A holokauszt igazi haszonélvezői

Nem kéne azzal áltatnunk magunkat, hogy a nácizmus újjáéledésének a gazdasági helyzet az oka, s ha ezt „rendbe tesszük”, akkor egy csapásra el fog tűnni. Ugyan, miért történne így?

Először is Magyarországon már az is tisztázhatatlan, hogy mit jelent a „rendben lévő gazdasági helyzet”. A lakosság jó része a pozitív változások idején is elégedetlen maradt, mert úgy érezte: sokkal több jár neki. A most kormányra készülő párt pedig rájátszott erre, s a romhalmaz képét festette föl arról a gazdaságról, amely pedig a világválsághoz képest a konszolidáció szintjén áll. Arra tehát semmiképp sem lehet számítani, hogy egy ilyen, végletekig szubjektív képtől indulva bármilyen változást egyértelműnek tekint majd bárki. Ráadásul ezzel a párttal most mérvadó politikai erőként állnak szemben a nácik, s az erő birtokában minden pozitív változást kisebbíteni fognak. A Jobbik továbbra is azt fogja állítani, hogy a gazdasági helyzet borzalmas, és hogy általában is csődben van az ország, hiszen a riválisa van hatalmon, nem ő. A híveinek pedig változatlanul azt fogja üzenni, hogy ez még egyáltalán nem a „szebb jövő”, úgyhogy van miért harcolni, erősödjenek csak szépen tovább.

De ez csak az egyik érv azzal szemben, hogy a javuló gazdasági helyzet vagy a cigányügyek jobb kezelése gyengíteni fogja az irányzatot. Ennél sokkal fontosabb, hogy a válságok vagy a cigányügyek kiéleződése eddig is pusztán ürügyként, trambulinként szolgált ahhoz, hogy erőteljesebben színre léphessenek a nácik. Ők az aktuális helyzetekhez képest sokkal mélyebb és feldolgozatlan, tisztázatlan mechanizmusokra építenek.

Itt van például Makó, amelyről azt írta nemrég a helytörténész, Urbancsok Zsolt Ferge Zsuzsa szociológusnak: „A jobboldali radikális/neonáci mozgalmak, ideológiák nálunk, Makón és környékén (főleg Apátfalván) a legerősebbek a megyében (Viharsarok!) A szélsőségesek hangosak, tele van a város "szabadságot Budaházynak" graffitikkel, minden héten koncertezik valamelyik "egészséges fejbőr" zenekar, az utcákon bakancsos, nagymagyarországot viselő fiatalok járkálnak. Ennek az erős radikális jelenlétnek volt az egyik jele a főrabbi táblájának és a 6 millió zsidó áldozat emlékének meggyalázása is”. Ferge Zsuzsa egy későbbi interjúban, a Klubrádióban elmondta, hogy Makóra néhányan visszatértek a koncentrációs táborból, de kénytelenek voltak emigrálni, mert akik a távollétük alatt elfoglalták a házaikat, lakásaikat, azok nem voltak hajlandók visszaadni őket, és a hatóságok sem segítettek a jogos tulajdon visszaállításában. Makón tehát szinte nincsenek zsidók, így látszólag indokolatlanul magas az antiszemiták száma és erősek az antiszemita indulatok. „Indokolatlanul” – de vajon tényleg nincsenek okok?

Tudjuk, hogy nemcsak Makón, hanem például Miskolcon és jó néhány hasonló településen is ugyanez történt, és ma ugyanúgy fellángolt az antiszemitizmus. Meg kell nézni a túlélőkkel készített dokumentumfilmeket, és ezer hasonló történetet fogunk látni. Az országban tehát a nem zsidók közül igen sokan váltak tolvajjá, a holokauszt haszonélvezőivé. Azzá, amivel zsidókat szoktak megvádolni.

Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy leírjuk a helyzet következményeit a holokauszt-áldozatok kirablóinak családtörténetében.

