rss      tw      fb
Keres

Popper Péter

Meghalt Popper Péter. Meghalt azon ritka emberek egyike, akik elképesztő tudással, intellektuális erővel, intelligenciával és érzékenységgel látták és értelmezték a világot. Popper Péter ráadásul úgy használta egyedülálló adottságait, hogy elemi és bonyolult összefüggéseket egyaránt plasztikusan, meggyőzően magyarázott vagy inkább mesélt el bárkinek, akit kicsit is érdekelt a világ. Amelynek igazságait lecsupaszítva, de sohasem leegyszerűsítve értette, éreztette meg hallgatóival és olvasóival.

Két hosszú beszélgetést készítettem vele, 2001 és 2007 tavaszán (A tigris és a majom című kötetek). Popper Pétertől, búcsúzásként, két részletet idézek fel a 2001-es beszélgetésünkből.

***

– Ha már közben idejött a kutyája, megmondaná, miért olyan fontos magának Lurkó kutya, hogy az üzenetrögzítőjén is meg van említve magával együtt mint lakás- és telefontulajdonos?

– Erre csak egy dolgot tudok felelni. Én régóta úgy hiszem, hogy bennem nincs lágyság és lírai érzelem. És most megdöbbenve tapasztalom, milyen sok van: a kutya kiváltja belőlem.

– Mivel? Magának tudnia kell, hisz nyilván a saját lelkének is nagy ismerője.

– Egyrészt a kiszolgáltatottságával, másrészt azzal a tökéletes bizalommal, amellyel rám hagyatkozik, még a kullancskivétel, a veszettségi oltás és egyéb borzalmak esetében is. Ugyanakkor Lurkó nagyon karakteres kutya, és ha valamit a fejébe vesz, akkor nincs mese. Néhány éve elmentem a kutyapszichológushoz – van egy kollégám, aki kutyapszichológusnak vallja magát –, és mondtam neki, hogy olyan régen nem volt kutyám, szeretnék egyet. Ő megvizsgált, azaz beszélgetett velem, majd azt mondta: Ezzel a karakterrel neked csak kétféle kutyád lehet. Ha egy alázatos hívet akarsz, aki úristennek tekint téged, és minden szavadat parancsolatnak fogja fel, akkor egy berni pásztorkutyát ajánlok. Ha egy nálad sokkal erősebb karaktert akarsz, aki fél év alatt a saját igényei szerint szabja át az életedet, ráadásul az neked jó is lesz, akkor szálkásszőrű tacsit vegyél. Lurkó szálkásszőrű tacsi. És átszabta az életemet. Én már nagyon régen úgy élek, hogy este fél tíz körül befejezem a munkát, valamit eszem, és lefekszem aludni. Tizenkettő-negyed egy körül Lurkó kutya felkelt, felöltözöm, és lemegyünk a Kossuth térre focizni – olyankor már nincs rendőr, aki elveszi a focit, és fölír. Fél órát, háromnegyed órát focizunk, feljövünk, ő lefekszik aludni, én még dolgozom másfél-két órát, aztán én is lefekszem. Szóval ketté van osztva az éjszaka, és ez Lurkó kutya műve. Sajnálom ugyanis. Itt bent a városban nincs elég mozgástere, és a nagy rohangálást számára az jelenti, ha éjjel nyugodtan szaladhat a labda után. Majd egyszer nézze meg, milyen jól focizik. Nem kislabdával ám, hanem rendes ötös focival. Bőrlabdával, úgyhogy átharapni se tudja.

– Kérdeznék egy tapintatlant: ez nem valamiféle időskori érzelgősség?

