új politikai rendszer alapvetése végérvényesen megtörtént. A történelemkönyvekbe tudatosan igyekvő Orbán Viktor elérte célját, a 2011-es alkotmány elfogadása fejezetzárásra és új lecke beiktatására készteti a majdani szerzőket – legfeljebb nem úgy minősítik, ahogy azt ő most szeretné, de ez a (közeli vagy távoli) jövő zenéje.

Az elmúlt hónapok történései alapján elevenítsünk fel néhányat az új politikai rendszer jellemzőiből, amelyhez történelmi dokumentumot hívnék segítségül. Majd két évtizede, hogy egy azóta letűnt liberális párt értelmiségi képviselői („holdudvara”) konferencián vitatták meg, milyen veszélyek fenyegetik a rendszerváltás korát épp csak átlépett köztársaságban a demokráciát. A vonatkozó tudósítások (pl. Magyar Hírlap, 1992. május 11. 1., illetve 4. p.) illetve előadás-szövegek (pl. Magyar Bálint: Lesz-e „Antall-rendszer” Magyarországon? In: Magyar Hírlap, 1992. május 23. 7. p.) az alábbiakat vélték fenyegető, figyelmeztető jelnek:

- klientúra-teremtés,
- közszolgálati pozíciók pártkatonákkal feltöltése,
- a jogértelmezések egyoldalú, pártos szellemisége.

Hozzátették mindehhez, hogy e kormányzati törekvéseket az alábbiak tudják a demokrácia keretei közé szorítani és ott tartani:

- a jogállamiság törvényekbe foglalt rendszere,
- az erős ellenzéki pártok,
- a köztársasági elnöki intézmény,
- az Alkotmánybíróság,
- az önkormányzatok, és
- a sajtó.

Érdemes aktualizálva végiggondolni a listát ma. A jogszabályi környezet a kormánypárt személyes és pártérdekei mentén alakult, illetve alakul, a végrehajtásról nem is beszélve. Az ellenzéki pártok befolyása ma csekély (függetlenül attól, hogy erről mennyire tehetnek ők maguk, az biztos, hogy a Fidesz mindent el fog követni, hogy későbbi voksolások alkalmával se legyen sokkal nagyobb). A köztársasági elnök maga is a végrehajtó hatalom intézkedéseinek végrehajtója, és az is akar maradni. Az Alkotmánybíróság jogkörét a parlamenti kétharmad kénye-kedve szerint alakítja, alakíthatja, sőt az új alaptörvény hosszú távú mozgáskorlátozottságot ír elő számára. Az önkormányzati képviselők és vezetők többsége tavaly október óta csak a kormányzati akaratot végrehajtani hajlandó személyekből verbuválódik. A média megrendszabályozását célzó törvény viharai jól ismertek, a törvény rendszerszerű működtetését lehetővé tevő személyi és szervezeti struktúra pedig kiépült.

Ami húsz évvel ezelőtt akár józan számításból, akár a letűnt pártállamtól való félelmekből, akár ellenzéki túlbuzgóságból fakadó diagnózis volt – mára pontosan beigazolódott valósággá vált. Az új alkotmány kiiktatja a rendszerteremtésnek a demokrácia javára érvényesülő korlátait, erre pedig sem két-, sem háromharmados parlamenti támogatottság nem adhatott volna felhatalmazást.

A rendszer pontos jellemzői közül csak néhányra hívnám fel a figyelmet. Ami talán a legfontosabb, és az alkotmányviták során leginkább látványossá vált: az új rendszer egy politikai erő (párt) teremtménye. Nem egypártrendszer (ezt a minősítést lefoglalták a 20. század minden egyéb politikai csoportot fizikailag is felszámoló kurzusai), de egypárti rendszer. Jellemzője egyrészt, hogy mindent a kizárólagos, „centrális erőtér” pártja határoz meg, másrészt ellenzéke megosztott és – bármilyen támogatottság esetén – a kormányon lévők által marginalizálható. A kormánypárt pedig semmilyen kényszert vagy késztetést nem érez a konszenzuskeresésre, sőt annak bármely formáját veszélyként utasítja el. Az egypárti rendszerben pedig a lényegi politikai viták nem különböző politikai erők között, hanem a kormánypárton belül folynak, és ez a tendencia idővel egyre jobban erősödik.

