rss      tw      fb
Keres

Jobboldali-e Magyarország - Vita

Fazekas Csaba


Ungváry Rudolfnak nyilvánvalóan déjà vu érzése van (sőt: érzései vannak), és mint látjuk, nincs egyedül. Írásában és nyilatkozatában megfogalmazott tézisei többségével nem tudok és nem is akarok vitatkozni, csak megköszönhetem, hogy hangot adott mindennek, elgondolkoztat és vitára, tanulságok megfogalmazására késztet. Amivel egyet tudok érteni, azt nem érdemes részletezni. Van viszont néhány pont, amelyet árnyalni vagy továbbgondolni érdemes.

Téziseit lényegében két, többször használt és körülírt fogalom járja át: a „modernizáció” és a „jobboldal” kategóriája. Álláspontjának szokatlanságát pedig alaptétele adja, vagyis hogy a jobboldali, Orbán Viktor vezette Fidesz győzelmével Magyarország „visszatalált saját politikai énjéhez”, ami egyben a hazai modernizáció egyedüli megvalósíthatóságának záloga. Különösen hangzó nézet, ám lényegét tekintve aligha vitatható. Árnyalnám, illetve cserélném viszont a fogalmakra használt címkéket. A 18. századtól napjainkig a magyar történelem leírható úgy is mint sorozatos modernizációs kísérletek története. A sort kezdhetjük II. József összbirodalmi kísérletével, a reformkori liberálisok ellenzéki (majd 1848-49-ben rövid ideig kormányzati) pozícióból folytatott törekvéseivel, s a 19. század második felétől a Horthy- és Kádár-korszak különböző színezetű és tartalmú, ám egyaránt etatista projektjein át eljutunk a máig. Ungváry három korszakot elemez (a dualizmus, a két világháború közötti, illetve az 1956-1989 közötti periódusokat). A 21. századi magyar politika világára kétségtelenül mindhárom közvetett és közvetlen hatást gyakorol, töprengéseinkben így eltekinthetünk a rövidebb lélegzetvételű és hamar kudarcba fulladt próbálkozásoktól, amelyek mai lenyomata már nem vagy alig mutathatók ki. Ungváry Rudolf kiveszi e kísérletek sorából a Kádár-korszakot, mivel nem a jobboldal uralma alatt valósult meg, én viszont – a markáns strukturális különbségek fenntartásával – ebbe a vonulatba illeszthetőnek tartom.

E modernizációs erőfeszítések kapcsán találóbbnak vélem a „felzárkózás” vagy a kissé elkoptatott benyomást keltő és viszonylagos „fejlődés” kifejezés használatát, hiszen a koraújkor óta a mindenkori politikai és társadalmi elitet (sőt az az alatti rétegeket is) a vélt vagy valós nagyhatalmaktól való lemaradás behozása foglalkoztatta. Az elmaradottság – akár kimondták, akár propagandisztikus okokból elhallgatták – az ipari forradalom nyomán behozhatatlan előnyre szert tevő „Nyugathoz” képest néha csökkent, legtöbbször azonban az az érzésünk támadhatott, hogy még növekedett is, s legfeljebb a dualizmus évtizedeiben ringathatta magát a magyar politikai elit valamiféle nagyhatalmi pozíció (amúgy hamis) ábrándjában. Mindez a felzárkózás ütemének fokozására, a hosszabb távon építkező (a „centrális erőterű” pártstruktúrát igénylő) politikai rendszer kialakítására késztetett, és tette ezt a többség számára kívánatossá, hozzátéve, hogy nem feltétlenül a Nyugathoz való felzárkózást, hanem sajátos kísérletezéssel való előzés kísérletét is jelenthette. A modernizáció szándéka sem volt mindig őszinte a hatalom birtokosai részéről, amit az egyes történelmi kísérletek eredményei is igazolnak.