– De, lehet. Nem zárom ki. Viszont úgy gondolom, még mindig jobb, ha a kutyával érzelgek, mint ha egy szappanoperán potyognak a könnyeim. És én őt a gurumnak vallom. Lurkó nekem szellemi vezetőm. Figyelek a tanításaira. Például itt van a póráz tanítása. Én azt hittem, a kutyának rossz a póráz. Gátolja a szabadságában. Hát nem egészen ez a helyzet. Tényleg van, amikor rossz neki, de biztonságot is ad. Ha fél például, mindig beáll a lábam közé. De ha ráteszem a pórázt, azonnal krakéler lesz, és a legnagyobb fenevadakkal is úgy viselkedik, mintha képes lenne keresztbe lenyelni őket. Elgondolkoztam ezen: az ember is így van ezzel. Mennyit föláldoz a szabadságából azért, hogy a póráz végére kerülhessen! A póráz végén lehet hogy Jézus van, lehet hogy Buddha, lehet hogy a párt. Az a lényeg, hogy legyen valaki. Tehát én korábban félreértettem a póráz-helyzetet. Például ez az egyik tanítása Lurkó kutyának. Ezért guru. Lehet vele beszélgetni is, csak nagyon csöndben kell lenni. Mondjuk, amikor egyedül vagyunk itthon, és én lefekszem, ő jön, és mellém fekszik. Csönd van, és gondolatban kérdezgetem őt. Például azt kérdezem tőle, fél-e a haláltól. És precízen felel. Erre a kérdésre például azt mondta, hogy igen, az erőszakos haláltól fél. Különben nem.

– Honnan tudja, hogy ezt felelte?

– Onnan, hogy egyszer csak ott volt bennem a válasz.

– És biztos, hogy ez nem a saját válasza volt?

– Nem. Lurkó kutyáé.

– Mert a saját válasza mi?

– Az, hogy én nemcsak az erőszakos haláltól félek, hanem a halál minden fajtájától. Ő van előnyben.”

***

„– Miért foglalkozik sokat a halállal?

– Erre most majdnem azt feleltem, hogy azért, mert ez az egyetlen kérdés, amellyel érdemes foglalkozni: a világ alapstruktúráját tudná megmagyarázni az ember, ha erről tudna valamit. Nem röstellek Russelre hivatkozni, mert tekintély mindig kell: azt mondta, már idősebb korában jött rá, hogy csak két témáról érdemes beszélni, a szexről és az istenről, a többi érdektelen. Én a valláspszichológia kapcsán is nagyon belementem ebbe a kérdésbe. Ha valaki megkérdezi, milyen vallású Gábriel arkangyal, az egy barom. Gábriel arkangyalnak ugyanis nincs vallása. Ugyanígy az se értelmes kérdés, hogy Lurkó kutyának mi a vallása. Vallása, hite ugyanis csak az embernek van, két okból. Gábriel arkangyal halhatatlan. Lurkó kutyának pedig nincs tudata. Halandóság és tudat kell ahhoz, hogy az ember egyáltalán eljusson valami vallásféleséghez. Ha most hirtelen kiderülne, hogy minden ember halhatatlan, a vallások húsz éven belül eltűnnének. Vagyis azért kell a halállal foglalkoznom, mert ha kiderülne, hogy nincs utána semmi, megoldódnának életem nagy kérdései. Ez még akkor is igaz, ha mindenki gazember – én is –, aki azt mondja, nincs utána semmi. Mert aki ezt mondja, az a pokol tüzétől menekül. Aki meg abban bízik, hogy van valami, az a mennyország üdveiről ábrándozik. Én lemondok az üdvösségről. De a pokolról is.

– És megpróbálja felfogni azt, hogy volt egy adott időtartam a maga számára, aztán vége?

– Ez felfoghatatlan. Erre azt lehet felelni, a halhatatlan költő szavaival: „És ez a legfurcsább: a semmi, / hogy lehet többé sohse lenni – / ez a legérthetetlenebb: végső lakójául agyamnak / a nagy csodálkozás marad csak, / hogy voltam és hogy nem leszek”. Irigylem Szabó Lőrincet, hogy ezt ilyen pontosan tudta. Az élet legtöbb problémájára nincs megoldás. De nekem könnyebb ezt tudomásul venni, mint azt, hogy igenis van tudat agy nélkül, és én elkapható vagyok a halálom után is.

– Fél a haláltól, azaz sajnálja, hogy meghal?

– Általában igen, de ez hangulat kérdése is. Néha olyan a hangulatom, hogy azt mondom, nem baj, néha viszont tíz körömmel kapaszkodnék az életbe. Nem állandó viszony ez. De abból is látom, mennyire fontos nekem ez az egész, hogy az egyetemen a halálmítoszokkal foglalkozom a legnagyobb terjedelemben. Van bennem valamiféle várakozás, hogy hátha még bekattan erről valami. A nagybátyám mindig végigülte a betegei haldoklását, és amikor meghaltak, mindig szomorúan jött haza, mert sose sikerült újat megtudnia a halálról. Ami meg engem illet, most már sok, hozzám közel álló ember halt meg, és örömmel konstatálom, hogy egyikük se jelez vissza.

