Sakkvakság: a pártok szerepének általános túlbecsülése a mai magyar helyzetben
- Részletek
- Az olvasók írásai
- 2011. máj. 17. kedd, 04:08
- Surányi Bálint
Surányi Bálint
Nem szükséges rekapitulálni pártok nélkülözhetetlen szerepét egy működő képviseleti demokráciában, mert aki akarja, úgyis tudja ezt. Csakhogy nálunk jelenleg nem ilyen demokrácia van. A rendszerváltás óta a lakosság többsége csalódott abban a reményében, hogy a piacgazdaságban (kormányzattól függetlenül) nagy esélye van a jóléti aspirációi megvalósítására-megvalósulására, nem látja érvényesülni a jog uralmát és csalódott a bürokrácia tisztakezűségében. Mi máshoz vezethet ez, mint a rendszert működtető politikai pártok iránti bizalomvesztéshez? Ennek egyértelmű empirikus bizonyítékát láthatjuk az utóbbi idők közvéleménykutatási adataiban.
Ha madártávlatból rápillantunk a parlamenti pártokra, akkor szembetűnő, hogy ezek nem is igazán politikai pártok. A Fidesznél Felcsútra kellett zarándokolnia minden képviselő- és polgármesterjelöltjüknek, hogy megkapja a fermánt. Azóta meg a miniszterelnöki-pártelnöki szeszély jelöli ki az egyes témák zászlóvivőit – gyakran előéletüktől függetlenül. Még ebbe is belekavarnak a megrendelt fontos egyéni képviselői indítványok. Ez így együtt minden, csak nem egy szabályszerűen működő politikai párt. Az LMP már a nevénél fogva is részben antipolitikai képződmény, ahol a bázisdemokrácia elemei keverednek a pártelit nem transzparens manővereivel. A Jobbik is fregolikabát: egyszer párt és frakció, egyszer mozgalom és gárda. Az MSZP hasonlít még leginkább pártra, de elsősorban bénultságában, elvarázsolt kastélyszerű finanszírozottságában és az alapszabályából folyó folyamatos iszapbirkózásában, aminek csak a pártszerű homlokzatát adja az, hogy a parlamenti frakciója jobbára egységesen szavaz és vonul ki az ülésekről.
Mindezzel ellehetnénk akár egy cikluson át is, ha a kormány nem lenne satuba szorítva. Egyfelől a külgazdaság, az EU, a pénzpiacok és a nemzetközi szervek korlátozzák az erős központi akarat érvényesülését, másfelől a megsértett társadalmi csoportok és a magára találó civilszféra fokozódó ellenállása szorítják be a centrális törekvéseket. A korlátokat erősíti fel a zavaros kormányzati szerkezet és annak gyenge teljesítménye is. Mindezek együttvéve nem ígérnek zavartalan három évet.
Ebben a helyzetben minden elemző és újságíró a pártokat figyeli és azt lesi, hogy mutatkozik-e az egyes pártoknál olyan politika, amely az elégedetlenséget formába öntené és a mostani kormányzattal szemben előbb-utóbb reális alternatívát kínálna. Ilyet nem találva elkeseredik, türelmetlenségének ad hangot. A sémákból kiindulva teszi ezt. Ha viszont a fentieket még egyszer átgondoljuk, akkor világos, hogy az egész politikai osztály került bizalmi válságba és az ország állapota olyan szigorú, sokak életét negatívan érintő átalakításokat igényel, hogy a jelenleginél jobb kormányzás sem ígérhetné a választók vágyainak teljesülését. Ezért a hagyományos pártpolitika eszközei még akkor is kevesek lennének egy hiteles fordulat megígéréséhez és megvalósításához, ha a létező pártok minden értelemben valódi pártok lennének, vagy valami csoda folytán azzá válnának.
Kikerülve azt az egyébként jogos kérdést, hogy a mai Magyarországot mennyire tekinthetjük európai demokratikus államnak, azt konstatálhatjuk, hogy a parlamentarizmus – ha néha sajátosan is, de – működik. Ez olyan érték, amelynek fenntartása az országban élő vagy az országgal kapcsolatban lévő érintettnek érdekében áll. Tehát azt reméljük, hogy ha a gazdasági és országon kívüli, valamint a fokozódó belső ellenállás említett satuja összeroppantja a jelenlegi politikai képletet, a továbbiakban is parlamenti keretek közötti mozgások következnek. Vagy a jelenlegi parlament keretei között, vagy előrehozott választások révén – hiszen a satu két pofáját képező erők csak egy parlamentáris kormányzástól remélhetik igényeik legalább részleges megvalósulását. A rend felborulása minden résztvevő számára vereség lenne.
A kérdés már csak az, hogy a parlamentáris keretekben az általában megszokott politikai kormányzást valószínűsíthetjük, vagy valami mást. És ez utóbbi nem merő fantáziálás. Ha visszagondolunk, látjuk, hogy az előző ciklus utolsó periódusában a Bajnai–Oszkó-kormány egy politikailag definiálható parlamenti bázissal a háta mögött többé-kevésbé technokrata szakértői kormány volt. A par excellence politikai témáktól általában távol tartotta magát, azokat egy későbbi, jobb adottságokkal induló politikai kormányra hagyta. Feltehető, hogy egy gazdasági-hatalmi összeroppanás esetén ismét egy ilyenfajta megoldás legalábbis a lehetséges alternatívák egyike lehet.
Megítélés dolga, hogy egy elkerülhetetlen helyreállítási periódus milyen időtartamú lehet, illetve kell legyen. A periódus kezdetéhez nem nélkülözhetetlenek a programmal rendelkező kormányképes politikai pártok. Ha a periódus soká tart, akkor az sem akadály, hogy ad hoc jellegű választási pártok által jelölt képviselők adják egy új parlamentnek akár a többségét is. Egy megváltozott többség nyilván egy más prioritásokat érvényesítő, de szintén technokrata-szakértői kormányt választana meg.
Mire pedig eljön az idő, hogy Magyarországon újra teljes értékű politikai kormányzás következhessék, addigra remélhetőleg erre alkalmas pártjaink is lesznek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