Fontos, hogy mindez nem pusztán játék a szavakkal, ugyanis a modernizáció nem vagy csak részben eredményezett (volna) valóban modern politikai és társadalmi struktúrákat. A modernizáció vágya még talán leginkább Tisza Kálmán és utódai politizálását jellemezhette, hiszen a 19. század utolsó évtizedeinek valóban markáns vonása – a gazdasági szerkezetváltás mérhető eredményei és sikerei mellett – a régi rend társadalmi viszonyainak feloldódása, a nagyszabású életformaváltás, sokak előtt nyílt meg a felemelkedés és az integráció útja, egyszerűbben szólva a polgárosodás folyamata. Ugyanakkor a dualizmus korára is igaz, hogy ezt a modernizációt egyre anakronisztikusabb választójogi, illetve általában politikai rendszer keretezte, amelynek 1867-ben még döntően liberális közegét egyre több állagőrző konzervatív és nacionalista elem terhelte. A Horthy-korszak pedig a vesztes világháború és a feldolgozhatatlan területvesztés súlya alatt – a gazdasági talpra állás vitathatatlan eredményei mellett – kísérletet sem tett a társadalom és a politikai rendszer modern (demokratikus) irányú reformjára, ahogy ez a Kádár-korszakra is (értelemszerűen nagyon is más hangsúlyokkal) elmondható. (Nincs most terünk kitérni e korszakok aprólékosabb jellemzésére, de később érdekes töprengésre adhat alapot.)

Visszatérve Ungváry szavaira, a 20. század második fele elmaradt modernizációjának bizonyítékaként említi Északkelet-Magyarország roma lakosságának elmaradt integrációját. Ne feledjük, hogy a „jobboldali modernizációkat” is súlyos örökség terheli, elég, ha a századfordulón Amerikába „kitántorgottak” számára, vagy később a milliókban mérhető koldusok országaként jellemzett Horthy-korszakra gondolunk.

Összességében szerintem 2010 legfontosabb tanulsága az, hogy nem a „jobboldali énjéhez” talált vissza Magyarország, hanem a tekintélyuralom igenlésének tradíciójához, amely lényegében független az azt megtestesítő hatalom ideológiai konstrukciójától. (Hangsúlyozom, nem diktatúráról, hanem olyan tekintélyuralmi rendszerről beszélek, amelyet leginkább egy politikai erő nyomasztó többségű vagy kizárólagos – a többi irányzatot marginalizálni képes – túlsúlya jellemez, valamint az, hogy a hatalom birtokosai meg voltak győződve leválthatatlanságukról. Többnyire egyébként e diagnózisuk helytálló is volt.) Teljesen egyetértek azzal, hogy ma nagyon is erős a Horthy-korszak párhuzama, az 1939-es – elnézést nem találok szabatosabb terminust – „fílinget” sejtető parlamenttel, de ez elsősorban az Orbán Viktor választotta politikai krédó és a harmadik köztársaság eddigi története, nem pedig valamiféle predesztináció következménye. Az idei választások legfontosabb következményének nem azt tartom, hogy egy párt nyomasztó többséghez juthatott a választók akaratából, hanem azt, hogy a társadalom nyíltan és örömmel adta fel a rendszerváltás egyik legfontosabb (azóta következetesen érvényesített) hagyatékát: a pluralitás iránti igényt. (1994-ben tett egy hasonló, de sokkal viszonylagosabb kísérletet ugyanerre.) E szempontból majdnem mindegy, hogy a szavazók elsöprő többsége jobb- vagy baloldali párttól várja az új, monolit hatalom iránti igénye kielégítését. Az idén tavasszal megjelent statisztikák közül én nem az első forduló eredménylistáján döbbentem meg legjobban, hanem azon a közvélemény-kutatáson, amely szerint a válaszadók (MSZP-s és jobbikos szimpatizánsokat is magában foglaló) többsége helyesnek és célszerűnek tartja a „minél nagyobb” felhatalmazást a „nyugodt, gyümölcsöző kormányzás” érdekében. Ilyen korábban azért nem volt. Ha jól emlékszem, 1989-90-ben nem egyszerűen az MSZMP-t akartuk leváltani, hanem azt a paradigmát is, hogy egy párt kizárólagos hatalomra tehessen szert. 2010-ben feladtuk a sokszínűség igényét, újra egy párttól várjuk a népboldogítást. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás utáni baloldal – már csak öndefiníciós kényszertől (Ungváry szavaival: gyávaságtól) is nyomasztva – nem tudott megfelelni ennek az igénynek, a jobboldal pedig beválthatta a Horthy-korszakban egyszer már kiállított receptet. Orbán Viktor hatalom-értelmezése így találkozhatott a választók akaratával.

