Fociöröm – a szokásos szégyenfolttal



Nehéz elmagyarázni azoknak, akik nem szeretik, nem értik, nem figyelik (sőt lenézik) a focit, miért szerez fantasztikus, felemelő, boldogító pillanatokat ez a sportág odaadó híveinek, akiket közönségesen csak szurkolóknak hívnak. Még nehezebb, ha a szurkolói élmény és érzelem, és nem a taktika-stratégia, a kombinációs készség, a labdaérzék, az összjáték okossága és öröme vagy a megoldásokban rejlő fantázia szintjén próbálkoznánk a magyarázattal. Ez utóbbit amúgy meg se kísérelném, nem vagyok szakértője a futballnak, sőt úgy gondolom, bár a szakértőknek kötelességük a stratéga szemszögéből is elemezni a játékot, a sok millió vagy milliárd szurkoló nem az okos elemző mondatok miatt szereti a focit. Úgyhogy a következőkben nem magyarázok semmit, csak elmondom, miért volt emlékezetes ez a szombat este, mi jutott eszembe róla, és hogy miért örültem és miért szégyelltem magam már megint amiatt, hogy magyar vagyok.

Tegnap este a Barcelona 3:1-es győzelme a Bajnokok Ligája (BL) döntőjében nekem, az angol labdarúgás nagy hívének, a Liverpool odaadó (és az utóbbi két évben sok megpróbáltatáson átesett) szurkolójának óriási örömet szerzett. A Barcelonának ugyanis nem lehet nem drukkolni. Ha van élmény, amelyet a klubhűség és klubsiker mellett egy focirajongó átélhet, az a Barcelona játéka és a csapat szellemisége. A világ igazságtalansága lett volna, ha nem ők nyerik a BL-t, és ha nem nyernének meg mindent, amit klubcsapat a világ focitrófeái közül megnyerhet.

Az én szememben a Barcelona szombat esti győzelme mentette fel bizonyos mértékig a nagy spanyol rivális nagy hírű edzőjét, José Mourinhót is. Az április 27-ei Real Madrid–Barcelona BL-elődöntőt látva (ahol a Barcelona győzött 2:0-ra) úgy gondoltam ugyanis, hogy az az edző, aki egy világválogatott („galaktikus”) csapat és csatársor birtokában, hazai pályán a lehető legkeményebb védekező taktikával áll fel akármilyen félelmetes ellenfele ellen, nem méltó a hírére, nem méltó arra, hogy egy ilyen múltú, képességű és árú csapatot vezessen, és végképp méltatlan a rokonszenvünkre és az elismerésünkre, mert a futballból azt kapcsolja ki, amiért nézzük és szeretjük, a játékot. A győzniakarás nem írhatja felül a dolog lényegét, a jó focit, nem silányíthatja merő számítássá a játékot. Megnyugtatott, hogy most, a döntőn a Manchester United páratlan edzője, Alex Ferguson is így gondolta, ahogy én, amikor támadójátékra készítette fel a csapatát (még akkor is, ha Mourinhóval ellentétben csak egy meccsben gondolkozhatott, lévén a döntő egyfordulós). Csakhogy tíz perc eltelte után már semmi különbség nem volt az eleve betonvédekezésre berendezkedő Mourinho-csapat és a Ferguson által elképzelt támadószellemű Manchester United közt. A manchesteriek éppúgy beszorultak a saját térfelükre a következő nyolcvan percben, ahogy korábban a Real Madrid. Mert a Barcelona szakmailag-technikailag elképesztően felkészült és a játékban, a saját képességeikben és a saját közös teljesítményükben egyaránt örömüket lelő játékosai ellen, úgy látszik, nincs ellenszer.

Mourinho rosszízű szövege persze, amelyet a Real Madrid által (véletlenül) megnyert spanyol kupadöntő után megeresztett, hogy ugyanis a „nagy játék” nemcsak a labdabirtoklást jelenti, arról is árulkodik, hogy nemcsak a foci lényegét hajlandó feladni a győzelemért, hanem a saját szakmai tudásáról is képes megfeledkezni, ha azt kell kimagyaráznia, miért marad alul sorozatban és csúnyán riválisával, Pep Guardiolával szemben (nem mellesleg már maga a rivalizálás is egyoldalú szerintem). Mert úgy gondolom, azt Mourinho is tudja, észrevette, hogy a Barca nyomasztó labdabirtoklási fölénye nem „labdatartás”. Egyfelől a játékosok elképesztő labdabiztosságának és annak köszönhető, hogy a legszorongatottabb helyzetben is pontos passzokra képesek, másfelől meg annak a támadó taktikának, amely erre a képességre épül: az ellenfél egy idő után kétségbeesetten konstatálja, hogy ha megfeszül, sem képes megakadályozni a szívósan, lassan, de mihelyt lehetőség nyílik rá, ötletesen és látványosan építkező Barca-támadásokat. A Real Madrid is, a Manchester United is egy idő után ugyanúgy reagált: lemerevedtek, álltak a pályán, és már meg sem próbálták megakadályozni a Barca nyomasztó „labdabirtoklási” fölényét.

