Die Welt: „Mintha egy nép megkönnyebbült volna, hogy végre nem kell racionálisan gondolkodnia”



Magyarország kormánya elbúcsúzik a felvilágosodás eszméitől. Az országban veszélyes kultúrpesszimizmus uralkodik – írja a Die Welt honlapján megjelent, Vissza a hunokhoz című cikkében Krisztina Koenen.


Néha a kultúra többet árul el a politikáról, mint maga a politika. És talán a kultúrára vetett pillantás segít jobban megérteni, mi történik jelenleg Magyarországon. Az ember feltehetné magának a kérdést, hogy minden tudományos ismeret ellenére miért létezik általánosan elterjedt, nagy szükséglet a magyarok származástörténetének újraírására, arra, hogy a hunokkal, a szkítákkal és a sumérokkal hozzák kapcsolatba őket, hogy végül Mezopotámia legősibb „árja” népeitől származtassák őket. Azt is kérdezhetné az ember, honnan ered a „szent” szó inflációja, és hogy miért került be a politika szakralizálása még az új alkotmányba is, amely az „Isten áldd meg a magyart” mondattal kezdődik. Szent az Árpád-zászló, amelynek eredetét szintén a korai magyar törzsi történelembe vezetik vissza, amely azonban a magyar nyilaskeresztesek, a német nemzetiszocialisták testvérpártja jelképeként vált híressé és hírhedtté. Mostanra már nem hiányozhat egyetlen nyilvános rendezvényen sem, autósok ezrei viselik járművükön, és szívesen kombinálják az 1918-as határok közötti Nagy-Magyarország térképével. Szent a magyar korona is. A nagy tiszteletben álló tárgy „a magyar nemzet legerősebb jelképe” – mondja Orbán Viktor miniszterelnök, amiért a korona szintén bekerült az új, Orbán pártja (valaha Fiatal Demokraták Szövetsége, ma Magyar Polgári Szövetség) által sebesen elfogadott új magyar alkotmány preambulumába. Ezzel feltárul az is, miért száműzték ugyanebben az alkotmányban Magyarország nevéből a „köztársaság” szót.

A felvilágosodás gondolatvilágának, a racionalitásnak, az értelmiségieknek és a tudománynak ma nehéz dolga van Magyarországon. Talajrög, vérségi kötelékek, törzsi összetartozási jelképek, vélt mitikus gyökerek tűnnek az egyetlen valónak a tudományos firlefánccal szemben. Örömmel fogadnak mindent, ami irracionális, ezoterikus, minél sötétebb, annál jobb, éppen úgy, mintha egy nép megkönnyebbült volna, hogy végre már nem kell racionálisan gondolkodnia. Ha a felvilágosodás a világ varázslatosságának felszámolása volt, akkor Magyarországon most éppen a visszavarázslás folyik. De ez gonosz varázslat, mert belföldön is, a külvilágban is sok ellenség leselkedik, hogy romlást hozzon az országra, akik állítólag a következők: zsidók és cigányok, szlovákok és románok, a konszernek, a pénzügyi tőke, a Nemzetközi Valutaalap és gyakran az Európai Unió is, a liberálisok, a baloldaliak és a romlott értelmiségiek. A mitologizált Magyarország ostromlott vár, és így – hogy csak egyetlen példát említsünk – a vita a Nemzetközi Valutaalappal, amely 2009-ben, az EU-val együtt, 20 milliárd euróval járult hozzá, hogy az ország megmeneküljön az összeomlástól, szabadságharccá mutál, a törökökhöz és az osztrákokhoz hasonló idegen megszállók elleni honvédelem hagyománya szerint.

A hősies honvédelem kultuszának – a nemzet kiveszésétől való félelemmel együtt – hosszú története van Magyarországon. Ez a nemzeti öntudatban nemcsak a közel 200 éves török megszállás és az osztrák monarchiába való bekebelezés idején volt jelen, hanem, szinte attól kezdve, hogy a magyar törzsek megérkeztek a Duna és a Tisza vidékére. Úgy tűnik, a környező szláv népek nyomását, a nyelvi sziget magányosságát rögtön a bőrükön érezték. A 20. század elején a hanyatlástól való félelem új dimenziót kapott. A külső fenyegetés a történelmi Magyarország feldarabolásával kézzelfoghatóvá vált, a trianoni békeszerződés megfosztotta Magyarországot területe kétharmadától és megpecsételte az osztrák-magyar monarchia szétverését. Ehhez a belső morális hanyatlás pánikszerű érzékelése, „kínzó kulturális szorongás” járult, ahogy Frutz Stern a kultúrpesszimizmusról szóló könyvében írta. A harmincas években színre lépett egy csapatnyi író és művész, akik magukat „népi íróknak” nevezték, és lázadtak a modernség és következményei ellen: az elmagányosodás, a hit elvesztése, a nagyváros bűnei, az iparosítás és a paraszti közösségek lassú széthullása ellen. Felléptek a szemükben elit és romlott városi kultúra és különösen a Nyugat című folyóirat ellen, amely ezt a „romlott” szellemet programszerűen képviselte. A népi írók szeme előtt már akkor az országnak a faluból és a paraszti kultúrából kinövő megújítása lebegett.

