Legalitás és legitimitás II.: Legitimitás és preventív államcsíny



Az elmúlt alkalommal többek között szó volt róla, hogy valódi legitimációnak csak az tekinthető, ha a társadalom (vagy annak túlnyomó többsége, vagy annak meghatározó része) a hirdetett legitimációs elvet a maga tényleges elismerésével realizálja. Nem lesz tanulság nélkül való, ha most szemügyre veszünk egy olyan – legitimációs válsággal járó – hatalomváltást, ahol a szereplők, az ország hagyományainak megfelelően, sokat adtak a legitim jogi formákra. (Még akkor is, ha nem sokkal előbb ezeket keményen félresöpörték – vagy talán éppen azért.) Az úgynevezett „dicsőséges forradalomról” van szó, Angliában.

Az 1640-1660-as forradalmat és polgárháborút követő restauráció előbb II. Károly laza és kedélyes uralmát hozta, kellemes kis életélvezésekkel és kellemes kis korrupciókkal, kényelmes toleranciával és kényelmes fegyelmezetlenséggel, s más hasonló kellemes és kényelmes földi jókkal. Hanem amikor II. Jakab került a trónra, jelezte, hogy ennek ő bizony véget fog vetni: fegyelmet hoz be, és igazi katolikus restaurációt csinál. Angliában rend lesz, ha mindenki beledöglik is. Amikor a királynak mindehhez még fia is született, ami fölborította a trónöröklés addigi esélyeit (ez ideig ugyanis abban lehetett reménykedni), az ország néhány jeles vezető férfia, köztük whigek és toryk szép egyetértésben – érzékelve a társadalom teljes szembenállását az amúgy legitim uralkodó törekvéseivel szemben –, úgy gondolta, hogy inkább a korábbi, kedvezőbb lehetőség felé tájékozódik. Levéllel fordultak tehát a király leányához, Máriához, s férjéhez, Vilmoshoz, Holland és más németalföldi tartományok helytartójához (ténylegesen Hollandia uralkodójához), ugyan jönnének már Angliába, hogy megvédelmezzék a protestáns hitet. Ők pedig jöttek is, persze szép kísérettel: jól fölszerelt flottával szálltak partra, erős gyalogos és lovas haderőt hajózva ki.

Jakab látta, hogy ennek fele sem tréfa, s ezért, habár uralma jogosságának (legitimitásának) hangoztatása mellett, sietve elhagyta Londont, majd Angliát. És most jön az a mozzanat, ami miatt a dolog a mi figyelmünkre is méltó: a legitimációs válság és annak megoldása. Az angol parlament ülését az alkotmánynak – vagy mit is beszélek, az írott alkotmánynál is erősebb tradíciónak – megfelelően a királynak kell összehívnia. Csakhogy a király éppen eltűnt! A derék, törvény- és hagyománytisztelő angol urak tehát nem hívták össze a parlament ülését, hanem összehívtak helyette egy tanácskozó testületi ülést, egy konventet (convention parliament), amihez nem kellett király, s ott megtanácskozták, mi is a helyzet és mi is a teendő. Megállapították, hogy mivel a király elhagyta, így a trón üres (vacant), s annak kell elfoglalnia, akinek ehhez joga van. Erre aztán Stuart II. Máriát és Orániai III. Vilmost csakugyan királynővé és királlyá is koronázták, ők pedig rögvest összehívták a parlament ülését, s mindnyájan boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Néhány évtizeddel később a nagy brit – közelebbről: skót – filozófus, David Hume (immár az Angliából és Skóciából egyesült Nagy-Britannia polgára és diplomatája) így summázta az események velejét, s ezt most kissé hosszabban fogom idézni: „Nemcsak akkor megengedhető szembefordulni a főhatalom gyakorlójával és letaszítani őt trónjáról, amikor olyan intézkedéseket hoz, melyek önmagukban véve rendkívül károsak a közérdekre nézve, hanem akkor is, amikor csupán az alkotmány által mások részére biztosított jogokat próbálja csorbítani, s a törvényes kereteken túlra akarja kiterjeszteni a maga hatalmát; megengedhető, bár a törvények általános tartalma szerint esetleg jogtalannak és lázadásnak minősül az ilyen ellenállás és erőszakos fellépés. […] [B]ármilyen sok vitára adott alkalmat annak idején az Orániai Herceg trónra lépése, s jogigénye bármennyire kétséges lehetett is talán, ma már semmiképpen nem láthatjuk olyannak, mint amit kétségbe lehet vonni[…]” (Értekezés az emberi természetről, III. könyv, II. rész, 10. szakasz) Ennél pontosabb és plasztikusabb leírást adni arról, hogyan is keletkezik és miben is áll a tényleges legitimitás, valószínűleg nem lehet.