A magyar társadalmat tehát nem írnám le úgy, mint történelmi okokból jobboldali lelkületű országot, különben is, a 21. század a politikai terminusok inflációjának korát hozta. A tekintélyelvnek (Ungváry maga is használja a kifejezést!), az állami gondoskodásba vetett hitnek, és az egy párt által megtestesített „nemzeti akaratképzésnek” azonban valóban kialakultak a 19-20. századi tradíciói, s különféle formákban öltött testet. (Most éppen – újra, reinkarnálódva – a jobboldal töltheti meg tartalommal.) Már csak azért is fontos ez, mert a tekintélyelvű politikai rendszert igénylő társadalom nem elsősorban modernizációt akar, pontosabban korlátozott – a jólét és a nemzeti büszkeség növekedésében megtestesülő – modernizációt akar, és úgy tűnik, a Fidesz épp ennek készül eleget tenni. Ungváry szerint a Kádár-korszakban nem hatott a tömegekre a baloldaliság – ebben igaza van, de a Horthy-éra választójogosult polgárait is jóval kevésbé hatotta át a „keresztény-nemzeti” ideológia, mint ahogy azt az akkori hatalom birtokosai láttatni akarták.

Ungváry Rudolf azt mondja, hogy „most a magyar társadalom belső folyamatai érvényesültek. Itt nem igazságról vagy bátorságról van szó, hanem arról, hogy a kulturális politikai meghatározottság meghozta a maga eredményét. A Fidesz kormányra kerülésével helyrezökkent a magyar idő.” A fenti kiegészítésekkel egyetértek a megállapítással. Azzal viszont már kevésbé, hogy „csak a jobboldal tudja levetkőzni a jobboldal jelenlegi elszomorító állapotát, amelyben ezek a tekintélyelvű, a vezéreszményt majmoló, populista, olykor enyhén rasszista célzások elhangozhatnak”. Épp a Horthy-kor történelmi tapasztalata sugallja, hogy a magyar jobboldal kijózanodása önmagától aligha fog bekövetkezni, ezt csak külső kényszer válthatja ki. (Őszintén remélem, hogy ez mégiscsak inkább egy majdani – belátható ideig nem esedékes – választási vereség lesz, nem valami nemzetközi konfliktus.) A Horthy-kor jobboldala egyre jobban elhitte saját, a „néptől kapott felhatalmazás” önigazolására alapozott propagandáját. Orbán és az „egy zászló” alá sereglett milliós tábora távolról sem tartja elszomorítónak az állapotát, ahogy erre a megállapításra még egyszer sem ragadtatta magát, sőt. Egyelőre inkább a baljós előjelek (a Horthy-korszakot idéző déjà vu) sokasodnak. Orbán a „nemzeti egység” megnyilvánulásaként írja le pártja választási győzelmét, és „nemzeti összefogásként” a Fidesz iránti lojalitást. Többször is kifejtette, hogy a nemzet sikere az összefogás erejében rejlik, ám utóbbit az ő egyetlen pártjára való tömeges voksolással azonosítja. (Magyarország ráérzett a siker ízére – állapította meg közvetlenül az első forduló után, amikor az ország az ő vezetésével még semmit nem érhetett el... Stb.) Ungváry Rudolf is joggal emlékeztet a kötcsei beszéd leglényegesebb elemére, miszerint a jobboldal uralmát, így saját miniszterelnökségét „természetes állapotként” határozza meg. Nem árt emlékeztetni arra sem, hogy az eszme – a más pártokkal való konszenzuskeresés „paktumpolitikaként”, a Fidesztől eltérő politikai árnyalatok ab ovo nemzetietlenként való megbélyegzése – az 1990-es évek elején a szélsőjobboldalon fogant, majd lényegült át a Fidesz hivatalos álláspontjává. A „nemzeti egységteremtés”, vagyis a Fidesz elsöprő hatalma vélhetően már az önkormányzati választások kampányelemeként is feltűnik majd.

