rss      tw      fb
Keres

Találó szavak, hiányzó alázatok



        (Lábjegyzet Bitó László írásához)


Olvasom Bitó László különösen fajsúlyos írásának bevezetőjében, hogy a Népszabadságban a cím megváltoztatásával úgy lőtték le a legfontosabb, tipológiai értékű kifejezését („szakrális nacionalizmus”), mint papjancsis viccben a poént. És összeszorul a szívem.

Ez minden, a szavakból élő és a világot a szavak eszközeivel elrendező ember halála. Akkor is az, ha másfelől meg mindenki tudja: a világot csak a legritkább esetben rendíti meg, fordítja ki a sarkából, ha mi nagyon pontosan eltaláltuk valaminek a lényegét, hiszen az univerzum felől nézve ez is csak egy pillanatnyi felvillanás volt. Amit első nekifutásra akkor is csak néhány ember vesz észre, ha egy kevésbé érzéketlen szerkesztő kezébe kerül, és benne marad a címben.

Na de hát, a fene enné, nem lehet az embernek saját magát mindig az univerzum felől nézni, mert itt élünk a Földön, és igenis nagyon fontos, hogy a saját földi helyén ki-ki egy saját, kereknek szánt életművet is épít. Amelyen belül aztán már mégsem mindegy, hogy hagytunk-e nyomot a magunk egyedi ötleteivel a környezetünkben, vagy nem hagytunk nyomot. Hogy meg tudtunk-e világítani egy olyan összefüggést, amely mások számára is fontos, és amelynek használata a továbbiakban mégiscsak visz valamit előbbre is, vagy csak szavakat írtunk egymás mellé. Hiszen nagyon is jól tudjuk, hogy ha egy jelenségnek megtaláltuk a pontos nevét, vagy valamit frappírozni tudtunk, akkor az ettől kezdve mások számára is sokkal könnyebben felismerhetővé, viszonyíthatóvá, mindent egybevéve, kezelhetővé válik. Ez pedig fontos dolog. Ha annak idején nem adnak nevet a humanizmusnak, a felvilágosodásnak, de ugyanígy az elektronnak, a szívóhatásnak, a maghasadásnak, a Down-szindrómának vagy az egypártrendszernek, akkor ma papok irányítanák a kutatásokat, nem ülhetnénk repülőre, nem lenne környezetkímélő áramtermelés, nem volnának hatékony gyógyszereink és nem tudnánk, mihez képest csináltunk rendszerváltást.

Ami azt illeti, olykor nagyon úgy néz ki, hogy nem tudjuk, mihez képest csináltunk rendszerváltást. Amiből az is kiderül, hogy azért ez sem olyan egyszerű dolog. Mert az nem elég, hogy a repülő vagy az atomreaktor a haszna mellett veszélyes is, a gyógyszerek elavulnak, egymagukban kevesek és a hatásmechanizmusuk is problémákkal terhes, arról is szót kell ejtenünk, hogy a közéleti jelenségek pontos megnevezésének társadalomszervező és mozgósító ereje sem olyan egyértelmű. Ez ügyben nem illik kihagyni annak tényét, hogy hiszen az olyan, önmagukban találó elnevezésekben, mint amilyen az „inkvizíció”, az „organikus nacionalizmus”, a „fasizmus”, az „osztályharc” vagy az „élettér-elmélet”, utólag kevésbé az lett az érdekes, hogy találó volt a nevük, mint inkább azok lettek az érdekesek, akiket ennek a találó névnek a képviseletében eltaláltak. Úgyhogy mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy egy találó elnevezés „életútja” és fogadtatása sem mindig egyértelmű, vagyis nem biztos, hogy mindig érdemes nagyon jelentkeznünk a szerzőségére…

A középkorban egyetlen tudós, író, költő, szobrász vagy zeneszerző sem írta oda a nevét ahhoz, amit megalkotott, mert úgy gondolta, hogy tudásának minden részét Istentől kapja, és ő csupán az érvényesítője egy nagy, közös tehetséghalmaznak, amely az egész emberiség sajátja, a Teremtés által. Az érzékelés és a hozzá tartozó mechanizmusok jelentőségének felismerése kellett ahhoz, hogy a tudás kilépjen ebből az elképzelésből, és megadja az individuumnak, ami az individuumé, az univerzálisnak pedig, ami az univerzálisé. Ma az Isten képének helyébe ezen a téren az univerzalitás fogalma lépett, és mindenki, aki valamilyen szinten alkotónak mondhatja magát, általában ugyanolyan alázattal szolgálja az univerzalizmust, amilyennel az Ómagyar Mária-siralom névtelen költő-fordító szerzetese is szolgálta a maga istenét. Akinek, ha élne, nyilván vigaszul szolgálna, hogy a neve nem, de a műve még ma is ismert. Ahogyan a jó elnevezések igazi sikere is az elterjedésükben és a fennmaradásukban rejlik. Lásd „mozi”, „maszek”, „lánykori nevén Lenin körút”. Ezek még akkor is használatban lesznek, amikor a szerzőjük nevére már csak kevesen fognak emlékezni.

Szerintem ilyen lesz a „szakrális nacionalizmus” is, úgyhogy hosszú távon minden poéngyilkos szerkesztő le lesz győzve. Amitől függetlenül azért ma is kéne őrizniük azt az alázatot, amellyel az embernek a kiérlelt gondolatokhoz illik hozzányúlni.

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!