rss      tw      fb
Keres

Jobboldali-e Magyarország - Vita

Lánczos Vera


Ungváry Rudolf gondolatmenetével nem a történelem felől közelítve vitatkoznék, hanem inkább a mentalitások jellemzése felől, még tovább szűkítve a kört: a mentalitások felől, amelyek legegyszerűbben a politikai nyelvezetben érhetők tetten.

A Klubrádió Kontra című műsorában azt fejtegette, hogy „a mostani választásokon a magyar társadalom mint valódi arcát megmutató társadalom, tulajdonképpen révbe ért”, mert „ez a társadalom politikai kultúráját tekintve 1944-ben befagyott. Rá lett kényszerítve egy magát baloldalinak tételező diktatórikus rendszer, amelyben a társadalom tulajdonképpen nem tudott alakulni, változni és közeledni a nyugat-európai, euro-atlanti politikai viszonyokhoz.” Ma Magyarországon „…a társadalom többsége annak a politikai karakternek felel meg, amelyet Orbán Viktor megtestesít. A magabiztos, mindent megígérő, ellentmondást nem tűrő vezér, amely megnyugvással tölti el a lelkek többségét.”

Ezzel szemben – mondja Ungváry:

– „.a baloldal és a liberálisok nem tudták teljesíteni ezt az igényt;

– „….mert a külső körülmények és Magyarország gazdasági fejlettsége nem felelt meg egy olyan mérvű gondoskodó államnak, mint amelyet a Kádár-korban megszoktak…”;

– „…mert a baloldal foglya volt a saját pártállami örökségének...”;

– „… gyakorlatilag úgy működött, mintha továbbra is állampárt lenne”;

– „Olyan mértékben vette semmibe … a közvéleményt, amely körülveszi, annyira nem volt tekintettel egy sor olyan kommunikációs szabályra, amelyet egy modern demokratikus pártnak minden körülmények között be kellene tartania, hogy a választók egyre inkább úgy érezték, ez a párt teljesen levitézlett, ez egy korrupt és az országot csődbe vivő párt.”

Ungváry szerint ezek az alapvető okok, és ehhez csak „hozzájárult a jobboldal demagóg, rendkívül támadó ellenzéki politikája”. A lakosság eltántorodott az úgynevezett magyar baloldaltól, mert csalódott benne.

Tehát egyfelől azt állítja, hogy a magyar mentalitást Orbán Viktor testesíti meg, és azt, hogy „a mostani választással az ország valójában visszatalált ahhoz a politikai énjéhez, amely 1945-ben a föld alá merült, és amely tulajdonképpen az 1938-39-es Magyarországnak felel meg”. Másfelől és ezzel egyidejűleg azt is állítja, hogy a kudarc egyik oka, hogy a baloldal és a liberálisok nem tudtak produkálni egy olyan gondoskodó államot az ország számára, amilyet a kádárizmus idején megszoktak.

Szerintem is így van, de a Kádár-korra való utalással Ungváry lényegében felülírja azt az első megállapítását, hogy a jobboldal erőletörésének fő oka a hibernálódott jobboldali mentalitás újjáéledése. Hiszen ha a kádárizmust ő maga említi úgy, mint ami miatt máig hatóan „bevésődhettek” a gondoskodó állammal kapcsolatos elvárások, olyannyira, hogy még ma is érdemes a megfelelő hívószavakkal politikát építeni rá, akkor ez azt is igazolja, hogy a Fidesz és Orbán sikere elsősorban a tekintélytisztelet és a paternalizmus iránti nosztalgiában keresendő, nem a jobboldaliságban. Ezért lehet ő egyszerre kádárista és az avítt jobboldaliság megtestesítője.

Nagyon lényeges meglátásnak tartom ugyanakkor azt, hogy a baloldal foglya maradt saját pártállami örökségének, és úgy viselkedett, mint egy állampárt. Igen, így volt, és az „állampártiság” főként abban az attitűdben manifesztálódott, hogy az MSZP az elmúlt nyolc évben is úgy tett, mintha változatlanul uralná a politikai tér nagyobb részét. Ehhez társult a liberálisok egyfajta elitizmusa. Valójában ez a viszonyulás, az ebbe való belekényelmesedés a vereség első számú oka. Az MSZP úgy politizált, mintha nem lenne szükség arra, hogy naponta megküzdjön a társadalom minden szegmensében a politikája elfogadtatásáért, miközben a politikai ellenfél koncentráltan ezt tette a saját politikájával. (Tulajdonképpen ezt az űrt töltötte be szisztematikusan.) Erre az attitűdre vezethető vissza a kommunikációhoz való negligens viszony: „a politikánk magától értetődő”, nincs szükség munkára a meggyőzés érdekében, hadd tegye a politikai ellenfél azt, amit akar, az emberek bölcsek, képesek lesznek különbséget tenni a realitások melletti érvelés és a populizmus között.