A tekintélyelvvel kapcsolatos déjà vu érzést erősítheti, hogy Orbánnak nemcsak azért van esélye hosszú távon kormányozni, új politikai berendezkedést kialakítani, mert kétharmados parlamenti többsége lesz, hanem azért is, mert e „nemzeti egységgel” való azonosulással el tudja nyerni az emberek szimpátiáját. Néhány hónap múlva aktuálissá válhat a kérdés: elérheti-e, hogy akár a keserű pirulákat is édesnek (vagy legalább semlegesnek) érezzük, ahogy erre a korábbi „modernizációs” kísérletek kezdeményezői képesnek bizonyultak. Ne feledjük, a tekintélyelvű rendszerek (sőt, ez a diktatúrák némelyikére is igaz) nem feltétlenül elnyomással tartották fenn uralmukat, hanem a társadalom többségének egyetértésével, ami akár függetleníthető is a rendszer által elért sikerektől, vagy épp a modernizáció megvalósultságától. A tekintélyelv iránti igény, sőt az azt megtestesítő emblematikus vezető is adott, ahogy az említett történelmi korszakokról is megállapíthatjuk.

Nekünk nem is mindig kell talán Mohács, de azért az igaz, hogy történelmünk a déjà vu érzések története is. Magam is kíváncsian várom (ha megérem), mikor milyen politikai rendszer egyszer már le-, majd másként feltűnt képeire fogunk még rácsodálkozni. Például, hogy a 2010-es évek „Orbán-rendszerként” jelennek-e meg egyszer a történelemkönyvekben, s ha igen, milyen értelemben.

Fazekas Csaba történész korábbi írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!


„…egyszerűen csak nem demokrata”
Ranschburg Jenő pszichológussal Orosz József beszélgetett

Klubrádió, Kontra
, 2010. április 21.
(Az interjú szerkesztett, rövidített változata)


– Ungváry Rudolf szerint a mostani voksolással az ország valójában a saját politikai énjéhez talált vissza, a jobboldal visszakapta történelmi jussát, az országot és az ország kormányzásának jogát és felhatalmazását. Egyetért Ön ezzel?

– Sok lényeges vonatkozásban igen. Abban a vonatkozásban talán nem, hogy ő egy nagyon mélyről fakadó jobboldaliságot, egy nemzeti karaktert sejtet ebben a nyilatkozatában. Én ezzel nem igazán értek egyet. Ha jól emlékszem, ő úgy fogalmazott, hogy Magyarország lakossága eleve jobboldali. Én meg úgy gondolom, hogy egyszerűen csak nem demokrata. És borzasztó nagy a különbség a két állítás között. […] Ha a folyamatot Ferenc Józseftől kezdve végigvesszük máig, azt tapasztaljuk, hogy a 19. század közepétől kezdve mindig volt egy nagy egyéniség, akit lehetett szeretni. Már jó régen volt, amikor ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nekünk apa kell, mert nem tudunk mit kezdeni azzal az ölünkbe pottyant lehetőséggel, hogy saját magunk dönthetünk, mi vagyunk a felelősek önmagunkért, hogy szabad, tisztafejű, önálló polgárként élhetünk, mert ehhez tradíció kell. Ezt a magatartásformát tanulni kell. Ez lenne a demokrataság.

– Ez az apakomplexusunk lenne a jobboldaliság, amiről Ungvári Rudolf is beszélt?
– Nem, ez az, amiben nem értek vele egyet. Ungváry Rudolf ezt az egészet a jobboldaliság talaján próbálta megmagyarázni, én meg a demokrataság hiányával magyarázom. Úgy gondolom, hogy a magyar ember jelen pillanatban nem is pontosan tudja, nem is igazán érzékeli, mi az, hogy valaki jobboldali vagy baloldali. Magyarországon nem is egészen ugyanaz zajlik jobb és baloldalt, mint Európában. Itt nagyon speciális oldalak vannak, és kicsit tetszőlegesen neveztük el az egyiket jobboldalnak, a másikat baloldalnak. Maga Ungváry sem egyértelműen erre gondol, emlékezetem szerint sokkal inkább az ősmagyar elkötelezettséget nevezte ő jobboldaliságnak. Én meg úgy érzem, hogy az átlag magyar polgárnak ehhez a ma igazán szélsőjobbról érkező, furcsa, kicsit ostoba hullámhoz semmi köze nincs. Úgy gondolom, hogy nem vagyunk eléggé demokraták. Hogy száz éve nem tanultuk, nem tudjuk, mit jelent demokratának lenni, és egyszerűen nem fogjuk föl, hogy mi az az esély, amelyet az elmúlt húsz év kínált nekünk. És miután nem fogtuk föl, nem használtuk ki, kidobjuk az ablakon, és beállunk megint abba a sorba, ahol egy apa mögött gondolat nélkül, jól, szófogadó gyerekként, tisztességesen élni lehet.