Akik beültek mások vagyonába, azok pontosan tudták, hogy mit tettek: loptak. A civilizált, keresztény kultúrájú országban a lopás a legnagyobb bűnök egyike volt. Ha tehát valaki úgy döntött, hogy nem adja vissza, amit egyszer már megkaparintott, annak azzal a bűnös tudattal kellett együtt élnie a továbbiakban, hogy lopott vagyonban él. Ilyen tudattal azonban hosszasan nem lehet élni, s a gyerekeknek sem lehet elmondani, hogy a lakást úgy loptuk a zsidóktól. A helyzetet csak úgy lehet racionalizálni, ha elkezdik megmagyarázni önmaguknak, miért van ez így rendben. Ez akkoriban nem volt nehéz: közel volt a náci ideológia és a zsidótörvények sora, amelyekben ott állt, hogy miért indokolt a zsidók likvidálása. Azért, mert „másik fajt” alkotnak, alacsonyabb rendűt, civilizációellenest, amely a „miénkkel” nem keveredhet károsodás, romlás nélkül. Azért, mert nincs az a hosszú együttélés, amely eltüntetné „faji” sajátosságaikat: ezek még sokszoros keveredés után is erősek bennük. És azért, mert ezek a „faji” sajátosságok a legundorítóbb, legkártékonyabb vonások közé tartoznak.

A lopott vagyon haszonélvezőjének tehát csak annyit kell tennie, hogy azt mondja: jogosan loptam nálam alacsonyabb rendű lényektől, tehát ez valójában nem is lopás: a szó megy a belső szemetesládába. Ugyanakkor az ember pszichéjének nincs olyan kijárata, amelyen át egyszer s mindenkorra ki lehet önteni a szemetesláda tartalmait. Ezért bármennyire is igyekszik a tudatából kidobni a lopás fogalmát, valahányszor emlékeztetni fogja őt valami erre, a belső szemétláda jelezni fog: „van itt valami, ami egybecseng, amit érint ez a dolog”.

Valaki kimondja a szót: „zsidó”, és a holokauszt haszonélvezőjének, ha nem akar lelepleződni, újra és újra bizonyítania kell, hogy a zsidó „alacsonyabb rendű”, „gonosz”, „rossz”. Vagy azt mondják: „lopós”, neki gyorsan bizonyítania kell, hogy az nem ő, hanem a „zsidó”, aki „megérdemelte a büntetését”. Vagy a „cigány”; mindegy, valaki, aki „alacsonyabb rendű”. Mert ha nem bizonygatja, akkor nincs, ami zárva tartsa a belső szemétládát. Ezért Makón és még nagyon sok helyen a további generációk ezekben a családokban úgy nőttek fel, hogy a családi beszédben a „zsidó” nemcsak azonossá vált a „gonosz” és az „indokoltan kifosztható” fogalmával, hanem egyúttal kiemelten vált azonossá. Hiszen a dédszülőket, nagyszülőket erős, személyes érzelmi szálak – a leleplezéstől való félelem, a rettegés, a szégyen – kötötték ehhez a fogalomhoz. Ezért semmi különös nincs abban, hogy az unokákba-dédunokákba mélyen beépült az erős (negatív) érzelmi kötődés a szóhoz, amelyhez csupa rossz dolog tapad. És ahol ennyi indokolt bűntudatot kell eltitkolni, ott feszültség keletkezik, s mivel a titkot nem lehet kimondani, a feszültséget csak agresszióval tudják levezetni. Ami pedig további agressziót szül. A gyerek ugyanúgy teli lesz gyűlölettel, ahogyan a szülő, és az agressziót valahol le kell vezetnie. A gárdistáskodás például kiváló lehetőség erre, hiszen ott ráadásul még el is hiheti, hogy „szent ügyért” veti be az agressziót, ezért ez az agresszió sem bűn.

A magyar társadalomnak, ha valóban meg akar szabadulni a neonácizmustól, ezekkel az összevissza terelt vagy eltitkolt bűntudatokkal is szembe kéne néznie. A holokauszt igazi haszonélvezői már nem élnek, a lopásért már nem büntethetőek, a vagyonok visszavételétől nem kell félniük az utódoknak. Ezért ez most megmaradhat tisztán erkölcsi kérdésnek. De végre ki kéne mondani, hogy nemcsak a holokauszt történt meg, hanem az áldozatainak utólagos kifosztása is, és hogy az bűn volt. És akkor az unokáknak kevesebb okuk lesz a tolvaj felmenőik bűnét rávetíteni zsidókra.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

бинарные опционы стратегии для начинающихtravel to st petersburgОлександр Васильович Фільчаков