Közbevetőleg, dióhéjban: ez a fajta pragmatikus, tárgyilagos kommunikáció, amelyet technokratának is szokás nevezni, és szokás szembeállítani a Fidesz ún. szimbolikus, érzelmi többletet adó retorikájával, mára elveszítette a hatását, de keletkezésének idején, a rendszerváltás éveiben, revelatív volt. A szocializmusban uralkodó, álságos, hazug, csak a sorok között igazságot közvetítő politikai nyelvhasználattal szemben egy őszintébb beszédmódot jelentett, amelynek fellazító ereje volt, szinte magától terjedt. A nyolcvanas évek legvégének feelingjéhez ez is hozzátartozott, és vélhetően szerepe volt abban, hogy Magyarországon egyfajta kiegyezéssel végződjön a fordulat. Megkockáztatom, hogy még az Antall József, majd Boross Péter által vezetett MDF-éra után is ezzel a kommunikációval lehetett nyerni, amely a száraz tárgyilagossága, sallangtalansága miatt üdítőbbnek, frissebbnek hatott a kenetteljes, avítt szimbólumokkal, nézetekkel megterhelt jobboldali retorikához képest, ezért lehetett meggyőzőbb. Mára azonban kiürült, elavult. Eszköztelennek bizonyult azzal az „újnyelvvel” szemben, amelynek éppen az volt a célja, hogy az értelmes párbeszédet és vitát kiiktassa a közbeszédből.

Visszatérve tehát Ungváry megállapításához, a baloldal valóban nem volt tekintettel elemi kommunikációs szabályokra, nem ismerte fel a mediatizált világban evidensen felmerülő elvárásokat. Többek közt nem vette tudomásul, hogy már rég nem arról van szó, hogy maga a politika az elsődleges, a tálalása meg valami másodlagos kérdés, hanem azzal egyenrangú ágens, sőt, időnként fontosabbnak bizonyul, mint a politikai tett. (A baloldal nemcsak megfelelően hatékony kommunikációs infrastruktúrát nem teremtett ehhez magának, hanem a kommunikáció tartalmát tekintve sem volt képes újításra, képtelennek bizonyult egyetlen innovatív politikusa alternatívát kínáló gondolkodásmódjának átvételére, kiterjesztésére, megvédésére is.

Így aztán szerintem téves az az állítás, hogy a Fidesz kommunikációja azért lehetett ennyire sikeres, mert „az a magatartás, amelyet egy Orbán Viktor típusú vezér és az általa irányított párt képvisel, és az a kommunikációs nyelv, amelyet használ, az tipikusan jobboldali, és a magyar társadalom számára sokkal inkább belülről jön, megszokott”. Nem a jobboldaliságnak köszönhető a siker, a jobboldali nézetek mellett számos más populista nyelvi hordalékkal van tele mindkét jobboldali párt retorikája. Azért tarolhatott ez a politizálási stílus ilyen mértékben, mert minden ellenállás nélkül, totálisan érvényesülhetett, végül valóban teljes egészében erodálva a baloldalt, a kormányzati munka összképét, amely csalódást és eltántorodást hagyott maga mögött. Ebben a közegben a realitások tiszteletének, a racionalis párbeszédnek és vitának nem maradt sem értéke, sem terepe.

Hogy miért érvényesülhetett ennyire ez a politizálási stílus? Ennek csak részben oka a jobboldal szervezettsége, illetve a kormányzók válaszképtelensége (a populista „üzenetzagyvalékkal” szemben a realitásokhoz való ragaszkodást csak közhelyekkel, fantáziátlan középszerűséggel sikerült képviselni), tehát az innováció hiánya a baloldali politikában. Hasonlóan lényeges tényező a fogadó közeg állapota, a bal- és liberális oldalon a gondolkodásmód kettős mércéje, amelynek sajátos aránytalanság, torzulás lett az eredménye a politikai történésekhez való viszonyban, a politikusokkal szembeni elvárásokban.

