Búcsú fájdalom nélkül

Búcsúzni készülök a politikai érvektől, kiderült, hogy nem érdekelnek a pártok ideológiai, hatalmi és személyes csatározásai. Nem tudok elmélyülni a tisztán politikai érvekben és vitában, csapnivaló politikus lennék. Ebben csak veszíteni lehet, nincs értelme mélyebben belekeveredni. De óvatos vagyok a búcsúzással, mert könnyen kerülhet a hozzám hasonlóan megcsömörlött polgár abba a gyanúba, hogy fél a jobboldali kurzustól. A jövővel kapcsolatban inkább kíváncsiságot érzek, tudom, hogy a jobboldalon nincs demokratikus elkötelezettség, de félni nem érdemes, mert akkor soha nem is lesz. A baloldalon pedig szükség van a változásokra, és ehhez ellenzékbe kell vonulni. Hogy mennyire tartósak a demokratikus intézmények egy szabadságaitól menekülő társadalmi közegben és autoriter hatalmi szándékok mellett, viszonylag rövid idő alatt kiderül majd. Szerintem már régóta látszik ez a jövő, a két ciklust megélő baloldali kormányzásnak egyik súlyos hiányossága volt, hogy ezt nem vette figyelembe. Ezért most nem tudok meghatódni a kétharmados többséggel való riogatástól sem. Úgy látszik, pokolra kell menni ahhoz, hogy világos legyen az alkotmányos berendezkedés törékenysége. És még az is lehet, hogy a demokraták drukkolni fognak egy mérsékelt jobboldali autoriter kormányzás sikerének, hogy a nagyobb bajt elkerüljük.

Nem látom a demokratikus hagyományokat, nincs mire támaszkodni, a rendszerváltás két évtizede a demokratikus értékek társadalmi támogatottságát tekintve - sportnyelven szólva - egy gyenge kezdés utáni gyors visszaesés története. De ebben semmi tragédia nincs, most újrakezdés lesz. Csak a többségi várakozásoktól eltérően nem rögtön, hanem a kijózanodás után. Történeti időtávokban érdemes gondolkodni, csak így maradhatunk bizakodóak. Hogy nem lesz fejlett alkotmányos demokrácia a most középkorúak életében? Elsietett és illuzórikus volt a várakozás, semmi nem támasztja alá, hogy gyorsan és lényegesen eltérjünk eddigi kudarcos történeteinktől. Egy lassú tanulási folyamatba sok visszaesés belefér.

A nagy kérdés, hogy a mikrovilág, a kisebb közösségek, a kultúra képes lesz-e megőrizni színes és élő valóságát, esetleg kifejezetten burjánzásnak indul mint alternatív kultúra és menedék egy tolakodó és szabadsághiányos politikai kultúra ellensúlyaként. Néhány napja a Tilos Rádió kellemes és szabad közegében arra a kérdésre, hogy mi lesz itt, mégis mennyire csorbul a szabadságunk, ha a szabadság ellenségei uralkodnak, azt ajánlottam, készítsünk leltárt azokról a helyekről, dolgokról, amelyek hiányoznának, és nézzük meg mi történik velük. Szórakozó- és koncerthelyek, klubok és könyvesboltok, kiadók és színházak, műsorok, darabok, társulatok stb. A nyomulás romboló, de annyira ma már talán nem lehet, hogy rossz közérzetünket ne enyhítse néhány ilyen maradvány.

Ami a hatalomközeli, közhatalmi, állami és független intézmények világát illeti, sok illúziónk nem lehet. Sokszor sokan megírtuk, hogy számos belső gyengeség reménytelenné teszi, hogy komolyabb teljesítményt várjunk tőle. A velük kapcsolatos politikai szándékokat az érintettek nem hozták nyilvánosságra, a jelek nem kedvezőek és egyelőre - talán mert még választási kampány van? - a politikusok a lehető legegyszerűbb módon beszélnek róluk. A leendő kormányzó párt meg akarja szüntetni a budapesti kerületek önállóságát - mondja a leendő ellenzék. Nem is - így a válasz. Ezen a szinten nem jutunk tovább, minden választót hülyének néznek, mintha nem lenne világos, hogy a város ebben a formában működésképtelen és elszabadult kiskirályok paradicsoma. Megbeszélhető lesz-e valaha egy ilyen probléma? Vagy erővel rendezik, megváltoztatják, aztán egyszer, kedvezőbb körülmények között helyreáll, visszabillen az inga. Vagy megbeszélhető lesz-e valaha az ügyészség szerencsétlen szabályozása? A minap a Legfőbb Ügyész azt nyilatkozta, hogy az ügyészségek alkotmányos függetlensége az európai tendencia, annak ellenére, hogy a régi demokráciák többségében az ügyészi szervezet a kormánynak alárendelten működik. Jól van így, ahogy van, hiszen 1953 óta így van. Ez utóbbi, a maga abszurditásában is, komoly tényező a magyar jogi kultúrában. Rendszeresen és visszatérően elsikkad, hogy a függetlenség, bíróságé, ügyészségé is, értelmezhetetlen a számonkérhetőség és átláthatóság nélkül.

Vajon kedvező-e az idő ahhoz, hogy ne gúnyos somolygás vagy dühös értetlenség fogadja ezeket a felvetéseket? Talán ha a veszélyek kézzelfoghatóbbak lesznek? Vagy akkor sem, mert éppen a rendre vágynak ők is, mindegy milyen áron. Én a generációváltásban már régen nem hiszek, annak ellenére, hogy például a bírósági vezetésből éppen mostanában kopik ki néhány olyan elem, amelyik reménytelenül beleragadt a rendszerváltás előtti állapotokba.

Nem jutottunk messzire, de talán nem is lehetett ennyi idő alatt. Hosszúnak tűnt, de csak egy pillanat volt, mert túl sok mindennek kellett volna egyszerre változnia. A közeli jövőben felgyorsulhat vagy végletesen lelassulhat az idő, az emberek ugyanazok, a kihívások nagyobbak; nekünk meg maradjanak a szakmai, esetleg szakmapolitikai kérdések. Rengeteg van abból is, hátha marad tér beszélni, írni, kutatni, érvelni ezekről. Annak ellenére búcsúzom, hogy tudom, hogy a politika nem a politikusoké, nem hagyhatjuk rájuk, mert visszaélnek vele.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!