Továbbá fontos, hogy milyen az az egy párt, amely rátelepszik az intézményrendszer és a közélet egészére. A Fidesz(-KDNP) Orbán Viktor személye, saját politikai felfogása körül kialakult képződmény, ez nyilvánvaló. Az egypárti rendszerre is igaz, hogy a hatalmi döntések előbb egy párt, majd ezt követően a párton belüli – az egyszemélyi vezető iránt lojális, egyre szűkülő – érdekcsoport kezébe csúsznak át. Az állam egészének döntéshozatali mechanizmusát is a párt formális (választott) vezető testületei helyett vagy mellett egyre inkább az informális, a vezető személye által meghatározott, esetleg változtatott összetételű elitcsoport működteti. (A Fideszben ez a folyamat egyre inkább terebélyesedni látszik, a központ még jó darabig képes lesz akár a belső elégedetlenség elfojtására is.)


flickr/drspam

Rendszerjellemző az is, hogy a hatalmat gyakorló szűk elit folyamatosan hivatkozik a nép egészének vagy túlnyomó többségének támogatására (ezt el is hiszi), vagy legalábbis megteremti annak mítoszát. Mindez persze gyaníthatóan kiszámíthatatlan mértékű arroganciával is párosul.

Az egypárti rendszerek egyébként – lényegében függetlenül az általuk foganatosított intézkedésektől – gyakran élveznek széles körű társadalmi támogatottságot, és ez bizonyosan igaz lesz a most startoló kurzusra is. Persze e támogatottság motivációi nagyon is változatosak, a vezető és pártja iránti őszinte bizalomtól a tőlük való félelmen és a „nincs jobb” meggyőződésén át a karrierizmusig terjedő skálát fogják át. A közvéleménykutatók a kormányzat népszerűség-vesztését állapítják meg, de az elmúlt években kialakított Orbán-imázs még mindig nagyon széles körű szimpátiát kelt, tartalmától függetlenül. Az új viszonyok között is sok híve maradhat, akkor is, ha hibázik vagy érdekeket sért. Az egypárti rendszer a későbbiekben is igyekszik megteremteni és éltetni szimpatizánsait, nem önálló állampolgárrá, hanem vagy vakon hívővé, vagy pedig érdekvezérelt együttműködővé akar nevelni. (Gondoljunk bele, az elmúlt néhány hónapban hány olyan dolgot tettek, aminél jóval kisebb dolgokért is súlyos szimpátiamegvonással büntettek korábbi baloldali kabineteket.)

A 20. század történelme Magyarországon – mint a fentebb idézett cikkek is említették – három politikai személyiséghez ragasztotta a „rendszer” szót, Horthyéhoz, Rákosiéhoz és Kádáréhoz. Függetlenül attól, hogy egyébként hogyan értékeljük ezeket, ki lehet jelenteni: Orbán-rendszer született. Nem érdemes feltenni azt a kérdést, lesz-e ilyen rendszer Magyarországon. Már van. (Esetleg még rosszabb forgatókönyv szerint: igazán csak ezután kezdődik.)

Sokan mondogatják, hogy a következő választáson ez a kurzus is leszavazható lesz. A magam részéről nem osztom ezt az optimizmust, több okból sem. 2002-ben az Orbán-kormány még leváltható volt, az Orbán-rendszert mással felváltani sokkal nehezebb lesz. Persze nem kérdéses, hogy a tűrhető autokráciák és az elviselhetetlen diktatúrák egyaránt eltűnnek egyszer, de az, hogy mennyi idő múlva – már nagyon is az. Az „egyszer nyerjünk, de nagyon” 2007-ben felvázolt orbáni programja már tavaly megvalósult, és ha a 2002-es kampány hangulatára és stílusára gondolunk, nem nehéz megbecsülni, hogyan fog viszonyulni a kormányfő és pártja a hatalom elvesztésének puszta lehetőségéhez.

Ráadásul, az új alkotmány aligha a rendszerépítés betetőzése, inkább csak a kezdete, és nagyon is alkalmas arra, hogy erős alapot építsen a rá épülő kurzusnak, például a sarkalatos törvények sorozatával. Ezen pedig önmagában nem változtat, ha egyre többen sírjuk vissza az ideiglenességével is időtállónak bizonyult 89-es alkotmány rendszerét.

 

www.fazekascsaba.hu

Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik
Nagytakarítás
A horgonylánc dilemmái
A búvópatak sodrása
Az ártatlanság vélelme és a médiatörvény – a pécsi püspökség esete
Zavaros érzékelés – zavaros konstrukció


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!