Ez számtalan konkrét példával illusztrálható. Miközben például az őszödi beszéd a hazugság szinonimájává vált, mára olyan légkört sikerült teremteni, hogy a Fidesznek módja volt végigcsinálni egy egész ciklust, majd a választási kampányt programhirdetés és valóságos programviták nélkül, kiküszöbölve vagy minimalizálva ezzel az eddigi destruktív, mindennek az ellenkezőjét hirdető retorikája és a majdani kormányzás közötti ellentmondásokat. A hazai baloldali és liberális sajtó, valamint a politikai erőteret aktívan formáló elemzők közösen erősítették meg az elmúlt években a választópolgárokat abban, hogy a legképtelenebb állítások az egyenrangú „más” vélemény szintjére emelhetők valamiféle formális kiegyensúlyozottság jegyében. Hozzászoktatták a közvéleményt az olyan áligazságok elfogadásához, mint hogy a parlamenti ellenzéknek nincs semmilyen felelőssége a kormányozhatóságért, az országért, ezért bármit megtehet. Akárhogy kerülgetjük, ez is demokráciadeficit. Mert a demokratikus elveknek csak a formális megvalósítása volt fontos, a valóságos kontrollszerep érvényesítése nem. Most a választások előtt és a két forduló között például az a vélemény uralhatta el a közbeszédet, hogy a kétharmados parlamenti győzelem – program ismerete nélkül is - tulajdonképpen előnyös, mert viták, konszenzus- és kompromisszum-kényszer nélkül, egyoldalúan lehet majd az egész ország életét alapvetően befolyásoló átalakításokat, akár alkotmánymódosítást is végrehajtani. Ebben a helyzetben már a deklarált, konkrét választási ígéretek (egyszeri és nagy arányú adócsökkentés a választások után) visszavonása sem vet fel – láthatóan – hitelességi problémát. Vagyis a hazugság attól függően válhatott sarkalatos kérdéssé és hivatkozási alappá, hogy kivel szemben kérhető számon. A populista megnyilvánulások, ha a jobboldal áll elő velük, sokkal inkább toleráltak még a baloldali és a liberális értelmiség, illetve a sajtó részéről is. Márpedig ugyanabban az erőtérben a kétféle mérce alkalmazása szükségképpen súlyos aránytalanságokhoz vezet a politikai megítélésben.

Maga Ungváry is ebbe a hibába esik, amikor azt mondja a baloldal és a liberálisok 2002-es kormányra kerüléséről, hogy „nem volt egy csipet bátorság bennük arra, hogy kiálljanak a placcra, és megmondják, hogy nem könnyebb, hanem nehezebb lesz. És ezt azért tették, mert érezték, hogy a következő választást is mindenáron meg kell nyerniük. Hát nem kellett volna megnyerniük. Meg kellett volna mondaniuk, hogy mi a helyzet, és annak megfelelően kellett volna következetes és határozott politikát folytatniuk. Lehet, hogy elbukták volna már a 2006-os választásokat, de sokkal tisztábban bukták volna el. A magyar politika rákfenéje, hogy itt olyan mértékű baloldali és liberális gyávaság uralkodik, amely pártját ritkítja az európai politikai palettán.”

Hogy is van ez? Egyfelől lehet azt mondani, hogy az ország arra a retorikára vevő, amelyet Orbán és a Fidesz képvisel, hogy „a modernizáció ennek a tohuva bohunak a lelkiállapotában hajtható végre”, és ezzel egyidejűleg állítható másfelől, hogy az lett volna a jó politika 2002-ben, ha még őszintébben bizonygatják az országnak, hogy a tohuva bohunak vége? (Mellesleg 2009-ben éppen az valósult meg, amit Ungváry javasolt, s a történtek azt igazolják, hogy az ország nem honorálta sem az őszinte beszédet, sem a következetesen egységes, szigorú politikát, hiába hozott országos szinten igazolható eredményt.)

