Trianon haszna

• Nyomtatás

Részletek

2011. június 13. hétfő, 05:54

Márton László

Őrültség, de legalábbis nagyképűség lenne, ha igazságtevésre vállalkoznék olyan éles elmék között, mint Bauer Tamás és Eörsi Mátyás. Vitájuk azonban jó alkalmat kínál arra, hogy továbbgondoljuk Trianon szerepét a mai közbeszédben.

Bauer Tamás szerint hiba Trianont tragédiaként kezelni. Eörsi szerint hiba Trianonról szenvtelenül, kizárólag tényekre támaszkodva beszélni, azaz tagadni tragédia jellegét. A vita voltaképpen nem a kilencven évvel ezelőtti döntésről, hanem ennek mai értelmezéséről és felhasználásáról szól.

Bauer Tamás közgazdászként a rideg tényekből (a Monarchia népességi adataiból) indul ki, és megerősíti a ma már általánosan elfogadott nézetet, hogy minden népnek joga van saját nemzetállamának kialakítására. Bár elismeri, hogy a trianoni határok elcsatoltak színmagyar területeket is, ezt kisebbik rossznak tartja az előző állapothoz képest, amikor egy dölyfös és érzéketlen magyar uralkodó osztály akadályozta a nemzetiségek állammá fejlődését.

Ha a manapság Trianonról folyó diskurzust nézzük, nehéz Bauert szenvtelenséggel vádolni. Legfeljebb az képezheti vita tárgyát, hogy politikailag hasznos-e a valótlanságokkal, ferdítésekkel, féligazságokkal tényeket és csak tényeket szembeszegezni. A közvélemény mai állapotát (mint azt többek között Vásárhelyi Mária kutatásai bizonyítják) a tudatlanság, a tények félremagyarázása, a bűnbak kereséssel együtt járó felelősségelhárítás jellemzi. Mindezt nevezhetjük akár hisztériának vagy össznemzeti neurózisnak is.

Ha így van, Bauer vétsége, hogy egy valóságos betegség kezelésére alkalmatlan terápiát javasol. Hiba-e a beteg képzelgéseit a valósággal szembeállítani? Attól függ… Ha a kívülálló saját értelmezését erőlteti rá, minden bizonnyal ellenállásba ütközik és eredménytelen marad. Értelmetlen lenne tagadni, hogy a neurotikus tudat (üldözési mánia, felsőbbrendűségi érzés stb.) a képzelgő számára ugyanolyan fájó, egyéniségromboló hatású, mint – mondjuk – a valósan vérző sebek. Ha azonban a gyógyító szándék lassan és türelmesen ráébreszti a beteget, hogy saját érdekében maga szálljon szembe valóságidegen konstrukcióival és olyannak fogadja el a külvilágot, amilyen, a megértés és a megbékélés útjára léphet.

Lehet, hogy Bauer Tamás túl erős dózisban adagolta az igazságait, de szándéka dicsérendő. Ha a kizárólag érzelmekre és hazugságokra épülő narratíva helyére, a „hosszú, csahos nyelvvel hazaszeretők” (Gyóni Géza) történetének helyére a tényekre és a lehetőségekre épülő diskurzus alakul ki Trianonról és következményeiről, akkor nyert ügyünk lehet. Ha nem, akkor a valóságos trianoni traumára épülő hazug konstrukciók továbbra is mérgezik közvéleményünket és szomszédsági politikánkat.

Nem lehet ma Trianonról vitázni úgy, hogy a felhasználásának módjától eltekintünk. A békediktátum évfordulójára barkácsolt összetartozási emléknap ugyanolyan sanda szándékú, mint a Horthy-rendszer revíziós politikája volt. Sommásan: kenyér helyett cirkusz. Épeszű ember persze nem tagadhatja, hogy a szomszédos országokban élő magyar nyelvű és identitású emberekkel összeköt a közös múlt, hagyomány és kultúra.

Ebből sok minden következik, de az állampolgárság kiterjesztése és a szavazati jog megadása nem. Az autonómia, a határon túli magyar közösségek első célja, és a kettős állampolgárság éppenséggel ellentétes egymással, mert a gyakorlatban elszakadási jogot jelent. Aki erre az útra tereli őket, nem enyhíti, hanem megsokszorozza Trianon hatását, hiszen a szomszéd országok többsége számára elfogadhatatlanná teszi, ami egyébként elfogadható és megvalósítható lehetne.

De a trianoni trauma mai haszonélvezői ezzel nem törődnek. „Kétszázötvenezer szavazóra számítunk”  – jelentette ki a minap Semjén Zsolt. Nos, ez a lényeg! A Fidesznek nem összetartozásra, megbékélésre hanem voksokra van szüksége, nem gyógyulásra, hanem újrafakadó sebekre.

Erről szól ma a Trianon-beszéd. Jól teszi, aki szembeszegül a népbolondítással.

A szerző író, újságíró

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!