rss      tw      fb
Keres

Meglopatva és megmutatva

Az ember sosem tudhatja, hol jut hozzá alapvető és jellemző információkhoz, például a lopás hazai gyakorlatának sokrétűségéről. Nekem például egy olyan fotókiállításon sikerült gyarapítanom ez ügyben a tudásomat, amely kifejezetten a meglopottakról – esetünkben az észak-magyarországi romákról – adott képet.

A kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központban nyílt meg, a Nemzetközi Roma Nap alkalmából, április 8-án. A címe Telep-lakók. A fotókat olyan egyetemi hallgatók készítették, akikből szociális munkások lesznek, és akik a kutatási gyakorlatuk fontos részének tekintették a fényképes dokumentálást, majd azt is, hogy mindezt egy kiállításon közzétegyék.

Gesztusuk azt jelzi, hogy ezeknél az egyetemistáknál jól működnek a dolgok. Ezért az ember legalább ebben a vonatkozásban optimizmussal kezdi nézegetni a képeket: a jövendő szociális munkásai tudják, hogy vannak fontos összefüggések, szakma és nyilvánosság között. Optimizmusa azonban hamar lelohad, amiről természetesen nem a kiállítók tehetnek.


Tehát cigánytelepekről van szó, s a telepi létről.

A telepi lét egyik legfontosabb dimenzióját a tárgyak adják. Ruhák, eszközök, épületek. Itt mi most csupa tiszta ruhát látunk, felnőtteken, gyerekeken; száradó, mosott ruhákat a tornác oszlopai közé kihúzott madzagokon, s a tisztaságra törekvés szegényes eszközeit – hengeres, forgótárcsás mosógépet, agyonhasznált nyeles felmosót. Mindezek keretéül omladozó, vakolatlan vagy félig vakolt, láthatóan vizesedő falakat, rogyadozó tetőt, átfestésre is érdemtelen ajtót. Gyakorlatilag a legnagyobb erőfeszítéssel sem rendben tartható lakásokat. Némelyikben hatalmas szentkép hivatott azt az illúziót kelteni, hogy a lakás az élet minőségi, kulturált keretéül szolgál.

Ezek láttán szokás megírni jobboldali fórumokon, hogy ez a helyzet a cigányok „génjeiben hordozott”, s a többség számára nem véletlenül taszító, rettentően idegen életmódjának jellemző tükre. Mily nevetséges az a tőlünk lopott kultúra ott a falon! – szoktak gúnyolódni –, bezzeg mi sosem másoktól tanulunk, mindent magunk hoztunk létre. Mert hogy csak az elsőség és az eredetiség az érték. Ezért is kell bizonygatnunk, hogy mi mindenkinél előbb voltunk itt, hogy mi „találtuk fel” az írást, sőt, a kereszténységet (ezek ugyanis, ha valaki nem tudná, találmányok!). Mindenki más csak gyenge epigonunk lehet, de a cigány még az se, neki utánoznia sincs joga minket. Hihetetlenül vonzó és szeretetre méltó kultúra így ez a miénk! Teljesen érthetetlen, hogy a cigányok miért idegenkednek tőle.

A képek között olyan szöveget is kifüggesztettek, amely a telep építésének körülményeire vonatkozik, vagyis a „mi kultúránk” egy szeletkéjéről ad számot. És ekkor világosodott meg előttem, hogy mi is a speciálisan többségi, nem cigány lopás belső differenciáltságának lényege.

Az épületeket illetően K.T. építészmérnök – úgy sejtem, mély kétségbeeséssel papírra vetett – szakvéleményét is olvashatjuk. Ez pedig a következőket tárja elénk: ezek a telepi lakások 1995 és 2002 között épültek, szociálpolitikai támogatással. Azt nem tudom meg, hogy miért nem volt az építkezésen műszaki felügyelet, de nem volt. Az építők alapvető hiányokkal adták át az épületeket. Alápincézés nincs, felázást kiküszöbölő kavicságy nincs, a bitumenes szigetelés hézagos, a padozatot nyers, nem elsimított beton adja, vakolás a falakon csak ott van, ahol azt később a beköltöző család felrakta – már ahol egyáltalán megtartották a folyamatosan vizesedő falak –, esőelvezetés, ereszcsatorna nincs.

