Hogyan (ne) tegyünk kárt a korrupcióban?



„Sokan érzik úgy, ma a kormány egy bűnszervezethez hasonlít, amely fosztogat és szétesik a korrupciótól. Állami és kormányzati szervezetek maffiaszerű működését halljuk és tapasztaljuk. […] A közrend megingása, az intézmények kiüresedése, a normák semmibevétele, a joguralom ellehetetlenülése, valamint a mindent átszövő politikai és gazdasági korrupció […], a nyelvi és fizikai durvaság, a nepotizmus, a tudatos szabályszegés és a cinikus önfelmentés […] a mindennapi élet részévé vált.” Kemény és igaz szavak, és a mai helyzet tökéletes leírása! Hát ha még azt is tudjuk, hogy a legnagyobb hazai jósdában, a Fidesz műhelyében, még a választások előtt születtek ezek a sorok, és aztán a kormány programjává is váltak, akkor csodálattal adózhatunk annak a kitartásnak, amivel a kormánypárti politikusok e jóslat valóra váltásán dolgoznak. Dicsőség nekik érte!

Terveikben előkelő helyet foglalt el a korrupció. Több értelemben is. Egyrészt a napi haszonszerzés értelmében. Ennek egyik ága a más pártokhoz tartozók korrupciójának leleplezése (lásd Budai Gyula és az ügyészség lankadatlan küzdelmét), ez ideig-óráig napi politikai hasznot termel. Másik ága pedig a „Párt” saját korrupciójának elleplezése, ez anyagi hasznot is hoz. A mindennapi haszon megszerzésén túl a korrupció elleni hosszú távú küzdelemben is (virtuális) győzelmet akar aratni ez a kormány. A szigor és a rövidtávú csőlátás kombinációjától várják az eredményt. Illetve dehogyis várják, ez már maga az eredmény!

Mégis, mintha valami nem úgy működne, ahogy a propagandagépezet sekélyes fantáziájú főnökei kitalálták. Egyre-másra jönnek a nemzetközi szervezetek és vállalatok jelentései a magyarországi korrupció növekvő szintjéről. Először a Transparency International tette közzé korrupcióérzékelési indexét, amely szerint 2010-ben Magyarország négy helyet esett vissza a nemzetközi korrupciós rangsorban. Aztán jött az Ernst & Young, azzal a megdöbbentő állítással, hogy az Európai Unióban nincsen korruptabb ország Magyarországnál.

Ne legyünk igazságtalanok, ez a „nagyszerű” eredmény nem kizárólag az orbánisták műve, ők csak tökéletesítették és – hogy a kedvenc szavukat használjam – megerősítették a korrupciót generáló tényezőket. Megváltoztatták a problémakezelés módját is. Meg is értem őket, hiszen a korábbi kormányok által felállított impotens bizottságok semmilyen eredményt nem voltak képesek produkálni. Ha csak az előző két kormányzati ciklust nézzük, a következő bizottságok jöttek létre és építettek nagy szorgalmasan különféle légvárakat: 2003-ban felállították a Köztársasági Etikai Tanácsot, majd 2004-ben egy másikat, Tanácsadó Testület a Korrupciómentes Közéletért néven. Végül pedig létrejött az Antikorrupciós Koordinációs Testület. Az elsőben neves emberek, a másodikban csak hivatalnokok voltak, a harmadikban a hivatalnokok kikérték a neves emberek véleményét is. Egyik sem ért el semmilyen eredményt, sőt, a helyzet tovább romlott. A Fidesz már nem pepecsel bizottságokkal, a bolsevik hagyományoknak megfelelően kijelölte a „főcsapás irányát”, és háborút indított, hogy ki vagy mi ellen, az még kérdéses. A rendőrségi törvény módosításával létrehozta azt az intézményt és azokat a provokátor csoportokat, amelyektől a rendőri korrupció megszűnését várja a kormányzat. Titkosszolgálati eszközöket vetnek be a rendőrök és minden más köztisztviselő ellen, hogy elejét vegyék a korrupciónak. Az eredmény – nem kétséges – teljes kudarc, sőt, ahogyan máris látható, a korrupció növekedése lesz. A Fidesz hú de iskolázott tudorai még a bizottságosdinál is primitívebb, gondolkodást egyáltalán nem igénylő ötlettel álltak elő. Minden orbánista hisz benne, hogy a félelemben élő, rettegő, döntési lehetőségeitől megfosztott ember tisztességesebb, mint az alternatívákat szabadon mérlegelő és döntéseinek következményeit vállalni képes egyén. Csak azok a politikusok és hivatalnokok gondolhatják így, akik mélyen megvetik és lenézik az egyes embert.