Ennek fényében is komikusnak látszik tehát kissé az a vita, mely arról kezdődött nemrég a magyar sajtóban, mit kezdjen majd a kétharmados többséggel bebetonozott alkotmánnyal meg az ez után következő úgynevezett sarkalatos törvényekkel egy esetlegesen (4 vagy 8, vagy 12, vagy akárhány év múlva) létrejövő új parlamenti többség, ha nemcsak leváltani akarja a mostani kormányzatot, de kormányozni is szeretne, amit azonban az említett kétharmados szabályok lehetetlenné tesznek neki. Ha erre az a válasz, hogy ahhoz kétharmados többséget kell szereznie, ez a legitimációnak pontosan az a gyermeteg fölfogása, amit régen „parlamenti kretenizmusnak” neveztek, hiszen a mai kormány éppen azért használja a kétharmados betonkeverőgépet, mert jól tudja: egy újabb kétharmados többség csak a jó isten tudja, mikor jöhet létre. Az említett vita ezen kívül persze azért is komikus kissé, mert nem kellene még azzal foglalkozni, hogyan igyunk majd a medve bőrére, miközben a medve még itt vicsorog a képünkbe.

A jelenlegi kormányzat – és ezt ma már a polgárok többsége látja – nemcsak „olyan intézkedéseket hoz, melyek önmagukban véve rendkívül károsak a közérdekre nézve”, hanem úgyszintén „az alkotmány által mások részére biztosított jogokat próbálja csorbítani”. Nemcsak arra nem kapott ugyanis fölhatalmazást, hogy új alkotmányt vezessen be, mert ehhez alkotmányozó gyűlést kellett volna választani, vagy ennek hiányában az alkotmányt legalább népszavazáson megerősíttetni, de arra aztán végképp nem, hogy – amint a miniszterelnök a maga teljes önteltségével fennhéjázóan meg is hirdeti – további tíz kormány kezét is megkösse, és a mostani kétharmados többségét (melynek valóságos választói fedezete tavaly ugyan formálisan még megvolt, mais où sont les neiges d’antan) kvázi örök időkre, legalábbis több évtizedre kiterjessze. Az ilyenfajta eljárást, amely a törvények formális betartásával, de ténylegesen önkényes értelmezésével, a válsághelyzetre való hivatkozással és forradalmi törvényrombolással „a törvényes kereteken túlra akarja kiterjeszteni a maga hatalmát”, államcsínynek hívjuk. A jelenlegi kormányzat a jövőre kiterjesztett intézkedéseivel (amellyel, úgy látszik, a múltra vonatkoztatott törvénykezését akarja kiegyensúlyozni) a jövendő törvényes országgyűlés és kormány elleni preventív államcsínyt hajt végre. És bár az intézkedések legálisak, egy államcsíny soha nem legitim – szükségtelen dolog tehát annak elismerni.

Természetesen: amikor én mindezeket állítom, ezzel csupán egy véleményt fejezek ki. Egy ilyen véleménytől a mai hatalom nem veszíti el a de facto legitimitását, mindaddig, amíg e vélemény nem válik többségivé és meghatározóvá. Hogy mikor válhat azzá, nem tudom, ám lehetetlen, hogy ez egyszer ne következzen be, bármilyen események és mozgások nyomán történjen is. Lehetetlen ugyanis, hogy az ország a végtelenségig tűrje ezt az önkényeskedő ámokfutást, amely a már most is érezhető legitimitáshiányt nevetséges és egyben szánalmas „konzultációs” kérdőívekkel próbálja elfedni. Amelyekről vonalkóddal leolvasható a szegény naiv válaszadó neve és lakcíme. Régen ezt még nem ilyen sunyi módon csinálták, hanem kerek-perec nyíltan megmondták: a magyar ember nyílt jellemének a nyílt szavazás felel meg… Ha a mostani generáció nem lesz képes rá, hogy leváltsa ezt a sunyi rezsimet, akkor majd leváltja a következő.


David Hume (Edinburgh) – flickr/chatirygirl 

A jelenlegi hatalom addig természetesen de facto legitimnek számít, akkor is, ha elvileg nézve nem az. Nyilván eszerint kell viszonyulnunk is hozzá. Amíg megvan a hatalma, természetszerűleg engedelmeskedünk neki, mert hiszen az intézkedései legálisak, ha elvileg nem is legitimek. Ahogyan Hume barátja, Jean-Jacques Rousseau írta: „[A]meddig egy nép engedelmeskedik, mert engedelmességre kényszerítik, jól teszi; mihelyt módjában áll lerázni az igát és le is rázza, még jobban teszi, mert ugyanazon a jogon szerzi vissza szabadságát, amellyel elragadták tőle, így hát vagy jogosan veszi vissza, vagy jogtalanul rabolták el.” (A társadalmi szerződésről, Első könyv, I. fejezet) Amikor pedig, előbb vagy utóbb, de abszolúte biztosan oda kerül a sor, az egyszer majd csak létrejövő új többség és új kormány tanulhat a bölcs angol uraktól: hogyan is kell kezelni és megoldani – gyakorlatiasan, mindig az adott körülményekhez igazodva – egy legitimációs válságot. Mert hiszen a döntő legitimációs elv mindig és minden körülmények között mégiscsak a múltkor már idézett alapelv marad: a nép java a legfőbb törvény.



Lendvai L. Ferenc                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!