Nehéz lehet persze konkurensként, pláne ambiciózus konkurensként végignézni, amit a Barcelona és Guardiola évek óta produkál. De érdemes lenne meg- és eltanulni legalább az attitűdjüket. Például azért, mert világosan látszik, hogy a sajtónak csak azt sikerül kikezdenie, pláne tönkretennie, aki amúgy maga is használni akarja a sajtót. Guardiola sem a saját népszerűségének növelésére, sem saját belső konfliktusainak eszközeként nem használja a nyilvánosságot. Ami korántsem mondható el Mourinhóról. És az eszköz néha, nem is ritkán, visszaüt. Ez már csak így van. Ezért konfliktusos Mourinho és a sajtó viszonya, és ezért nem az Guardioláé. Vagy például érdemes lenne azt eltanulni a Barcelonától, ami ebből a bizonyos csapatszellemből olykor, a játékon túl is, szembeszökő. Némely szkeptikusok bizonyára ügyes reklámfogásnak, imázsépítésnek és nem többnek minősítik azt, ami Eric Abidallal történt. Márciusban májtumorral műtötték a Barcelona balhátvédjét. A Barcelona–Real Madrid BL-elődöntő második fordulójában tért vissza, csak néhány percre, a pályára. Ahol a meccs után így ünnepelték visszatérését a többiek.


Forrás: fcbarcelona.cat

És tegnap este Carles Puyol (aki sérülten szintén csak az utolsó percekben állt be a meccsre, de beállhatott, mert egy ekkora siker küszöbén ez járt neki, lévén a Barcelona emblematikus alapjátékosa és csapatkapitánya) átadta a halál torkából nemrég visszatérő Abidalnak a csapatkapitányi karszalagot, hogy ő vehesse át a Bajnokok Ligája győztesének járó kupát. Tudnak még egy embert a világon, aki egy ekkora dicsőséget és örömet átenged a csapattársának? És tudnak még egy csapatot, edzőt, akinek eszébe jut ez az elképesztő gesztus?

Egyszóval, jó volt tegnap focidrukkernek lenni, minden szempontból jó volt, még akkor is, ha az az intim, családias, érzelmes, hol szorongó és felszabadult, hol szeretetteli, hol dühödt viszony hiányzott a dologból, amely az embert senki máshoz, csak saját választott csapatához fűzi.

***

Volt két magyar vonatkozása is a BL-döntőnek. Az egyik, hogy a játékvezetője Kassai Viktor volt és négyfős magyar segítőcsapata. A magyar foci régóta a múltba révedésből, az „aranycsapat” mitizálásából él. Az aranycsapatnak és több mint fél évszázados sikereinek persze megvolna a maga helye és funkciója akkor is, ha a magyar foci ma tartana valahol. Ha lenne okunk büszkeségre és örömre a jelenben is. Ha nemcsak a kiábrándító, sőt visszataszító hatalmi és üzleti játszmákról szólna a magyar foci. De ahogy a lerobbant-lepusztított ország önérzetét is minduntalan visszairányítják a múltba azok, akik mai lerobbanásáért és lepusztulásáért felelősek, ugyanígy a fociban is az „aranycsapatot” teszik meg identitáspontnak, azt a magyar csapatot, amelynek leghíresebb játékosai aztán nem itthon, hanem a nagyvilágban kerestek maguknak munkát, sikert, dicsőséget. És ahol a legjobbak ma is a világ futballéletébe vágynak és igyekszenek, teljesen érthető módon. Ezért jó látni egy olyan, a futballhoz kötődő teljesítményt, amely önmagáért beszél és nem politikai hátszélnek és nem is valamelyik magyar pénzpumpának, hanem önmagának köszönheti a világban elfoglalt helyét. Kassai Viktor teljesítményét ilyennek vélem. És ezen a meccsen is ilyen volt. Akkor is, ha most nem volt nehéz dolga, akkor is, ha az egyik partjelzője nem vette észre, hogy a Manchester United lesgólból egyenlített (Giggs lesről passzolta vissza a labdát a gólszerzőnek, Wayne Rooneynak), és akkor is, ha Valenciának ötször kellett felvágnia-fellöknie Messit ahhoz, hogy egyszer sárgát kapjon).