Arra a felvetésre, hogy „ha a gyávaság és az igazmondás hiánya volt pusztán a bukás oka, akkor most a bátorság és az igazmondás győzött?”, Ungváry ismét visszakozik, és visszatér ahhoz az állításhoz, hogy „most a magyar társadalom belső folyamatai érvényesültek. Itt nem igazságról vagy bátorságról van szó, hanem arról, hogy a kulturális politikai meghatározottság meghozta a maga eredményét. A Fidesz kormányra kerülésével helyrezökkent a magyar idő.”

Heller Ágnes is beszél gyávaságról a vitában, de ő kiterjeszti a kört, a baloldaliak és a liberálisok gyáváságát hangsúlyozza: „Igaza van Ungvárynak, baloldaliak és liberálisok meglehetősen gyáván viselkedtek. Miért? Mert az egész magyar lakosság behúzza fülét, farkát. Nem ’fasiszta’, de nem is bosszúszomjas a magyar karakter, erőszakra, gyűlölködésre ma igazán nem hajlamos. Itt ellentmondanék Ungvárynak: a harmincas évekre jellemző karaktertorzulás gyógyulófélben van, még ha meg nem is gyógyult. De a pótcselekvések sora, mint a konfliktuskerülés, a mellénézés, a mellébeszélés, az alkalmazkodás, nem alkalmasak arra, hogy a történelmi karaktert végre kiegyenesítsék.”

Tökéletesen egyet lehet érteni azzal, ahogyan Heller Ágnes hivatkozik gyávaságra. A magyar demokrácia immunhiányos állapotában az a demokráciadeficit is vaskosan benne van, amely a magukat baloldalinak vagy liberálisnak vélő polgárok passzivitásában, önfeladásában, másra várakozásában fejeződik ki.(Mint ahogyan benne van a vereséget szenvedő politikai pártokhoz való viszonyulásban is. A csak a politikusokat, a politikát okoló magatartásban egy infantilis, mi nem vagyunk hibásak, mi csak áldozatok vagyunk típusú értékelés az általános.)

Ungváry szerint „a jobboldalnak valójában sokkal korábban kellett volna hatalomra kerülnie…. a magyar lakosság a maga kulturális-politikai kulturális beidegződései következtében igazából a jobboldal segítségével volna bevezethető a demokráciába.”

De ha Ungváry szerint is egy 1945-ben hibernálódott és most ebben az állapotában magára találó jobboldalisággal van dolgunk, akkor milyen alapon remélhetjük, hogy inkább lesz hivatott és alkalmas az ország demokratizálására?

Erre semmiféle alapunk nincs. Sőt, ez a vélekedés a demokráciadeficites közegben ismét csak passzivitásra sarkall. A jobboldal jelenlegi megerősödése sokkal inkább magyarázható a baloldali politika elfáradásával, a liberalizmus átmeneti és látszólagos eltűnésével, a baloldali politikai nyelvezet és gondolkodásmód megújulásának hiányával, az ebben is tapasztalható innovációs deficittel.

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert más-más gyógymód következik a különböző diagnózisokból. Fölösleges a most vesztes bal- és liberális oldal vereségét még azzal is tetézni, hogy vereségét helyrebillentett történelmi „igazságként” tételezzük. Mint ahogy értelmetlen az is, ha a valóságos perspektíváit a jelenlegi támogatottsága alapján könyveljük el. Nem értek egyet azzal, hogy ha 1989-ben teljesen kiszorult volna a hatalomból a baloldal, akkor most jobban állnánk demokráciából. Éppen ellenkezőleg. Most megtanuljuk, hogy az intézményi demokrácia önmagában nem biztosíték. Ha erodálni fogják a parlament, az Alkotmánybíróság, az országgyűlési biztosok, a független médiumok működésének feltételeit, akkor meg fogjuk tanulni, hogy mit jelent a hiányuk. Meg fogjuk tanulni, hogy miért kell megvédeni ezeket az intézményeket.

A baloldalnak újjá kell szerveznie magát, a liberálisoknak is, de nem azzal a tudattal, hogy az általuk képviselt értékek buktak meg, hogy azokra kevésbé van szükség ebben az országban, hanem azzal, hogy nem volt elég szervezett és hatékony munka a hátterükben ahhoz, hogy ezek az értékek megőrizhetők és érvényesíthetők legyenek.


Lánczos Vera a Galamus-csoport tagja
(Korábbi írások)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!