Olyan, hivatalosan elfogadott építési terv nem lehetséges, amelyből mindezek legálisan hiányozhatnak. A huszadik század végén alapvetően egészségtelen, roncs jellegű lakások építési tervét nem fogadhatta el egyetlen, hivatalos szerv sem. A tervekben tehát ott kellett lenniük az alápincézés, a kavicságy, a szigetelés, a betonaljzat, a vakolás, az ereszcsatorna-építés anyagárainak és munkadíjainak is. Következésképpen ezeknek az elszámolásokban is ott kellett lenniük. Ám hogy hiányoznak az épületekből, akárhogy is, de arra utal: a telep építői (nem cigányok: többségiek) mindent elszámoltak ugyan a telep építtetőinél, akikhez befolyt erre az állami támogatás (vélhetően az önkormányzatoknál), de az elszámolt anyagot és az elszámolt, de el nem végzett munkák árát sikerült ellopniuk. A lopást vállalkozók hajtották végre, vagyis olyanok, akik az átlagnál jobban élnek. Mondhatjuk tehát, hogy ez egy jobbanélhetési lopás. Amely az ő szemükben – de a közvélemény szemében is – nyilván sokkal magasabb szintű az ócska kis megélhetési lopásoknál. Azzal csak olyanok élnek, akik még a jobban élésnek az elején járnak, mint például gyakran cigányok is. Majd ha ők is ott tartanak, ahol a vállalkozók, akkor ők is lophatnak a jólétük fenntartható fejlődése érdekében. De oda előbb el is kell jutni!

Ez több vonatkozásban is különbözik az állami vállalatvezetők vagy a politikusok hasonló lopásaitól. Például abban, hogy utóbbiaknak nem kell kavicsággyal meg betonteknővel bíbelődni, rögtön a pénzhez lehet hozzáragadniuk – ennyiben könnyebb a dolguk. Annyiban viszont nehezebb, hogy hamarabb lelepleződhetnek, mert a leleplezésük pártpolitikai kérdés. A cigányok meglopására szakosodott, jobbanélhetési bűnözők leleplezésére viszont egyelőre senki se tette rá a libidóját, a sajtó semelyik szegmensében.

S végül van még egy jelentős különbség is: a politikusoknál-vállalatvezetőknél nem kell különösebb ideológiát feltételeznünk a cselekvéseik mögött: ők l’art pour l’art, a pénzért és a hatalomért lopnak. A hétköznapi jobbanélhetési bűnözők fejében viszont biztosan van ideológia. Mint a kiállítás szöveges részéből is kiderült (a cigány emberek panaszaiból), de ahogyan azt egyébként is tudjuk: nálunk külön kategóriát képez a rasszi célzatú lopás.

„Ezeknek” – mármint a cigányoknak –, akiknek úgysincs fogalmuk arról, mit jelent „normálisan lakni”, a vizes falú, vakolatlan, vízvezeték nélküli, egészségtelen lakás is jó lesz – mondják magukban a rasszi alapon lopók. Észre se fogják venni. „Nekünk” pedig, akik oly jól megtanultunk tiszta falú, simított padozatú, sőt, szépen burkolt lakásban élni, eme felsőbbrendűségünk birtokában egyetlen feladatunk van: továbbgyarapítani a saját jómódunkat, és onnan szerezni pénzt a mi magasabb rendű létezésünk továbbfejlesztéséhez, ahonnan tudunk. Ha az állami szocpol-támogatás nyújt erre lehetőséget, akkor abból visszük haza a kavicsot vagy az ereszcsatornát. Nekünk senki se emlegesse, hogy a mi dédszüleink, nagyszüleink is alulról indultak. Ne jöjjenek nekünk statisztikákkal. Semmi közünk ahhoz, hogy nálunk a harmincas években a budapesti munkáslakások hatvan százalékában nem volt vízvezeték, nyolcvan százalékában nem volt WC, és ötven százalékában nem volt villany. Vagy hogy a falvakban még ennél is sokkal rosszabb volt a helyzet: a parasztság többségének életszínvonala hetven-nyolcvan évvel volt elmaradva az európai átlagtól. És hogy mindebből csak a háború után lehetett kikeveredni, komoly fejlesztési programokkal. Mindez nem érdekes, mert ebből mi szorgalmas munkával, hipp-hopp emelkedtünk ki, önerőből – hogy ebben speciel a szocialista államnak voltak érdemei, azt felejtsük el. S ettől kezdve „nekünk” kötelességünk a gyerekeinknek egyre nagyobb jómódot biztosítani. Aki pedig még mindig ugyanott tart, annak viszont az a kötelessége, hogy sürgősen hagyja abba a szerintünk mértéktelen gyerekszülést.