Mint akkor, Magyarország ma is olyan ország, amely egyszerre él két században. Az egyszerű és egészséges élet, a népi bölcsesség tárházának idealizált paraszti vidéke soha nem létezett. A magyar vidék jelentős része ma is a 19. században rostokol. Gyakran mérhetetlenül szegények az emberek (különösen a romák által lakott területeken), szellemileg és fizikailag egyaránt röghöz kötöttek, és kevéssé képzettek. Budapest, a főváros azonban a 21. században él, sokszínű, modern életformájával, művészekkel és külföldiekkel, luxussal és divatokkal, és a szinte minden őrültséggel szembeni toleranciájával. Budapest vélemény-meghatározó rétege liberális, egy kicsit baloldali és egy kicsit fertőzött a kapitalizmus-ellenességtől, de még mindig nyugati orientáltságú, az új gondolatok legtöbbje iránt nyitott. Két világ egy országban.

A „romlott” fővárossal szemben a modern nemzeti mozgalom megszületése óta mindig újra meg újra a bizalmatlanság és a megvető elutasítás csapott fel. A nemzet kiveszése miatt kialakult fóbia újjáéledése óta új életre kelt a gyűlölet is Budapesttel és minden városival szemben. „A 20. század történelmét a túlnépesedett és embertelen nagyvárosokban írták. Olyan lett, mint a levegő, amelyben született: sápadt, beteges, ideges … A vidék a jövő életmódja.” Az idézet a jelenből, Orbán Viktortól, Magyarország miniszterelnökétől származik.

Az ilyen kultúrpesszimista fantáziák mindig akkor válnak különösen veszélyessé, ha átlépik a politika felé vezető határokat. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, legkésőbb a hatalom 2002-es elvesztése óta, a kultúrpesszimista ideológiára tett fel mindent, és ezt egy további, rendkívül veszélyes vonással egészítette ki: az erőszak és a forradalom kultuszával. A Fidesz az idő múlásával egyre nagyobb megvetés tanúsított a jogállami intézményekkel és eljárásokkal szemben, és az utca hatalmát dicsőítette. A párt egységesen gondolkodó és érző nép létét feltételezte, amely az utcán nyilvánítja ki és követi céljait. A mesterségesen kialakított nemzeti szükségállapot igazolta – és igazolja a mai napig – az erőszakot és az autokráciát, valamint a nép bizalmát a karizmatikus vezér iránt. A többi pártot ellenségnek nyilvánították, idegennek, nép- és hazaárulónak minősítették, kizárták a magyarság soraiból. A történelmi forradalmakat kritikátlanul dicsőítették, végül Orbán a legutóbbi választások előtt és után „a szavazófülkék forradalmáról” beszélt, amelyet egy sorba állított az 1848-as és az 1956-os forradalommal. Ha nem is a Fidesz alapította a hírhedt Magyar Gárdát, a rasszisták és erőszakra hajlamos egyének fosztogató bandáját, szellemileg és a gyakorlatban a párt készítette elő a talajt, amelyen a gárda létrejöhetett. Tétlenül nézte, amint a romák ellen kiengedték a palackból az antiszemitizmus és a fajgyűlölet szellemét, s hogy mindkettő a közbeszéd nem kifogásolt részévé vált. Azzal az igénnyel, hogy a mintegy hárommillió, határon túl élő magyar legitim képviselője, tudatosan függőben hagyta a kérdést, hogy ilyen körülmények között mit jelenthet a nemzet egységéről szóló szlogen.

E fikcióknak nem csupán vidéken vannak befogadói. Gyógyír ez mindazoknak a gyökerüket és orientációjukat vesztett lelkeknek, akik az 1989 óta bekövetkezett drámai és jelentős változásokban csak vesztettek. Az ötven évig tartó kommunista uralom olyan viszonyokat konzervált, amelyek Nyugaton már 1945 óta széthullóban voltak. A kommunisták a vállalkozókkal a társadalomnak éppen azt az osztályát eliminálták, amely gondoskodhatott volna a dinamikájáról. Miközben a kapitalisták és a földbirtokosok eltűntek, fennmaradt egy olyan parasztság és proletariátus, amely Nyugaton a nyolcvanas években már csak múzeumban létezett. Keleten csak 1989 után kezdődött meg az a folyamat, amely Nyugaton több mint 50 évig tartott, és amely Magyarországon, valamint más posztkommunista országokban alig néhány év alatt ment végbe. Az ezekben az országokban élő embereknek nem csupán a kommunizmusból a piacgazdaságba való váltást kellett megemészteni, hanem minden korábban létezett biztonság és identitás széthullását is. Minden cseppfolyósnak, hihetetlen tempóban változónak látszott, úgyhogy hamarosan már senki sem tudta, hol van, és hová tartozik. És mintha ez nem lenne elég, mindehhez jött még a globalizáció is, a talán valami támasz nyújtani képes határok és korlátok de facto elvesztése. A rend és tekintélyelvűség iránti vágy ilyen körülmények között szinte magtól keletkezik, különösen egy olyan országban, amely évszázadokon át olyan autokratákkal szerzett tapasztalatokat, mint Ferenc József császár, Horthy Miklós és Kádár János.