– Van itt egy ellentmondás, hogy ugyanis az új kormány demokratikus választásokkal kerül hatalomra. Demokratikus választások eredménye a kétharmados parlamenti többség.

– Ez csak látszólagos ellentmondás. Valamikor hatvanvalahány évvel ezelőtt, 1933-ban, egy demokratikus országban szabad demokratikus választásokon hatalomra kerültek olyan emberek, akik utána egy pillanat alatt fittyet hánytak a demokráciának. Ez egy látszat ellentmondás: a szabad, demokratikus választásokból egyáltalán nem feltétlenül következik, hogy szabad, demokratikus életforma jön. Az tény, hogy négypárti lesz ugyan a parlament, de kétharmados, abszolút fölényben egyetlen párt lesz, és teljes egészében statiszta szerepre szorítja a másik hármat. Azt kell mondanom, hogy ha valaha is szerettem volna parlamenti politikus lenni, mint ahogy soha nem szerettem volna, most nem vágynék oda.

– Amikor a szavazópolgárok így szavaztak, és a Fideszt kétharmados parlamenti többséghez juttatták, akkor ők vajon leváltották-e az eddigi modellt? Nem a demokratikus berendezkedést, hanem az eddigi működtetését? És megbízták-e a Fideszt egy másfajta demokratikus modell működtetésével?

– Azt kell mondanom, hogy túl magas intellektuális szintre helyezi a mai magyar választópolgárt. Semmi ilyesmi gondolat nem volt. A mai magyar választópolgár meg akarta buktatni ezt a kormányt. Azt a lelkiállapotot, amely ezt a vágyat előidézte benne, értem: ez egy sok összetevőből álló, érthető folyamat, de ilyesfajta gondolat nem volt mögötte. Pusztán annyi, hogy őket megbuktatjuk, és a legnagyobb ellenfelet tesszük a helyébe. Ennél nagyobb bosszút nem is tudok elképzelni. A további gondolkodás, az már a mi dolgunk, az Öné meg az enyém, meg még néhány ezer emberé. A választópolgár nem gondolkodik ezen a ponton túl. Én magam nagyon sok megnyilvánulást hallottam értelmesen, szépen beszélő, okos emberektől, akik azt mondták, hogy nem értem, miért félnek annyira ettől a kétharmadtól, hát ez nagyon jó lesz, mert rendet lehet végre csinálni, valakinek az irányító szerepébe nem fognak állandóan belekotyogni, nem fognak állandóan vitatkozni ahelyett, hogy tennének valamit. Érti? Hát visszaköszönt Ferenc Jóska, visszaköszönt Kádár János, meg Horthy Miklós! Persze, kell egy atya, aki megmondja, hogy gyerekek, csináljunk rendet. Olyan nincs, hogy mindenki összevissza beszél, mit képzeltek, legyen rend és nyugalom! Természetesen az elmúlt évek tragédiája az, hogy a demokratikus, és ha szabad egy kicsit paradox módon fogalmaznom, a szabad demokratikus gondolkodásmódot egyértelműen összetévesztik a rendetlenséggel. Borzasztó fogalomzavar. Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat - írta József Attila. Hát a szabadság és a rend természetesen összeférő fogalmak! Most mégis úgy tűnik, hogy a szabadság a rendetlenség mellé sorolandó, és én most rendet akarok, pokolba azzal az idétlen szabadsággal, ezek a buta liberálisok mindent kitalálnak. Legyen egy atya, akinek szót fogadunk, és legyen rend körülöttünk. Én értem ezt a gondolkodásmódot, ha megérteni nem is tudom. Nem, egyáltalán nem hiszek a jobboldali meg baloldali nép gondolatában.