Fairy castle – flickr/hotdog38 

Meg kellene érteni végre, hogy a korrupció nem egyszerűen pénzek, javak és információk illegális áramlásáról, és végképp nem az alkalmazottak engedelmességéről szól. Azt is meg kellene érteni végre, hogy a tisztesség nem mérhető a szabályok gépies betartására mutatott hajlandósággal. A korrupció semmiképpen sem vezethető le az egyének rossz „hajlamaiból” vagy valami hasonlóból. A korrupciónak a demokrácia szempontjából legveszélyesebb formája a köz- és magánintézmények között alakul ki, és a merev, túlszabályozott rendszereket jellemzi. Mivel az ilyen rendszerek alkalmatlanok arra, hogy a gazdaság és a közélet szereplőinek változó igényeit értelmezzék és a demokratikus értékrenden belüli válaszokat dolgozzanak ki, a problémák megoldására egyetlen mód kínálkozik: túl kell lépni az impotens intézményrendszeren. Ennek azonban még abban az esetben is, ha a szereplők nem akarják, privilégiumok kialakulása lesz a következménye. Ebben az értelemben a korrupció nem más, mint a közhatalom privatizálása, azaz magánhatalommá alakítása. Minél centralizáltabb, minél inkább néhány főnök által ellenőrzött egy-egy szervezet, annál nagyobb mértékben nő a korrupció veszélye a szervezet minden szintjén. Az orbánisták törekvése pedig éppen az, hogy lehetőleg egyetlen ember kontrollálhassa valamennyi intézményt és szervezetet. Másként fogalmazva: egyetlen ember (és az ő bizalmát élvezők) privilégiumává akarják tenni minden egyes közhatalmi szervezet és ezek minden egyes döntése feletti ellenőrzést. Vagyis ki akarják alakítani a totális korrupció rendszerét. Hajmeresztő ugyan, de igaz: a Fidesz a korrupció intézményesítésével akar küzdeni a korrupció ellen.

Csak a szabad emberek vállalhatnak felelősséget a tetteikért, a kiszolgáltatott, naponta megalázott, jogaiktól megfosztott emberek aligha tehetik meg ezt. A Transparency International és az Ernst & Young adatai két dolgot mutatnak. Azt, hogy a magyar közhatalmi intézményrendszer egyre merevebb, egyre döntésképtelenebb és egyre kiszolgáltatottabb. Valamint azt, hogy alkalmazottai egyre természetesebben kezelik a saját kis magánhatalmukként a rájuk bízott szervezeti hatalmat. Mindennek következtében a szakmai és a politikai bürokrácián belül személyi függések egész hálózata alakult már ki az országban. Ez a hálózat személyes érdekeket követ, és mint a kormányprogram mondja, maffiaszerűen működik, valahogy úgy, mint Olaszországban. Az intézményesített korrupció lehetetlenné tesz minden változtatást, negligál vagy ha kell, megsemmisít minden reformtervet, amely átalakítaná a szervezeteket.

Pedig a korrupciót csak akkor lehet redukálni, rendszertényezőből véletlenszerűvé tenni, ha átalakítjuk a hatalomcsere terét (2), és átformáljuk a szervezeti cselekvési teret is. Azaz megváltoztatjuk a közhatalmi szervezetekben működő szervezeti és foglalkozási kultúrát, és nyitottá tesszük az alkalmazottak perspektíváit. Pontosan ez utóbbi az, amit például a rendvédelmi szakszervezetek is szeretnének. A kulturális reformot azonban egyáltalán nem kívánják (még). A rendőrség demoralizálásán szorgalmasan dolgozó Balsai István és a mindenre kapható Lázár János újabb „zseniális” ötlete – a nyugdíjas rendőrök reaktiválása – azonban csak a deklasszálódás előtt nyitja meg a perspektívát.

A kormány úgy viselkedik, mint egy vak terminátor, aki véletlenszerűen csapkod maga körül. Nem látja, mit zúz össze, de nem is törődik vele. Csak az a fontos neki, hogy eltaláljon valamit vagy valakit. Ebben nincs is hiba, a nagy hadonászásban leverte már a lábáról a közmunkából és a segélyekből élőket, kiverte a dolgozók kezéből a nyugdíjukra összegyűjtött pénzecskéjüket, és újra meg újra eltalálja a köz alkalmazottait – orvosokat, tanárokat, rendőröket stb. Nem várhatunk el tőle racionális cselekvést a korrupció területén sem: építgeti tovább a csak magának szánt előjogokat, ezeket (alap)törvényekbe foglalja, és igen elégedett az eredménnyel. A korrupció pedig tovább fog nőni, amíg el nem éri a szakirodalomban a végső fázisként számon tartott mindent átható, szervezett korrupció szintjét.(3)



Krémer Ferenc                   

(1) A Nemzeti Együttműködés Programja, 44. és 79. p.
(2) Lásd elméleti hátteréhez Vannak-e még tisztességes tőkések című írásomat.
(3) W. Sherman: Introduction: Toward a Sociological Theory of Police Corruption, in: L. W. Sherman (ed.): Police Corruption. A Sociological Perspective, Anchor Press, New York, 1974, 10. p.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!