rss      tw      fb
Keres

Németh Gábor









Szelíd, vidám és boldog



Május elseje van.

„Erős a munkás emberek hosszú sorának fala, akik azt mondják: nem engedjük, hogy (...) elvegyétek szabadságunkat, elvegyétek éjszakai bérpótlékunkat, mert nektek ott a kormányban még soha nem égett a szemetek éjfél után két órakor a fonógép mellett, mert nektek még soha nem kellett ötvenezer forintból megélni. Mi, magyar munkások azt mondjuk: No pasarán!" – olvasom itt a Galamuson.

Gyurcsány Ferenc beszélt az esőben a magyar munkások nevében, mintegy kétezer ember hosszú sorfalának. Képzeljük el Gyurcsány Ferenc égő szemét éjfél után két órakor a fonógép mellett, havi ötvenezerért. No pasarán? Miért nem mész, és baszod meg a fényességes teliholdat, vagy ha azt nem, akkor legalább a hulló csillagot, kérdezte Kurt Vonnegut, egy más üggyel kapcsolatban, ám teljesen ideillően  és megalapozottan.

Gyurcsány Ferenc, jut eszembe, de miért éppen ez,  2006-ban még oldottan csocsózott a Magyar Narancs tizenöt éves szülinapján, kicsit késett, aztán oldottan csocsózott, mert egykori szerkesztőtársaim meghívták az A38-ra, őt igen, a Narancs néhány alapítóját meg nem, feledékenységből, vagy hogy. Valamiért ez jut eszembe, ez az oldott csocsózás, meg a véletlenül nyilvánosságra került videója, amin Hugh Grantot játszik, ajándékba egy haverjának. Most meg feljelentették. Valakik, vagy nem is, feljelentette a Schiffer, és nem most, hanem még korábban, hivatali visszaélés gyanújával. A Magyar Nemzet, amit minden szombaton megveszek a magazinjáért, az ilyesmi hírközlést végtelenül ízlésesen úgy oldja meg, hogy közvetlenül az ex-miniszterelnök hamisan fennkölt, szerintem himnuszhallgatás közben készült portréja mellé Magyarország legnagyobb, amúgy három hét múlva esedékes hulladékgyűjtési akciójának beharangozóját tördeli, a címoldalon. Gyurcsány fotója és a cím között kábé egy cicerós hasáb, a közepén finom lénia. Kitakarítják a szemetet az országból, ezt a címet bírta adni a Magyar Nemzet, a tipográfiai rendnek megfelelően, tehát tulajdonképpen ártatlanul előre – azaz Gyurcsány fotójához  – zárva.

Mi dolgom ezekkel.

Gyurcsány Ferenc egyébként Kovács Kati Úgy szeretném meghálálni című felvételével köszöntötte az édesanyákat, Orbán Viktor pedig az LGT Neked írom a dalt című felvételével. Föltehetően úgy érezték, hogy köszönteniük kell az ország összes édesanyját. Az kéne, meg eső. És tényleg, mind a kettő meg is lett.  Nem. Köszöntsd anyádat! Legyen ez. Az enyémet pl. ne, hadd nyugodjon békében a Farkasréti temetőben.

Kicsit belealudtam a délutánba, menekülésből, ez elől menekültem, elhamarkodott döntésem következményei, konkrétan ez elől a szöveg elől.  Hogy öt napon át úgynevezett megfigyeléseket osztok meg a közélettel kapcsolatban, a G-7 ismeretlenül is tisztelt olvasótáborával. Belealudtam a végzetes fölismerésbe, hogy nem érdekel az úgynevezett politika, mi több, már a nem-érdeklése sem érdekel, hogy tulajdonképpen nem érdekel már engem ez az egész. Tulajdonképpen. Csak rámegy az életem, az életünk, ami még rosszabb,  még rámegy a lányomé meg a fiamé is.

Pedig már nyolcvankilencben sem voltak illúzióim.

Tényleg, alig valami, épp csak szájíznek, pour la bonne bouche. Mással voltam elfoglalva. Elváltam, meghalt az anyám. Úgynevezett krisztusi kor. Előre lemondtam mindenről, nagyjából. Aztán a harmincharmadik születésnapomon megismertem leendő gyerekeink leendő anyját. Néztük a tévén, hogy dől le a Fal.

Az úgynevezett parlamentáris demokráciáról tényleg azt gondoltam, hogy a legkisebb rossz, ami előfordulhat velem. Röviden szólva, hogy az igazság nem szavazás kérdése, jó királyok meg nincsenek,  tehát továbbra is az általam elgondolt igazságokhoz képest igazságtalan dolgok történnek majd velünk. Egy árnyalattal élhetőbb ország, világútlevél, korlátos francia sajtok az ABC-ben, szabad, tehát olvasható sajtó, valamivel jobb borok, meg hogy minden szíre-szóra azért nem állíthat majd meg az utcán a rendőr, kábé ezek voltak remélve.  A Fradi lesz a bajnok. Vagy az MTK. Nem hálnak az utcán. Nem kartotékoznak. Nem tartanak számon. Na jó, ez megvan vagy három árnyalat.

