Jobboldali-e Magyarország - Vita
- Részletek
- Körkérdések
- 2010. április 21. szerda, 06:03
- Galamus-csoport
„Az elfojtott visszatérése? Lehet. De ha visszatér, már nincs elfojtva többé. Nem a magyar karakter bűnös az elfojtásban, hanem a hallgatás, pontosabban szólva az elhallgattatás. Ma elkezdhetünk beszélni. Nem ideologizálva, hanem gondolkozva.”
Nagy megértéssel olvastam Ungváry Rudolf interjúját. A kétségbeesés hangján szólalt meg, kissé a régi izraeli prófétákhoz hasonlóan. A kétségbeesés nem okvetlenül rossz tanácsadó. Figyelmeztet. Azért jósoljuk meg a sötétséget, mert azt óhajtjuk, hogy jóslatunk ne váljék valóra.
Ungváry történészéként úgy beszél, mint egy filozófus, aki meghirdeti a tökéletes bűnösség korszakát. Ezzel arra késztet, hogy én mint filozófus kissé a történész köpenyét öltsem magamra.
Hogy a magyar történelem „befagyott”, igaz. De nem hiszem, hogy ez 1944-ben történt. Ahogy azt sem hiszem, hogy a magyar történelmi karakter állapota a múlt század harmincas éveiben lenne az a bizonyos rév, amelybe ma, 2010-ben, visszatérünk.
Miért éppen a harmincas évek Magyarországa a leginkább jellemző a magyar karakterre? Miért nem a 19. század utolsó évtizedei? Miért a Magyar Élet Pártja, a Magyar Megújulás Pártja és a Nyilaskeresztes Párt országa? Miért nem a Kossuth Párté? Miért nem Deáké, Andrássy Gyuláé, az Eötvös fivéreké, Jókai Móré? Miért nem a magyar nemzeti liberalizmusé? Miért nem az erősödő, a munkásságot tanító és megszervező remek baloldalé, a magyar szociáldemokráciáé? Miért nem az akkor kialakuló baloldali polgárságé, Ady Endrével a csúcson? Ha azt mondjuk, hogy a „révbe” megyünk vissza, miért nem erre a révre gondolunk?
A válasz egyszerű.
Nemrég megkérdezte valaki tőlem, hogy milyen traumatikus hatást váltott ki az első világháború a magyar lakosságban? A válaszom: semmilyet. A trianoni békeszerződés mindent elhomályosított. Lefejezte mind a magyar nemzeti liberalizmust, mind a magyar baloldalt. Ez a trauma neurotikussá tette, megbetegítette a magyar társadalmat. Érthetően. De attól, hogy az őrület érthető, még őrület marad. A magyar történelem kilépett tengelyéből, a magyar karakter megváltozott. De miért hisszük, hogy ez most már mindig így lesz és marad? Hogy a freudi „elfojtott visszatérése” arra kényszerít minket, hogy ehhez a neurózishoz, ehhez a kényszerpályához térjünk vissza?
Ez nem volt megírva a történelmi csillagokban és most sincsen.
Ungváry Rudolf érthető elkeseredettségében azt a látszatot kelti, mintha mindez csak velünk esett vagy eshetett volna meg.
Vajon a német vagy az olasz „történelmi karakter” demokratikus volt-e a harmincas években? Igaz, a miénkhez hasonló, bár nem azonos választási eredmények születtek Nyugat-Németországban is Adenauer alatt, míg Olaszországban egy velejéig korrupt kereszténydemokrácia és egy sztálinista kommunista párt osztozott – bár nem egyenlően – a hatalomban. De nézzük akár Franciaországot! De Gaulle megváltoztatta az alkotmányt, míg a baloldal (ostobán) fasizmusról beszélt.
Igaz, a Jobbik egy a múlt század elején fogant, már egész Európában elavult rasszista-soviniszta hangot üt meg. Ez, ebben a történelmi pillanatban, valóban magyar sajátosság. Itt joggal beszélhetünk az „elfojtott visszatéréséről”. Akármivel magyarázzuk a sikereit, ezt a pártot el kell szigetelni. De egy Fidesz-szerű jobboldali gyűjtőpárt tipikus volt a második világháború utáni Németországban, Olaszországban és Franciaországban is. Egyetlen különbséggel. Ezekben az országokban volt egy erős baloldali ellenzék, ha örök kisebbségben is – egészen addig a pillanatig, amíg a német Szociáldemokrata Párt először nyert választást. A demokratikus szellemnek időbe telt áthatni egy ország politikai értékrendjét. Nálunk nem az a probléma, hogy egy nagy jobboldali gyűjtőpárt megnyerte a választást, méghozzá hatalmas többséggel, hanem az, hogy nincs egy tisztességes, elvi politikát folytató, hiteles baloldali pártunk. S hogy visszatérjek Ungváry Rudolf „révébe”: a harmincas években volt egy ilyen tisztességes kisebbségi párt, a Szociáldemokrata Párt. Én még emlékszem, hogy gyerekkoromban milyen áhítattal olvastuk Esztergályos szocdem képviselő felszólalásait. (A Rassay-féle Polgári Demokrata Pártnak megfelelő párt sem ül a mai magyar parlamentben.)