A másik magyar vonatkozás már olyan unalmas, hogy talán beszélni se lenne érdemes róla. Fogalmam sincs, hogy az Európai Unió elnöki posztját aktuálisan betöltő ország miniszterelnöke hagyományosan ott virít-e a nagy nemzetközi labdarúgódöntők dísztribünjén. Nehezen tartom elképzelhetőnek. De ha igen, én akkor is a hatalommal való visszaélésnek tartom azt a tényt, hogy Orbán Viktor onnan nézte végig a tegnapi meccset. A hatalommal való visszaélés immár sokadik változatának. Ha jól megnézzük, egyéb sincs Orbán számláján. Az uniós elnökséget felhasználni arra, hogy meghívassa magát a dísztribünre, ez az általuk sokat emlegetett pofátlanság kategóriája. Mert ugye nem tételezi fel senki, hogy Orbán emberi, magyar miniszterelnöki, európai szintű politikusi, netán focistaerényeinek elismeréseként részesült ebben a kiváltságban? Különösen, ha számításba vesszük, hogy világ futballirányítása számára sem ismeretlenek azok a vonásai, amelyek miatt mi és az európai politikusok ma is annyira szeretjük*. Meghívták, mert meghívatta magát. Ahogy ott volt tavaly nyáron a dél-afrikai VB-döntőn is. „…olvasva az Origo beszámolóját, azt is elképzeltem, hogyan fogadták volna a pártcsaládbeli rokont, Sarkozy francia elnököt otthon, Franciaországban, ha megválasztása után néhány héttel, a ’gazdasági csőd’ küszöbén, bulgáriai szabadsága után, elugrott volna a dél-afrikai VB-döntőre, és ha már ott jár, ’időt szakított’ volna arra is, hogy meglátogassa a helyi franciákat. És azt mondta volna a Dél-Afrikai Franciák Szövetségének összejövetelén, amit Orbán mondott a Dél-Afrikai Magyarok Szövetsége ’35 éves történetének legnagyobb eseményén’, tudniillik a saját látogatásán: hogy ’amikor nyolc-kilencezer kilométerre élő honfitársakkal találkozik, néha azt érzi, lehet, hogy ők jobb magyarok, mint akik Magyarországon élnek, annak ellenére, hogy évtizedek óta külföldön vannak’. Demokratikus választás ide vagy oda, Sarkozy elnököt egy ilyen mondat után többé nem engedték volna vissza Franciaországba” – írtam akkor.

Most meg azt írom, hogy a Wembleyben szombat este rendezett BL-döntővel meg a Vatikánban pénteken rendezett pápalátogató koncerttel Orbán Viktor magyar miniszterelnök sikeresen bemosott egyet Obama amerikai elnöknek is. A helyére tette: tudja meg, hol lakik a magyarok istene. Hogy mi a fontos nekünk. A pápa, akivel a magyar alkotmányt íratjuk, meg a foci, ami legfőbb magán- és üzleti szenvedélyünk. Ez az, amire ráérünk, mi magyarok. Így aztán Obama hiába vacsorázott pénteken Varsóban a közép-európai elnökökkel, hiába beszélt és tárgyalt a közép-európai demokráciák helyzetéről és visszafejlődéséről, Orbán nem küldte (engedte) el hozzá szárnysegédjét, a magyar elnöki palota lakóját. Koncertet hallgattak mind a ketten a Vatikánban.


Orbán a koncert után üdvözli XVI. Benedek pápát (Fotó: MTI)

De ezek csak széljegyzetek, egy gátlás nélküli magyar miniszterelnökkel megáldott hülye – mert folyton felháborodó – magyar szigorúan szubjektív széljegyzetei ahhoz a fociünnephez, amelyet szombaton este a Barcelona rendezett mindannyiunknak, akik szeretjük a focit. Az meg egy hülye magyar Liverpool-drukker külön öröme, hogy a Liverpooltól a Barcelonához tavaly eligazolt Javier Mascherano a Liverpool-drukkereknek ajánlotta a győzelem őt megillető részét. Mert aki egyszer családtag volt a „You'll never walk alone” csapatában, az mindörökre az marad. Kis magánörömök egy brutális világban. Ennyi maradt.

Mihancsik Zsófia                   


* Lásd erről az MZS OFF összeállítását.

Ezek pedig az Orbánról és a magyar fociról szóló örökérvényű írásaim:
A magyar foci ura
Nyílt levél Dzsudzsák Balázsnak
Bodoky Index Orbán foci plusz gazdasági nagyhatalmak
A narancssárga Pobeda
Öröm és bosszúság: nyertek a spanyolok, de megszólalt Orbán
Hadat üzenünk-e a svédeknek?
Jó kezekben a magyar labdarúgás – két focihír
Fociadalék egy Fidesz-módszerhez


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!