rss      tw      fb
Keres

Hét mondat a miniszterelnöktől



Mint tudjuk, bizonyos politikusi mondatok valutákat dönthetnek romba és egyéb gazdasági cunamikat okozhatnak, ezúttal azonban nem ilyesmiről lesz szó. Hanem hét olyan mondatról, amely csupán a rálátásunkat segíti, de azt elég határozottan. A hét mondat a miniszterelnök szájából hangzott el az elmúlt héten, részben a szociális konzultációnak nevezett kormánypropagandával, részben a roma felzárkóztatással kapcsolatban. Íme:

1. „A miniszterelnök csalódásként éli meg, és rosszul esik neki, hogy számos tekintetben a kommunista egypártrendszer a romák integrációja, felemelése ügyében jobb teljesítményt nyújtott, mint az elmúlt húsz ’zavaros esztendő’.”

„Csalódásként éli meg” – a mondatrésznek két értelmezése is lehetséges.

Az egyik: Orbán csak most vette észre, miszerint bizonyos kérdésekben az előző rendszer jobb teljesítményt nyújtott, mint a jelenlegi. Az értékelés igazságtartalmáról megjegyzendő, hogy ha a cigányság integrációja és felemelése a Kádár-korszakban valóban létrejött volna, akkor a teljes foglalkoztatás szocialista rendszerét nem kéne önámításnak, egyszersmind álintegrálásnak neveznünk, mi több, a rendszerváltás igényét is fölöslegesnek kéne tekintenünk. Másfelől azt kéne képzelnünk, hogy nem a rendszer dőlt önmaga dugájába (egyebek közt az említett önámítástól), hanem váratlanul új, integrálatlan roma csoportok érkeztek hazánkba, mert fölismerték, hogy nálunk a legideálisabbak a nyomorgási lehetőségek. A kádárosan integráltak pedig a játékosság kedvéért átintegrálták magukat olyan országokba, amelyekben elölről kezdhetik ezt az izgalmas folyamatot. A miniszterelnök tehát olyasmit fedezett föl, ami alapvetően nincsen.

Ennél is fontosabb azonban az, hogy ha a miniszterelnök tényleg csak most fedezte föl, hogy lehetséges összehasonlítás, akkor baj van, hiszen ez azt jelenti, hogy eddig egy pillanatig sem foglalkozott a két rendszer megkülönböztetésével. Amellett azon a jellegzetességen sem gondolkozott, hogy egy rendszerváltás csupán a kereteket cseréli ki, az emberek alapvető egzisztenciáján, integráltságán, társadalmi önazonosságainak folyamatosságán legfeljebb változtatni tud, de ezeket nem vághatja mereven ketté, és a két részt nem állíthatja egymással élesen szembe. A társadalmaknak az előtt is volt múltjuk, zajlott bennük egy érvényes és a jelenbe áthúzódó idő, mielőtt bennük üstökösként feltűnnek a minden kétséget kizáróan lélegzetelállító miniszterelnökök. Ez a jelenlegi mindenesetre úgy hiszi: vele kezdődik a társadalom időszámítása.

A „csalódásként éli meg” mondatrészt azonban úgy is értékelhetjük, hogy a miniszterelnök úgy csalódott az eltelt húsz évben, mintha az még most is a Kádár-rendszerrel való direkt szembenállás manifesztációja volna. Ez esetben pontosan ugyanahhoz a konklúzióhoz jutunk, mint a fentiekben: a miniszterelnök csak kettévágott és egymással szembeállítható entitásokat ismer, más dimenziókban nem tud gondolkodni.

Belátom, hogy mindez igazából annak a legfényesebb bizonyítéka, hogy az ilyen és ehhez hasonló mondatokat teljesen fölösleges értelmezni. Ám ne feledjük, hogy mégiscsak az ország miniszterelnökéről van szó. Úgyhogy menjünk is tovább, és erősítsük meg a feltáruló képet ezzel: Orbánnak „rosszul esik”, hogy a rivális rendszer egy részkérdésben kvázi személyesen legyőzte őt. Ebből láthatjuk, hogy egyfelől számára létezik „rivális rendszer”, másfelől hogy ez egy kifejezetten rá állított, őt „fogó” ellenfél volt, „aki” a viselkedésével csúnyán megbántotta. Úgyhogy most nem is tudjuk, mit mondjunk az ilyen, otromba és kíméletlen rendszerek gyerekszobájáról.