– Hogy ez a nép szabadságot tanult-e vagy csak a szabadság vágyát tanulta meg, a kettő között óriási a különbség, és történelmi példa a szabadság utáni vágyra számos adódik…

– Hadd szóljak közbe. Szerintem nem tanulta meg a nép a szabadság utáni vágyat. Éppenséggel most is annak adja tanúbizonyságát, hogy a szabadságról nem tudja, valójában micsoda. Ennek következtében nem tud igazán vágyódni sem rá. Az az érzésem, hogy a mai magyar ember számára a szabadság egy absztrakció, és nem társadalmi osztályokra gondolok. Van egy igen jelentős befelé fordulás. Emlékszik rá, amikor 2002-ben a kormányon lévő Fidesz vereséget szenvedett, és Orbán Viktor, ez az okos fiatalember azt mondta kétségbeesésében, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Teljesen nyilvánvaló, ha szabad egy picit pszichologizálnom, hogy a haza fogalma alatt önmagát értette. Ugye ez egy ego-diasztolés, énkiterjesztéses gondolat, arról szólt, hogy én nem lehetek ellenzékben, hiszen én a miniszterelnök vagyok. A mai magyar emberben, a maga pici kis dombocskáján, amelyen él, egy hasonló ego-diasztolés dolgot érzek: a világ az én hatvan négyzetméterem, meg – ha van esetleg – a kis telkem Gödöllőn, és hagyjanak engem élni. Annyit meg tudjak keresni, hogy meglegyen a betevőm, és tudjak gyűjteni arra, hogy megvásárolhassak egy négy-öt esztendős használt autót...

– Akkor mi a szabadság?

– A szabadság, a szónak a csokonais értelmében, az én számomra azt a fajta polgárt jelenti, aki igazán felelős önmagáért, a másikért, sőt felelős az egész országért, és még azon túl is felelős lehet. Aki képes akár Unióban is gondolkodni, aki képes arra, hogy számon kérje az országtól, mire költötte el az adóját. Franciaországban például minden polgár kap egy papírt, amelyen leírják neki, hogy uram, az elmúlt esztendőben ön ennyi adót fizetett be, azt az adót erre és erre költöttük el. A francia polgár fel van háborodva, ha egyszer véletlenül nem kapja meg az elszámolást. A magyar embernek ez nem jut eszébe. Ennek következtében egyetlen öröme van, ha több-kevesebb ravaszsággal sikerül valamennyit lecsalnia az adóból. És akkor, amikor az adóból lecsal, azt a szabad polgárt csapja be, aki kellene hogy legyen. Úgy gondolom, ehhez a szabadsághoz még nincs a magyar polgárnak, a magyar embernek köze, de biztos vagyok benne, hogy meg fogja tanulni. Biztos vagyok benne, hogy ez a jövő, és nem lehet a folyamatot megakadályozni, legfeljebb időnként nehezíteni lehet egy kicsit.

– A galamus.hu-n Fleck Zoltán publikált egy hosszabb írást arról, hogy elbúcsúzik a politikától, a politizálástól, attól a fajta közélettől, amelynek meghatározó értelmiségként ő is részese volt. És valami olyasmire jutott, hogy itt bizony történelmi léptékkel kell mérni és gondolkozni. Az eltelt húsz év tehát kudarctörténet lett volna? Erre a két évtizedre mondtak nemet most a választásokon?

– Azt hiszem, nem. Ennek a két évtizednek a balul sikerült ostobaságaira mondtak nemet, miközben a lényegét még nem fedezték fel. Ami látványos, az csupa kudarc, csupa ostobaság és csupa indulatot kiváltó dolog valóban, és minden indulatos magyar polgárral egyetértek, ha csak ezt a látványos felszínt nézzük. De aki képes arra, hogy mögé nézzen, és képes felfedezni azt a lidérces küzdelmet, amelyet a hatalomnak alárendelt magyar ember folytat önmaga hatalmáért, szabadságért, egy másfajta minőségű életért, az tudja, hogy az ilyesmi nem megy egyszerre. Nem megy, hogy megteremtettük a demokrácia szervezeti kereteit, és azt hittük péntek este, amikor mindez készen volt, hogy hétfőn reggel már a demokráciában fogunk felébredni. Holott a demokráciához nemcsak demokratikus szervezetek kellenek, hanem demokrata is kell, aki élni tud velük. Ezek rettenetes csalódások, és ezt nem fogta fel a magyar ember. Azt hitte, hogy itt a demokrácia, itt az édenkert, ettől kezdve csak boldogság van és öröm. Meggyőződésem, hogy meg fogja érteni, meggyőződésem, hogy a történelem erről a húsz évről sokkal összetettebben, elemzőbb módon fog beszélni, mint ahogy ma beszélnek róla az emberek. Nagyon sok értékes momentum volt ebben a húsz évben, és azt a könnyelmű mondatot is megkockáztatnám, hogy az elmúlt nyolc évben is nagyon sok értékes momentum volt. A magyar ember részben a történelmi farkasvaksága miatt, részben pedig egy tudatos, nagyon jól szervezett ellenakció-sorozat következtében egyszerűen nem vette észre a pozitívumokat, csak a valóban meglévő felszíni negatívumot.