A képeken természetesen megjelenik a másik dimenzió is: hogy ugyanis itt emberek élnek. És persze ahol ember is van a fotón, ott a legtöbbször önfeledten nevető, simogatást provokálóan kócos, egymásba kapaszkodó, az élete elején járó gyerek az az ember.

Az élet elején több oka is van annak, hogy az embert kevésbé érdekelje, honnan lehet például vizet nyerni a háztartáshoz, ezért ennek módjaitól függetlenül is inkább az életörömmel van elfoglalva. Általában véve semminek a beszerzési módja nem érdekli. Az egyrészt a felnőttek gondja. Másrészt egy gyereknek fogalma se lehet arról, másutt hogy mennek ezek a dolgok. Jó ideig semmiben sincs összehasonlítási alapja, s nem tudhatja, mi az általános rend ezen a téren. Számára az a természetes, amit a saját környezetében lát. Majd csak később fogja megtudni, hogy az olyan telepeken, ahol ő is él, ahhoz képest kell nyáron a szomszéd utcából, télen meg a temető mellől vödrökkel hozni a vizet, hogy másoknál csak egy csapot kell kinyitni ehhez a falon. Abból, hogy télen a közelben lévő kút befagy, egy gyerek számára a jég újdonsága jelenti az információt. S hogy az anyjára emiatt többszörös teher hárul, az már csak ezután jön. Ahogyan azt is csak később fogja megtudni, hogy mások egyáltalán nem tekintik munkának például a víz rendszeres és kényszerű cipelését, egyszerűen azért, mert az ő tevékenységeik között ilyen már nem létezik, empátiára pedig semmi és senki sem készteti őket. Még a papok többsége sem, akiknek pedig ez munkaköri kötelességük volna.

„Az utcai csapokat órákig folyatják mások, miközben velünk fizettetik ki az árát, mert ugye számunkra ez a vízszolgáltatás” – olvasom a képek közé kifüggesztett másik, szöveges eligazításban. Valamikor voltak vízvezetékek itt is, de az írásból nem derül ki, hogy a helyi önkormányzat és a vízművek miért nem képes visszaállítani épségüket és használhatóságukat.

A kislányon, aki egy utcai nyomókút mellől nevet a kamerába a nyári melegből, még nem látszanak annak jelei, hogy a vízcsap, a normális fűtés és általában a komfort hiánya az emberen mekkora terhet jelent. Majd látszanak negyven-ötven év múlva, a különféle betegségeiben és a másoknál korábban érkező halálában. Egyelőre anyja magas sarkú cipőjében áll ott, pontosabban annak az elejében, hiszen a cipőbe az övé mögé még egy kisebb lábacska bőven beleférne. Látszik rajta, hogy ebben a pillanatban tökéletesen azonos a világ összes többi, hét-nyolc éves kislányával. Aki abban a pillanatban, a cipőktől átlényegülve, tündérkirálynőként van itt térben és időben.

És ebben senki és semmi nem tudja megrendíteni.


Telep-lakók
, kiállítás az ELTE szociális-munkás hallgatóinak cigánytelepen készült munkáiból.
Kiállítók: Bass László, Décsi László, Dés Viki, Elek Dorisz, Farkas Zsombor, Fodor Kata, Hete Dóra, Horváth Mónika, Kovács Janina, Kovács Judit, Nagy Gábor, Udvarhelyi Anikó, Vadkerti Ildikó.
A kiállítás anyagát összeállította: Fodor Katalin
FUGA Budapesti Építészeti Központ, Budapest, Petőfi Sándor u. 5.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

ldthm dytf tkfz gfnbyfкак вылечить пародонтоз зубовпроверка позиций в поисковых системах