Mész a Lenin vagy milyen körúton, hetvenhárom nyara, a kezedben valami vacak nejlonszatyor, legyen mondjuk Marlboro, amiért persze egy úgynevezett „szovjet ember” az egyhavi fizetését odaadná, a szatyorban vizes fürdőgatya és törülköző, fényes hétköznap délután, épp leszálltál a hatosról, jössz a Szigetről, mész a Mátra moziba. És akkor odalépnek, ketten,  megkérdezik, hová mész, hol voltál, mi van a szatyrodban.  Gimnazista. A nép potenciális ellensége, nyári nagyvakáción, második és harmadik között. Megadod a megfelelő válaszokat. Elkérik a személyid, ellenőrzik, hogy biztos te vagy-e te. Utadra engednek. Hogy ezt ne, ne turkálhasson soha többé senki ok nélkül a szatyrodban, se a Lenin, se a semmilyen körúton, nagyjából ez volt remélve.

A történelem gennyes seb, bekötötték, nem mentek vele orvoshoz. Most majd, ötven év után, lekerül a mocskos kötés, fölcsap a bűz, aztán lassan kitisztul, beheged, nem fáj már annyira, csak a helye látszik, gondoltam nyolcvankilencben. Kitisztítják. Vagy legyen inkább a többes szám első személy. Bár nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Úgy volt elgondolva, hogy ez különbözteti meg a demokráciát a diktatúrától. Elmegyek négyévente, vagy el se megyek, amúgy meg szakemberekre bízom az egészet. Inkább nem mentem el. Nem mentem el egészen tavalyig, akkor elmentem, hogy ne lehessen rám fogni a kétharmadot. Mondhatnám, hogy ne kérje senki rajtam számon a készülődő nemzeti szocializmust. Nem voltam elegen, sajnos. Nagyszerű barátaim vállvonogatva a felhatalmazásról beszéltek, ami a régóta esedékes, ún. elengedhetetlen változásokhoz kell. És hogy természetes, hogy egy politikus a kétharmadra hajt. Hiába mondtam, hogy maga a szándék, a puszta ötlet is mélyen antidemokratikus, vagy, ami még rosszabb, a demokrácia alapelveinek totális félreértéséből származik.

Gyurcsány Ferencnek, jut eszembe, csendben kellene maradnia. Orbán Viktornak pedig egyszer meg kellene hívnia egy sörre, és kurvára megköszönnie a kétharmadot.

Találkoztam a Lukácsban a Fidesz egyik alapítójával, régi jó ismerősömmel,  akinek már régóta semmi köze egykori bajtársaihoz. Onnan ismerem, hogy nyolcvankilencben hívott Fidesz-filmklubot csinálni. Nem lett belőle semmi. Kérdezte, hogy-hogy itt vagyok, mondtam, valaha én is ide jártam, de sajnos elkúrták a felújítást, azóta inkább a Rudasba, ott viszont újabban túl sok náci beszéd szálldos a gőzben. Fürdősapka volt a fejébe húzva, recsegtette a vállízületeit, szelíd, vidám bácsi úszás előtt. Elnevette magát. Hát, abból itt is akad, több mint elég. És elmesélte, hogy bement a kriminálisan elrontott gőzbe, ahol két fiatalember éppen reményének adott hangot, miszerint akkor most majd biztos megváltoztatják a Wallenberg utca nevét, mire ő, mit csináljunk, nem bírta ki, megkérdezte, hogy az majd miért lesz akkor jobb, meg hogy mi volna a baj a Wallenberg névvel. Szóval eszdészes vagy, kérdezték a nácik. Az a baj, hogy az eszdészesek patkányok. Vagyis nem, rosszabbak azoknál is, mert rajtuk sajnos Mengele óta nem szabad kísérletezni. Ezek lehetséges magyar mondatok a Lukács satöbbi magyar fürdőkben. A jó ismerősöm annyira felháborodott, hogy teljesen kivetkőzött magából: távoztában elfúlva rasszizmusnak nevezte az ilyesmi megnyilvánulást. Kimenőben még elérte a mondat a hátát, remélem, öreg, te is rajta leszel a vonaton. És hogy tudom-e, mi a legfurcsább? A legfurcsább az, hogy végig bácsizták, az egész idő alatt, és hogy ez esett neki a legrosszabbul. Nevetünk, én meg arra gondolok, hogy a fekete szemöldöke menti meg. Hogy attól eggyel kevésbé bácsiszerű, mint én.

Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban szelíd és vidám forradalmat kívánt, mert csak az tudja elsöpörni Orbánékat. Hogy az konkrétan mi volna, elfelejtette részletezni.  A feleségem viszont tegnap látott egy telefonfülkét. Volt rajta egy plakát, azzal a szöveggel: ez nem az én forradalmam. Szelíd és vidám. Mint II. János Pál volt, akit ma Rómában boldoggá avattak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!