A harmincas években hatalmas fasiszta nyomás nehezedett Magyarországra, az hizlalta a Nyilaskeresztes Pártot és a Imrédy-pártot is. Ami pedig a többségi pártot, a mindenkori kormánypártot illeti, az osztálypárt volt, mint annakidején minden nagy jobboldali európai párt, mondhatnám kivétel nélkül. Csak a második világháború után szűntek meg az európai pártok lassan és fokozatosan osztálypártok lenni. (Érdekes, hogy az első és a rendszerválásig egyetlen magyarországi szabad választáson a hagyományos és az új – az osztálypárt, illetve a programpárt – keveredett.) Már csak e két tényezőt kell figyelembe vennünk, hogy lássuk, nem a harmincas évek „révébe” térünk vissza. Ma nálunk sincsenek osztálypártok, pártjaink programpártok (akkor is ha nincs programjuk). Az Európai Unió minden tagja a demokrácia elvét fogadta el és gyakorolja, s ezt várja el tőlünk is.
A Fidesz (szeretjük, nem szeretjük) nem a Magyar Élet Pártja. Nem is hasonlít rá. Nem rasszista párt. Bár nacionalista, nem revizionista. S főleg, nem osztálypárt. Azaz, igen erősen függ a választóitól. Megnyerheti őket, elveszítheti őket. Egy osztálypárt esetében nem mondhatjuk azt, hogy egy népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Egy programpárt esetében azonban elmondhatjuk.
De a Kádár-nosztalgia, a Vezér-nosztalgia, az apai állam iránti nosztalgia, a szabadság feladása egy vélt és ideiglenes jólét kedvéért vagy pusztán nemzeti szimbólumok kedvéért, nem a magyar történelmi karakter kitüntető sajátossága. A nagy magyar költők, nemzeti váteszeink, akiknek verseit minden iskolás gyerek szavalja, mind és mindenkor a szabadság pártján álltak. Ha szabad csúnyán kifejeznem magamat: Berzsenyitől Radnótiig mind liberálisok vagy baloldaliak voltak. Ez vajon nem egy rév, amelybe visszahajózhatunk?
De hadd lépjek tovább. A Vezért, mint köztudott, nemcsak Magyarországon, nem is elsősorban nálunk dicsőítették. Az államapát sem. Európa centralista volt és kicsit maradt is. Európában a bonapartizmusnak éppen olyan mélyek a gyökerei, mint a demokráciának. Ez az a hagyomány, amelyen mindnyájunknak túl kell lépni. S nemcsak mi botladozunk. Lásd a Berlusconi-jelenséget. Amerikához képest az európai demokráciák még mindig gyerekcipőben járnak. Mi is. Későbben jöttünk, már csak ezért is. Meg még azért is, mert nagy nálunk a szegénység, és ezért nagyobb a frusztráció és a felháborodás. Botladozunk, de nagyon.
Az elfojtott visszatérése? Lehet. De ha visszatér, már nincs elfojtva többé. Nem a magyar karakter bűnös az elfojtásban, hanem a hallgatás, pontosabban szólva az elhallgattatás. Ma elkezdhetünk beszélni. Nem ideologizálva, hanem gondolkozva, Trianonról, a Holokausztról. Hát tessék beszélgetni. Mindenütt, az iskolákban is. Azaz vitatkozni a Kádár-korszakról, vitatkozni az elmúlt húsz évről, odafigyelni a másik véleményére, a másik tapasztalatára, dialógust kezdeményezni.
Elhiszem Ungvárynak, hogy rossz útra tértünk. A Jobbik az élő bizonyítéka ennek. Senki sem tagadhatja többé, hogy utat tévesztettünk. Tizenhét százalék szavazatot kapott egy rasszista párt, egy olyan párt, amelynek úgynevezett radikális nézetei már majdnem száz esztendősek, egy párt, amely – véleményem szerint – nem szalonképes, mi több, nem is szobatiszta Európában.
Igaza van Ungvárynak, baloldaliak és liberálisok meglehetősen gyáván viselkedtek. Miért? Mert az egész magyar lakosság behúzza fülét, farkát. Nem „fasiszta”, de nem is bosszúszomjas a magyar karakter, erőszakra, gyűlölködésre ma igazán nem hajlamos. Itt ellentmondanék Ungvárynak: a harmincas évekre jellemző karaktertorzulás gyógyulófélben van, még ha meg nem is gyógyult. De a pótcselekvések sora, mint a konfliktuskerülés, a mellénézés, a mellébeszélés, az alkalmazkodás, nem alkalmasak arra, hogy a történelmi karaktert végre kiegyenesítsék.
A nemzet addig kezdő a demokráciában, amíg pártokban, vezérekben keresi földi megváltóját. S amíg a néma többség beszédessé válva nem állítja pellengérre azokat, akik az ő nevében, a demokrácia szelleme ellen, azaz őellene prédikálnak.
Hannibál ott áll a kapunk előtt. Most be lehet zárni a kaput. Sosem késő.
