„Új idők jönnek” ?

Az MTI adott hírt arról, hogy az Értünk Egyesület és a Nagyítás című hetilap szervezésében „Új idők jönnek? - kultúra, politika, nyilvánosság” címmel szerdán konferenciát rendeztek a fővárosban. Több felszólalásról is beszámol a tudósítás, így Halász Jánoséról is, aki az Országgyűlés kulturális bizottságának fideszes alelnöke. Ő „az intézményi kultúrpolitika átalakítását és az eddigiekhez képest más hozzáállást szorgalmazott.”

Már itt elakadtam, a „más hozzáállás” „pontosan” (?) definiált elvárásánál és az „intézményi kultúrpolitika” fogalmának értelmezésénél. De azért vettem a fő üzenetet: új idők jönnek, a kultúrpolitikában is. Ehhez további fontos információként megtudtam, hogy „a régi reflexeket a politikai elitnek és a kultúraformáló értelmiségnek is maga mögött kell hagynia.” Vagyis a „más hozzáállás” a régi reflexek elhagyását jelenti. Bár a hírből nem derül ki, hogy „régi reflexek” alatt mi értendő, figyelmes olvasással azért rá lehet jönni, főleg, ha az embernek vannak még emlékei néhány évtizeddel korábbról, amikor az értelmiségi szintén azt hallgatta politikus kultúrairányítóktól, hogy más hozzáállásra meg a régi reflexek elhagyására van szükség, ha kultúraformáló akar lenni. S most mindkettő megint itt van, egy régi reflexnek megfelelően, mondhatnám stílusosan: valaki más mondja meg az értelmiséginek, mi a helyes és követendő.

A régi reflex elhagyása egy még régibb reflex feléledését jelenti. Ez világosan kiderül Balog Zoltánnak, az Országgyűlés emberi jogi bizottsága fideszes elnökének mondandójából. Ő a hozzászólásában Orbán Viktor kötcsei beszédére hivatkozott, mondhatnánk, „útmutatás”  gyanánt, egy a kultúrpolitikáról szóló konferencián. Szerinte a kötcsei „beszéd jogos indulata az elitnek arra a részére vonatkozott, amelyik a saját kulturális pozícióit arra használta, hogy a jelenlegi kormányzati struktúrát tisztára mossa, ’szerecsenmosdatást’ hajtson végre. Aki Gyurcsány Ferencet a hazugságbeszéd kapcsán védelmébe vette, az ártott Magyarországnak.”

A kötcsei beszéd ennél persze általánosabban és szofisztikáltabban fogalmazott (de hát tudjuk a történelemből, a párthierarchiában lejjebb állók dolga, hogy a vezér útmutatásait a konkrét ítéletek nyelvére lefordítsák): a jobboldali hatalomátvétel nem egyszerűen cserét jelent a kormányzásban és az ország irányításában, hanem a politikai ellenfél végleges „leszereplésének” is kell tekinteni, amely együtt jár a szocialista vagy liberális értékrendű kultúrateremtő közösségek diszkreditálásával.*

A kötcsei beszéd nagy vihart kavart már eddig is, többek közt épp azért, mert így fogja fel a hatalomátvételt. Mert valóban kívánatosnak tartja, hogy megszűnjön az a politikai erőtér, amelyben a vita (politikai és értékvita) jelen van.**

Ebből nem nehéz rájönni, hogy a hatalomgyakorlás garanciája az erőfölény, amely egyszersmind arra is feljogosítja a hatalom birtokosait, hogy a kulturális élet szereplőit minősítsék, és ezt ne egy másik vélemény képviselőjeként tegyék, hanem hatalomként, kötelező kultúrpolitikai elvek megfogalmazóiként.

A beszédről kialakult vitában sokan nehezményezték, „rosszindulatú” értelmezésnek tartották, hogy voltak, akik a „centrális erőtér” fogalmát eleve így fogták fel. Egyelőre persze még csak egy konferenciáról van szó, nem a kormányzásról, de tény, hogy elkezdődött a vezéri beszéd aprópénzre váltása. Ennek része az is, hogy a kultúrpolitika megújításában sarkalatos ponttá teszik azt, ki hogyan ítél meg egy politikust: aki „Gyurcsány Ferencet a hazugságbeszéd kapcsán védelmébe vette, az ártott Magyarországnak”. A jövőben tehát senkinek nem lehet az a véleménye, értékrendje szerinti meggyőződése, amit korábban képviselt. Az csak kulturális pozíciójának felhasználása volt egy káros cél érdekében, az ország kárára. Ma már stigma, nemcsak a múltra, hanem a jövőre nézve is.

Úgy tűnik, tényleg meg kell szoknunk a gondolatot: a választásokkal menetjegyet váltottunk egy szomorú időutazáshoz, amelyen részt kell venniük, ha tetszik, ha nem.


* „És itt most egy gondolat erejéig még vissza kell térni a jelenleg regnáló kurzus értékeléséhez. A fentiekből következőleg véleményem szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is. Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik. Lehet, hogy akik érintve érzik magukat, ezt a megállapítást nem tartják igazságosnak, mert úgy vélik: mindentől függetlenül ők azért még jó regényeket írtak. Ezt majd eldönti a szakma, illetve az olvasók. Mindent egybevetve azonban valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben. Természetesen lehetséges, sőt valószínű, hogy íróként nem mondtak csődöt, de elitként - ahogy az előbb fogalmaztam Bibó István nyomán: mintaadó, az élet élésére mintát adó elitként - bizony, csődöt mondtak.”
** „S most vessünk egy pillantást a magyar politika párterőterére is. Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. A duális erőtér természetesen a kultúrát sem hagyta érintetlenül. Nem arról van szó, hogy a kultúra szereplőinek is el kellett helyezkedniük ebben az erőtérben - bár ez is igaz -, hanem elsősorban arról, hogy egy ilyen erőtérnek szükségszerű velejárója az állandó értékvita. Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is. Ha mi azt mondjuk, hogy családtámogatási rendszer, akkor ők megszüntetik; ha mi azt mondjuk, hogy kettős állampolgárság, akkor ők azt mondják: beözönlik 23 millió román. Állandó értékvitáink vannak. Nemcsak politikai küzdelmek, hanem értékviták is.
A legutóbbi időkig valóban ez a duális erőtér jellemezte a magyar politikai viszonyokat. Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban, ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki. Annyi azonban bizonyos: megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli.”

(Lánczos Vera)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!