Ezt biztos érzékkel felfogta Orbán Viktor, aki pártját már rég egyeduralkodóként irányítja. Kezdettől fogva karizmatikus vezéregyéniség volt, csak ez kevésbé tűnt fel, amíg liberális és baloldali liberális eszméket képviselt. De már annak a könnyedségnek is meg kellett volna szólaltatni a vészszirénákat, amellyel a hatalom megszerzése érdekében megváltoztatta politikai álláspontját. Felemelkedéséhez egész erejével hozzájárult az ország teljes elitje. Nem volt olyan párt – kivéve az időközben a korrupcióban rég kimúlt Szabad Demokraták Szövetségét (SZDSZ) –,  amely a lakosságot tisztességgel és óvatosan átvezette volna a változások sziklái és örvényei között. Ellenkezőleg: mindannyian saját előnyeiket, és a hatalom megszerzésének lehetőségét keresték.

Pusztító szerepet játszottak ebben a kádári párt romjaiból keletkezett szocialisták. Horn Gyula pártja kezdettől három pártból állt: az egyik az emberarcú szocializmusról álmodott, a másikban a baloldali liberálisok tömörültek, és a legnagyobb csoport a hatalomra és pénzre éhes cinikusokból állt. Ezek pártbeli és állami hivatalaikat személyes gazdagodásra használták fel, a népet ajándékokkal nyugtatták le, ennek az eredménye lett a magas eladósodottság és a tarthatatlan államháztartás. A kevés reformert, mint Békesi László pénzügyminisztert, vagy legutóbb Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, kíméletlenül vesztükbe kergették, ha kellett, a legaljasabb árulással. A korrupció megmérgezte az országot. A szocialisták viselik a felelősség legnagyobb részét azért, hogy Magyarországon jó ideje a politikától való undor uralkodik, és hogy a nemzeti nagyságról és kemény rendcsinálásról szóló ígéretekkel kétharmados többségeket lehet szerezni.

A hatalom meghódítása óta Orbán egyetlen kivétellel azt teszi, amit ígért. Erős, központosított, tekintélyelvű kormányt hozott létre, amely megszabadult a demokratikus intézmények szinte minden bilincsétől. Ezektől vagy megvonta a hatalmat, vagy saját híveivel töltötte fel őket, vagy mindkettő, mint például az alkotmánybíróság esetében. Az ígért népközösség, a „magyarok közössége” az egészségesekből és teljesítményekre képesekből jön létre. Mindenekelőtt a felső középosztály részesül támogatásban. A kormány nagyban végzi azt, amit social engeneeringnek neveznek, az alulról felfelé való újraelosztást, amelynek a célja egy új, erős, nemzeti gondolkodású elit megteremtése, amely személyesen Orbántól, a Fidesztől és az általuk vezetett államtól függ. Orbán megveti a nemzetközi pénzügyi gazdaságot, és ez olyan nézet, amely a magánéletükben is súlyosan eladósodott magyarok körében igen népszerű. A fizikai munka kultuszát hirdeti, amelyet beleíratott az alkotmányba is. És ez is találkozik a vélt régi jó világba való elvágyakozással. Amit nem folytathat, az az állami jótétemények nagyvonalú osztogatása, mert ebben az EU és a pénzügyi piacok a meghatározók, ami persze jól illik az „ostromlott vár Magyarország”-képhez.

Vajon történelmi szükségszerűség volt-e, hogy a magyar jogállamiság alig több mint húsz év után felmorzsolódóban van? Nem. Ez az elitek bűnös kudarcának a következménye. Hiszen más országok, amelyeknek ugyanezt végig kellett csinálniuk, mint Csehország, Szlovákia és Lengyelország, végül más utat választottak. Bizonyára voltak feltételek, amelyek Magyarországon kedveztek ennek a fejlődésnek, különösen a 20. század történelmének őszinte feldolgozása és a továbbélő meggyőződés, hogy a magyarok Közép-Európa uralkodó népe (Herrenvolk). Nehezítette a helyzetet a Budapest főváros és az ország többi része közötti éles ellentét, és a szekértábor-építés a lakosság körében. Gyors változás nem várható. Nincs kilátás olyan pártra, amely véget vetne a hízelgésnek-dörgölőzésnek, liberálisan gondolkodna, ismét a felvilágosodás felé fordulna, és letenne arról az eszméről, hogy az állam az uralkodók zsákmánya. Egyelőre úgy tűnik, az európaiak sem fogják fel, „mely szörnyű veszélyeket rejt egy kultúrpesszimizmusból született politika” (Fritz Stern).


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!