– Lehet, hogy csak maga zárja be a jelzéseik előtt az agyát.

– Ez is lehet, hisz épp ez a baj, hogy semmit se tudhatunk biztosan. Ugyanannyit tudunk a halálról, amennyit a neandervölgyi ősember tudott. Legfeljebb olyan jelzések vannak, amelyeket így is meg úgy is lehet értelmezni. Púnában elvittek a maharishihez – a nagy bölcshöz –, aki egy ház kőfallal körülvett udvarán üldögélt egy fa alatt. A maharishi foglalkozása ebből állt: semmit se csinált, csak ült. Bár volt egy pogácsával teli kosár az egyik oldalán, és ha gyerek jött, adott neki egy pogácsát. Ettől eltekintve mozdulatlanul ült, semmire se reagált. Jöttek asszonyok, férfiak, megcsókolták a köntöse szegélyét, kicsit ültek a társaságában, megfürdöttek a bölcsességében, és elmentek. Én is odaültem – egy hindu ismerősöm vitt el hozzá –, és néztem a maharishit, aki semmiről sem vett tudomást. Egy idő után aztán úgy gondoltam, hogy most már elég sokáig tanulmányoztam, hogyan ül ott a maharishi, és intettem szemmel a havernak, hogy talán menjünk. Ekkor megszólalt a maharishi – ezt nem hallgathatom el –, és azt mondta, angolul: Magának az a lépcsős álma nem álom volt, hanem emlékezés. Szörnyű mondat volt. Amikor már elhagytuk az udvart, a hindu megkérdezte: Te tudod, hogy ez miről beszélt? Sajnos tudom, mondtam. Nagyon régi álmom volt, évtizedekkel korábbi: egy azték típusú naptemplomból jövünk lefelé hárman a rengeteg lépcsőn, feltehetőleg valami istentisztelet után, napkeltekor. Jövünk lefelé, és nagyon jó érzéseim vannak. Nagyon nagy rend van a világban is, meg bennem is. Helyén vannak a dolgok, és bennük én. Érdekes, hogy a piramis felső része napfényben fürdött, az alsó része viszont homályba borult. Tehát mi a homály felé tartunk, és ennek megfelelően kezd el egyre romlani a hangulatom. Aztán a naptemplom is megszűnik naptemplom lenni, s én bejutok egy pesti bérház rothadó zöldség szagú, büdös csigalépcsőjére, ahol azelőtt a cselédek jártak. Ezen megyek lefelé, és már minden iszonyú rossz: a közérzetem, a hangulatom, a világ, minden. Az egyik fordulóban aztán találok egy barna ajtót. Bemegyek. Kis szoba, asztal, szék, lichthofra néző ablak, vaságy, valaki alszik rajta, nem tudom, férfi-e vagy nő. Én meg leülök a székre, és várom, hogy az illető felébredjen. Kész. Ez volt az én lépcsős álom. Más hasonló álom nem jutott eszembe. Na most ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes.

– Azon gondolkozott, mit jelent az, hogy nem álom volt, hanem emlékezés?

– Persze, hiszen ő egy reinkarnációs vallásban hisz, nyilván az egyik előző életemre célzott. Ami ellen nekem semmi kifogásom, csak ne legyen folytatása.

– Én nagyon szkeptikus vagyok ilyen ügyekben, úgyhogy feltételezem, ez a nagy bölcs többek közt attól volt nagy bölcs, hogy tudta, miről álmodnak az emberek. És amikor magára nézett, úgy látta, maga az a típus, akinek biztosan vannak lépcsős álmai.

– Én is nagyon szkeptikus vagyok, kivéve, ha engem trafálnak telibe. És volt egy-két ilyen beletrafálás az életemben. De vonogattam a vállam, és azt mondtam magamban, hogy pontosan erről van szó: nem tudom biztosan, hogy a nihil jön-e a halál után, tehát nyugodtan lehet azzal próbálkozni, hogy megingassák a halál utáni semmibe vetett hitemet.”

***

Popper Péter már tudja, mi jön a halál után. Szeretném, ha örömet és megnyugvást találna ebben az új, végső tudásban.

(Mihancsik Zsófia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!