2. „A tisztességes élethez 180 fokos fordulatra van szükség a magyar gazdaságban” – tette hozzá mindezekhez a miniszterelnök.

Amihez viszont mi csak néhány olyan mondatot teszünk hozzá, amelyet az egyik, ismert gyerekszáj-gyűjteményben olvashatunk: 1. „Amikor a király hazatért, országát és feleségét fenekestől felforgatva találta”. 2. „Azután IV. Béla várromokat épített”. 3. „A szemük közepén van egy nyílás, amely mindenkinek fekete, mivel a fejünk belül sötét”.

3. „Ha a lehetőségeket nem használjuk ki, akkor nem fogunk tisztán állni az Úr színe előtt, amikor el kell számolnunk azzal, hogyan sáfárkodtunk a megkapott lehetőséggel.”

Itt most elhülyéskedhetnénk azzal, hogy de hiszen a minap Orbán még egy Szűz Máriának ajánlott országról beszélt, és nem az Úrnak ajánlottról. De ne hülyéskedjünk, hanem konyuljunk le, és állapítsuk meg lemondóan: Magyarország miniszterelnöke úgy gondolja, hogy az ő miniszterelnöki funkciója kizárólag az ő személyes, lelkiismereti ügye. Ebből következően elszámolnia sem valamiféle prózai, társadalmi szervezeteknek kell majd az érvényben lévő törvények alapján, hanem kizárólag a feje fölé képzelt, magasabbrendű lénynek, jobb esetben a saját lelkiismeretének. Magyarország miniszterelnökének a közéleti szereplései során nem jut eszébe a „társadalmi szerződés” fogalma és érvényessége.

4. „Akárkivel én sem írok alá megállapodást, és nem azért, mert különbséget akarnék tenni ember és ember között”.

Ez itt egy úgynevezett kiemelkedően sanda mondat.

A miniszterelnök ugyanis cigány származású emberekkel állt szemben, amikor erről nyilatkozott. Ezt megelőzőleg róla senki sem feltételezte, hogy rasszista lenne, vagyis hogy származási alapon tenne társadalmi különbséget ember és ember között. Vele kapcsolatban tehát semmi sem indokolta ennek a lehetőségnek a felvillantását. Ő mégis felvillantotta, majd azonnal el is határolta magát ettől. Így az az ember beszél, aki egyúttal a rasszistákhoz is szól, és egészen konkrétan azt üzeni nekik: éppenséggel tehetnék ilyen különbséget, mert ennek fennáll az elvi lehetősége, de most olyan helyzetben vagyok, ugye, értitek, hogy nem teszek ilyen különbséget.

Mindenesetre a kedvetekért előhozom azt a klisét is – üzeni a következő mondataival –, amelyet ti szoktatok a cigányság totális jellemzőjeként emlegetni: hogy legfőbb jellemzője a lopás. Olyannyira, hogy önmagukat is meg szokták lopni:

„Mert olyan emberekkel, akiknek a szavában nem lehet megbízni, olyan emberekkel, akik nem tudnak garanciát adni, hogy betartják azt, amiben megállapodunk, olyan emberekkel, akik a cigányságnak, a roma közösségeknek nyújtott pénzt elviszik, ahelyett, hogy a közösség érdekére fordítanák, olyanokkal nem érdemes aláírni semmifajta szerződést” – ezt mondta. Holott nyugodtan megtehette volna, hogy a cigányságnak csupán azokról a képviselőiről beszél, akikkel aláírt, és azt részletezi, ami az aláírt szerződés érdemi része.


Trickery – flickr/Chamtal

A miniszterelnök azonban egyáltalán nem tartja fontosnak azt erősíteni, hogy amikor éppen szerződést kötünk egy népcsoport képviselőivel, akkor éppen azért nem vágjuk őket ketté tipikusan lopósokra és esetlegesen becsületesekre (amihez azért az Orbán által kiválasztott „jó” cigány vezetőkkel kapcsolatban volna mit hozzátenni), mert elvi kérdésekről van szó, és nem az esetleges, hétköznapi állapotaikról. Viszont fontosnak tartja erősíteni a sandaságot.