– Visszatérő érvelés liberális közszereplők, gondolkozók részéről is, hogy ezen a kataklizmán át kell mennie az országnak, jöjjön, aminek jönnie kell, ezt nem lehet megúszni. Van, aki egyenesen azt mondja, hogy persze, nekünk Mohács kell. Noha Mohács egy nagyon súlyos trauma, és senki sem nézhetné színházi páholyban ülve, kívülállóként, amint a társadalom, az ország, a mi demokratikus berendezkedésünk eme kataklizmán átesik. És a kataklizma a magyar történelemben mindig tragédiával végződött.

– Sajnos én is így gondolom. És szerintem, mondom nagyon óvatosan, ez kézenfekvőbb eshetőség, mint ahogy Ön most beállította. Ez benne van az én másik forgatókönyvemben. Egy ilyenfajta kataklizma lehetősége, a véres kataklizmáé és az azt követő retteneté, bűntudaté, majd katarzisé, ez benne van a levegőben, miközben őszintén reménykedem, hogy ez csak vészmadárkodás, ilyesmi nem fog megtörténni.

– Én nem a forgatókönyv szintjén zárnám ezt ki, csak azt mondom, hogy ez önfeladást, sőt a demokratikus létünk megtagadását jelentené.

– Nem tudom, azt látom, hogy – Karinthy fogalmazta ezt meg valamikor nagyon régen – a fogalmak kiürültek. Nincs a héj mögött valódi tartalom. Így aztán azt, hogy demokrácia van, szinte minden társadalmi formációra el lehet mondani, a nyomdafesték egész jól tűri, nincsen semmi probléma. Még a demokrácia igen nagyfokú hiánya is egész jól elviseli, hogy őt demokráciának nevezzék. Úgy gondolom, egy ilyen lehetőséggel állunk most szemben, abban az esetben, ha kiváló intellektusok, a polgárság vezető és korábban politizáló rétege most elbúcsúzik a maga módján. Én is észrevettem ezt. Mint ahogy Fleck Zoltán is búcsúzott. Sokan úgy búcsúznak, hogy el is mennek az országból. Sokan úgy búcsúznak, ez számomra a legszomorúbb, hogy elkezdenek látványosan jobbra húzni, vagy kiváló intellektusok kijelentik, hogy a Jobbik tulajdonképpen nem is szélsőjobboldali párt. Ilyenkor az ember arra gondol, hogy az illető természetesen túlélni szeretne. Annak idején azt mondtam egyiküknek, hogy miért hárítasz, még nem olyan nagy a baj. De most már olyan nagy a baj. El kell kezdeni hárítani, el kell kezdeni igazodni, vagy visszahúzódni, mint Fleck Zoltán, vagy bőröndöt venni és elmenni. Rettenetes vérveszteség fogja érni a magyar polgárságot, mélyen meg vagyok győződve róla. Nem azért, mert én csak és kizárólag a baloldali polgárokat tartom értékeseknek, félre ne értsük, de köztük rengeteg nagyon értékes ember van, és sajnos nagyon sok nagyon értékes ember érzi úgy, hogy veszélyben van itt. Nem csak, vagy nem feltétlenül, fizikai veszélyben, de az a fajta szabad polgári létezési mód van veszélyben, amelyet szeret és amelyhez ragaszkodik, és megpróbál keresni egy olyan helyet, ahol ezt a létformát tovább élheti. Én már túl öreg vagyok ehhez.


Ranschburg Jenő pszichológus


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!