5. „Sok probléma van a roma és a magyar együttélésben, és nem helyes úgy tekinteni ezekre, mint nem létező gondokra, mert akkor a szélsőségesek veszik napirendre a témát.”

Ez a mondat két, fontos tényre utal. Az egyik, hogy a miniszterelnök nem ismeri a civilizált közbeszédben érvényes szóhasználatot, és nem tudja, hogy hivatalos szinten tilos a többséget (a népet, az állampolgárok összességét) etnikumként, a kisebbséget pedig nem magyarként megjelölni, márpedig a „roma-magyar” szembenállással ezt tette.

A másik, talán még ennél is fontosabb: azok, akiknek igen sok pénzt fizet a kormány a médiával összefüggő feladatok ellátásáért, ezek szerint szintén nem ismerik ezt a kötelezettséget, és nem adják meg neki a kellő háttéranyagokat ehhez.

6. „Orbán örül annak, hogy a szakszervezeti vezetők is fontosnak tartják azokat a kérdéseket, amelyekben az elkövetkezendő időszakban, Magyarország megújítása során döntéseket kell hozni.”

Ez a tömény cinizmus iskolapéldája. A szakszervezeti vezetők ugyanis eddig is fontosnak tartották a szóban forgó kérdéseket. Aki valamit nem tartott fontosnak, az Orbán volt, ez a „valami” azonban nem a kérdéseket, hanem a megbeszélések lehetőségét jelentette. A változás abban állt be, hogy Orbán, az eddigiekkel ellentétben, kilátásba helyezte a megbeszélések lehetőségét, úgyhogy elvileg a szakszervezeti vezetőknek lenne okuk az örvendezésre, ő ehhez legfeljebb csatlakozhatna. Most viszont Orbán mégis úgy tesz, mintha a változás a szakszervezeti vezetőknél következett volna be, és mintha a változás lényege az lett volna, hogy ők jutottak jobb belátásra. Aminek most aztán ő, győztesként, örül.

7. „A szociális konzultáció végeztével, azaz az emberek véleményének megismerése után a kormány készséggel áll a szakszervezetek rendelkezésére, hogy lefolytassák a szükséges egyeztetéseket.”

Ez a mondat Magyarország mai helyzetének tökéletes tükre.

A kormány szembekerül bizonyos szociális problémákkal, ám nem kéri ki a kompetens szakértők véleményét. Kikéri azonban több millió inkompetens, laikus polgár véleményét nem létező vagy hamis alternatívákról, amit konzultációnak nevez. Mivel a levelet vonalkóddal látták el, az akció arra a fölösleges és romboló munkára készteti a polgárokat, hogy a visszakereshetőségük miatt a legkülönfélébb elméleteken és manipulációkon gondolkozzanak a levél adjusztálásával kapcsolatban.

Ezután a kormány érdemi hozzászólásként fogja kiértékelni azokat a kérdőíveket, amelyek valójában csupán közönséges népszerűségi mutatók kiszámolására alkalmasak, mert maximum a „tetszik, amit a kormány akar, vagy nem tetszik” fölvetésre adhatnak választ. Majd miután megállapította, hogy hány százalékban népszerűek az elképzelései azok között, akik egyáltalán visszaküldték a kérdőíveket (de akik semmiféle objektíven meghatározható mintát nem képviselnek, hiszen a kérdőíveknek már a visszaküldése is manipulált, a kérdések pedig nem valóságosak, így semmit sincs mihez viszonyítani, semmilyen értelemben nincs száz százalék), e népszerűségi mutatók alapján – vagyis egy eldöntött erőfölény helyzetére hivatkozva – kezd tárgyalásokba a kompetens szakértőkkel.

Összegezve: miközben egy ország inkompetens részének reggeltől estig aktívan és felfokozott izgalommal kell olyasmivel foglalkoznia, amihez nem ért, és ami ráadásul veszélyérzetet kelt benne, aközben a különböző szakmák kompetens képviselőinek arra kell pazarolniuk hihetetlen energiákat, hogy tárgyalásra kényszerítsék a kormányt ott, ahol az csupán az erőfölényét akarja érvényesíteni.

Amit a kormány a saját készségessége kifejeződésének nevez.

De legalább tudjuk. És várjuk a további megvilágosító mondatokat.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!